Mie Totó, aszisz sata és mesi.
Ááoe etesz, uio beti.
Nyusziú, a tááoli te basi,
aicsai bata ma, eitititi.
Áll a csukott ajtó előtt, hadrikál.
Jár a szája folyton, soha be nem áll.
Fél szavakat, szótagokat hajtogat,
és a lábain hintázik jó sokat.
Bo! Átiti, nünine és tiszatso.
Most sétálni el, kimenni volna jó?
Keze, mint a lepke szárnya, úgy rebeg.
Báj, soe! Csak hallgassátok, emberek!
Neki kellene látnom
miniatúrákat festeni,
olyanokat,amelyekben ott az egész világ.
Ebben a teremtésben
lenne valami isteni,
a képek meg nem lennének
olyasmik, mint amit a moly kirág.
Festenék ördögfattyakat,
pucér fenekűt és kacagót,
tűzhányó fakírt, alá parazsat,
meg másikat, aki most nyelt le egy karót,
ölelkező szerelmeseket,
és dévaj Danaidákat,
villamost, trolibuszt, verseket,
és gazdagot, amint húzza az ágat.
Neki kéne egyszer már látnom,
lefesteni homokórát, amint lepereg;
képeimről csak áldás szálljon, ne átkom
rátok, ti igaz emberek!
Jaj, de elég lesz a festék?
Vászon, fehér vajon marad-e még,
hogy így rövidülnek az esték?
Pedig még miniatúrákat festenék.
Keresztülfúj az éveken -
málló falaimon az idő,
a beteljesületlen várakozás,
hátha még valami zöld kinő
onnan, ahol csak kő, homok és pusztaság
minden, amit lát a szem.
Fa nincs, nincsen száraz ág,
a jégen csak a semmi terem.
Jeges vihar a falakból
minden átkozott éjjelen.
Hangburok szigetel csendet,
de élet helyett csak a semmi terem.
Billentyűk kettyenése hallik.
A sötétben tik-takkol az óra
míg számlapja a csatornába folyik:
folyton ugyanaz a nóta.
Csenevész bokor a meredélyen.
Kapaszkodnál? Tüske vérzi meg kezed.
Látod és tudod már nagyon régen,
nincsen új: a lejtő a semmibe vezet.
És a vihar a falakból
csak zúg, egyre süvölt.
Nem volt élet. És ha volt is,
a semmi már mindent megölt.
