A hídon át

Átkeltem a hídon.
Ott lengett a szakadék felett.
Átkeltem a hídon.
Nem is láttam a mélyben a vizet.
A kötél már megviselt volt nagyon,
és a deszkák is foghíjasak.
Átkeltem a hídon,
és az mögöttem a mélységbe szakadt.

Az első munkanap

Ha az utcára kerülsz,
még másfél-két év időd marad,
mielőtt holtan kiterülsz.
Hát jól viseld magad,
mert bármikor kirakhatunk!
Nem pótolhatatlan senki-
A mi álláspontunk:
a céghez méltón kell viselkedni.

Itt nem tűrünk fegyelmezetlenséget,
a szabály az szabály.
Ha kerítettél egy csinos feleséget,
a szabadidő-központ is nyitva áll,
de ne keveredj rossz elemek közé,
ez nálunk elsődleges;
foltozgatni az elrontott renomét
utólag felesleges.

Én nem fenyegetőzöm,
csak tanácsot adok,
mert még a szívemben őrzöm,
hogyan bántak velem a nagyok,
amikor én voltam kezdő,
úgy, mint ahogyan most te vagy.
Nálunk az utolsóból is lehet első,
de a követelmény is nagy.

Érezd jól magad minálunk!
Az ajtóm mindig nyitva áll,
ha baj van, szólj! Segítünk, várunk.
A siker meg téged vár.
Ez itt az első megbízásod:
hát el ne cseszd nekem,
mert azzal csak saját sírod ásod!
Pisztoly? Ott válassz! Az a fegyverterem.

Nem hagyták

Nem hagyták, hogy mellettük feküdjek,
haj, pedig tudnék ám nagyon szeretni!
És az évek már gyorsabban repülnek,
vissza többé nem hozza őket semmi.

Hiába is néznék most már előre,
egyre inkább pusztába visz utam,
nem hiszem, hogy jutok még zöld mezőre.
Oly gyorsan fogy, ami még hátra van!

Életem felét gödörben töltöttem,
ahonnan csak kis folton kék az ég,
a folt is sokszor volt szürke fölöttem.
lassanként ebből már ennyi elég.

Vajon a gödörből még kimászom?
Maradok, míg a föld be nem temet?
repülhet-e a lélek még szárnyon,
ha senki sem nyújt már többé kezet?

Elégia

Írhatnám, hogy
sejtjeidből villanó világok
bűvölő mámorába estem;
hogy rád néztem, és üzemmódot váltott
agyamban a pszichém és a testem.

Minek írnám?
Más sejthalmazok uralják mára elméd
és érzékeid.
Voltál, mint a villám:
fellobban,
tüzében élesen látsz,
de nem melegít.

Tüzet gyújt a száraz sivatagban,
lángra lobban tőle a csipkebokor.
Lángnyelvek sziszegik benne halkan:
szerelem nélkül az élet pokol.

Nem hallani,
de megszenvedtem én ezt.
Agyamban rezeg százezer szavad.
Érintésed talán halottat éleszt,
de én tudom, már nem leszek szabad,
bár elmúlt az őrület dagálya,
a hormonáradat már elcsitult,
és vérköreim lüktető zajára
a hétköznapoknak néma csendje hullt.

Ami hozzád újra elvihetne,
olyan vonat már nincsen.
Sehova sem vezet már semmi sín.
De a szív és a test hogyan is feledne!
Az elmét mélyen átitatja még a kín,
kezem rég nem tartom a kilincsen.

Elmúlt az Óda. Elégia van csak,
amíg elmémben marnak a savak.
Hidege sért metsző acélnak, vasnak,
ha elgondolom, hogyan hallgattalak.

Nem írom, hogy való világot
épített bennem szavaid hada.
A vermet talán most már másnak ásod.
Engem nem vársz már vissza oda.

Henry Wadsworth Longfellow (1807-1882): Harun al Rasid

One day, Haroun Al Raschid read
A book wherein the poet said: --

“Where are the kings, and where the rest
Of those who once the world possessed?”

“They're gone with all their pomp and show,
They're gone the way that thou shalt go.”

“O thou who choosest for thy share
The world, and what the world calls fair,”

“Take all that it can give or lend,
But know that death is at the end!”

Haroun Al Raschid bowed his head:
Tears fell upon the page he read.

saját fordításom:

Egy szép napon Harun al Rasid
egy könyvnek forgatta lapjait.

Költő írta: a sok király
és hatalmas úr most merre jár?

Gazdagságukkal tűntek el
az úton amelyen menned kell,

Ó, neked is, aki a részedet
a világból máig élvezed.

Vedd el, amit az néked ád,
de tudd, a halál már vár reád!

Al Rasid fejet hajtott legott,
s könnye a könyvlapra potyogott.

Már nem vakít

Ma már nem vakít el márvány csillogásod,
szavad sem bűvöl, bármit is beszél.
Az új gödröt talán nem is nekem ásod,
emlékemet majd elfújja a szél.

Reszketve vártam, hogy jöjjön az este,
féltem, óhajtottam minden szent szavad,
elmémbe képet vágyecsettel festve,
noha tudtam jól, nem lenne szabad.

Csalódtam végül? És ki nem csalódik?
Akit megszültek, az mind a vers szerint.
Már újra nem látom csakis a valódit.
Az igazság keze ma már csak legyint.

Homályban járok, árnyképek mozognak
mára már csupán a két szemem előtt.
A jó elmúlt, ideje van a rossznak:
bár fényes volt, az illúzió ledőlt.

Húsvét szigeti kőkolosszusok

Kőkolosszusok állnak a parton.
Távolba mered a tekintetük.
Komor arcukon nincsen pardon,
packázni az idő sem mert velük.

Vak szemükkel a vizet kutatják,
fülcimpájuk a vállukra lóg,
a vörös koronát már készen kapták.
Nem jönnek értük már soha hajók.

Miféle kor formálta meg őket,
miféle hosszú fülű ősi nép?
Miért rejtett el barlangba kincset,
mily titkot őriz az ezer év?

Kőkolosszusok néznek a vízre.
Saját lábukon mentek oda.
Százra rúg számuk, nem párszor tízre.
Mozgatta őket egykor a csoda.