Mire mindez?

Vajon miért, hogy most is fáj hiánya?
S miért vajon, hogy nem feledhető?
Az elme néha a rosszat kihányja,
ami marad, az meg sötétedő.

Vajon miért, hogy múlik ami szép volt?
S miért vajon, hogy rossz, ami marad?
A múlt idő az minden kötést szétold?
Él olyan, aki élő cáfolat?

Vajon mi van, ha másik útra vágynánk,
mint ami féle nekünk adatott,
és szívünk fáj, ha elborongva tárgyán
feleszmélne, és mégis marad ott,
ahová a sorsa letette árván,
és amely helyet meg nem tagadott?

Csupán egy pörsenés

A lét csupán pörsenés a semmi arcán,
nevetséges, kinyomni való pillanat,
mint ötlet, amely az agyamon áthalad,
majd elhasználtan elhajítom, mint a kapcám.

Semmibe vetetten éljük mind életünk,
önmagába zárt, teljes, kerek világként,
hiszen nem tehetünk sehogyan sem másként,
ha nem így gondolnánk, hát akkor tévedünk.

Mégis: e pillanatnyi létbe vetetten
szívünk dobban, és szemünk pillája rebben,
ha látni véljük párunkat jönni felénk:

a lepke-lét összeér a végtelennel,
szívünk csordulásig telve érzelemmel;
ha kiürülne, máris újból töltenénk.

Lüktető izom

A szívemet most két kezemben nyújtom,
íme, itt van: csak fald a húst megint!
Fülemben vérem bár dübögve zúgjon,
és ne te legyél az, aki most leint!

Íme, agyamnak milliónyi sejtje!
Impulzus-áradatban, szinte ég,
hiába lenne szív mélyére rejtve
amit érzek: rejteném, nem elég.

Az izzó képzelet gyémántos szikrát
villant keresztül bíbor mámoron
felfedni életünknek csodás titkát,
mely az elmén hullámzón átoson.

Íme, itt van két kezemben a szívem.
Feléd nyújtom most: nesze, csak zabáld!
Amíg dobog, szolgállak véle híven,
hiszen túlélt már millió halált.

Telefonszerelőre várva

Telefonszerelőre várok,
ha kell, fölhívhassam magamat.
Lassan már kettő hét is eltelt,
hogy a hibát bejelentettem.

Sohasem csöng ki készülékem,
és mindig csak foglaltat jelzek.
Félek, nem tudom idejében,
hogy mi is történik majd velem.

Hát most várok a szerelőre,
hogy végre hívni tudjam magam,
hogyha egyszer majd véletlenül
a segítségemre szorulnék.

Zsák drágaság

De nyomja már a kincs a vállam!
Letenni nem lehet.
Cipelni kell halálig bátran
e drága terhemet.

Ha elbukom a földre hullva,
a kincs is odavész,
majd bárki megszól: "Mozgó hulla!
Hát te hova mész?"

Kudarc

A lét kudarc, egy fájó semmiség,
egy meg nem értett pillanat csupán,
amíg a lélek gyötrő tűzben ég,
a menekülést keresvén bután,
és kiút e tűzből nincs sehol sem:
a lét maga a lángoló világ
a végtelen nemlétbe vetetten,
és azért is kell folyton várni rád,
mert csak úgy győzhetek e kudarcon,
hogyha kiemel egy nagy ölelés;
pillanatnyi pihenő, az arcon
elsimuló ránc. És ez nem kevés.

Már nem űzzük tova

Hiába is mondanánk magunknak,
hogy elmúlt, nincsen, immár vége lett,
elménk állításai hazudnak:
magunk is tudjuk mélyen idebent.

megütheti fülünket egy dallam,
pár szót olvasunk egy könyvnek lapjain,
és ott lobog ő most is a dalban,
a sorok közül arca ránk tekint.

Tartjuk magunk. Szétzilált az élet,
nem is tartoztunk együvé soha,
már nem fogadjuk magunkban, míg élek,
soha nem leszek hozzá mostoha,
de amíg csak zeng bennünk a lélek,
nem űzzük már magunkból tova.