Virtuális valóság a Marsról

A Marsra megyek holnap délután,
közben el sem hagyom majd szobám.
Megnézek egy homokdűnét ott,
s völgyet, amit folyó alkotott.

Hogyha szerencsém lesz énnekem,
az első őslényt ott majd én lelem.
Kőlapon lesz egy sötét piszok;
ez az, miről álmodni tudok.
Nem kell immár űrhajó nekem,
a távvezérlést jobban kedvelem.
Talán megérem még azt a hírt,
amiről egykor Herbert Franke írt*.

 (*Herbert Franke: Az orchideák bolygója)

Palackposta

Költözéssel hogyan álltok?
Nincs hír rólad régen.
Üldöz még a régi átok?
Felhő van az égen,
rád ragyogott valahára
sugara a Napnak?
Megvan mindennek az ára,
vagy most neked adnak?

A gyerekek? Az iskola?
Mind szeretném tudni.
Nem fáradsz még? Nem vagy oda,
folyton lótni-futni?
Van itt még egy fontos kérdés,
egyre kerülgetem:
életed része az érzés,
a boldog szerelem? 

Sötét rontás

Sötét rontás üldöz, egy gondolat,
meddő körökben pörög az elme.
Félretenném a napi gondokat;
még hiányzik életem szerelme.

Gátat raknék a gondolat elé,
de mint azon buzgár, tör át árja:
bárhogy kattog agyamban a relé,
ő útját tőlem messzire járja.

Eleve tudtam, vesztésre állok:
"kit anya szült, mind csalódik végül",
hamar nyílik meg a sötét árok,
hajam szürkül, bőröm rútul vénül.
Igen régtől üldöz ez az átok,
amelybe az elme belerémül.

Még visszafordulhatsz

Amíg, meg nem szólalok,
amíg a figyelem jupiterlámpái
másfelé világítva engem homályban tartanak,
amíg kezedbe nem veszed versem,
amíg le nem gombolod rólam az inget,
és még nem ízleled meg csókomat,
amíg át nem ölelem tested karjaimmal,
addig még bármit is rejthetek;
én lehetek maga a csoda,
az örök szerelem, amelyre vágytál,
még megnyithatom előtted a szépség
vagy a bölcsesség gazdag tárházát,
vagy mély bánatba, nyomorúságba,
kárhozatba is taszíthatlak.

Azután már nincsen visszaút.

Vízkereszt után

Nem mondtad előre,
nem jelentetted be,
csak nem szóltál hozzám
egy héten át;
a fenyőtüskék már
egyre gyorsabban potyogtak,
és vastagon terítették a fa alatt az asztalt
minden este,
de csak a következő héten
szedtük le a fát.

A Dunánál

Dróttal kötöttük őket egymással össze,
párosával, jó szorosan.
Szentirmaynak volt belőle elég,
és ő értett a hurokvetéshez is.
A drót a húsukba vágott,
ahogyan a hátuk mögött meghúztuk,
hogy a másiknak
esélye se legyen kihúzni a csuklóját.
Így volt gazdaságos,
a drót kéznél volt,
és olcsóbb, mint a fogyóban lévő
pisztolylőszer.

Szélcsendre riadtam

Eső esett az éjjel. Elmulasztom,
ha nem riaszt föl hirtelen a szélcsend.
Nem származik belőle semmi hasznom,
és ha elszalasztom, sem érzek szégyent.
Esőnek úgysem mondhatom, már hagyjon;
az összeázott lét már úgyis szétment.

Már vártam ezt a csendes esőt régen:
megérkezése hűtse majd le izzó arcom,
hozzon már változást a fülledtségben,
s ha nem riaszt a csend, és tovább alszom,
valami változás van fenn, az égben:
eső ered meg éjjel, elmulasztom.