Erdőszélen

A fű a mezőn rövidre vágva.
Szálain ott csillog az őszi Nap.
Az élet máskor borzalmas vágta,
de az ég ma fakó bársonykalap.

Erdőszél. Cserjéken és a fákon
aranylón rozsdállnak a levelek,
nem zöldek, mint voltak akkor, nyáron,
amikor egy pár voltam teveled.

Az út mentén, a cserjesövényen
rózsaszín, apró, elfonnyadt virág.
Megtapasztaltam már, jó keményen,
hogy milyen is hiába várni rád.

A fű a mezőn rövidre vágva,
vagy lelegelték itt a tehenek.
Kabátom alatt húsomat rágja
a hideg szél, amely itt tekereg.

Sarokház

Ő már ott toporgott a megbeszélt helyen egy csokor virággal kezében, amikor a lány megérkezett.

A Park vendéglő teraszára ültek, ő férfi módra sört, a lány egy kólát kért, azután őt hallgatta. Csak egy órájuk volt összesen, így hamar elindultak hazafelé. Azt mondta, elkíséri a lányt.

Alulról mentek föl a Himfy utcában, és a lány a lépcső alján elbúcsúzott tőle.

-Elköltöztetek? -kérdezte döbbenten - hiszen a Ménesi úton laktatok!

-De buta vagy! Ez ugyanaz a ház! - kacagott rá a lány és még egy búcsúpuszit nyomott az arcára, aztán beszaladt a kapun.

Meglepődve nézett föl: A ház valóban sarokház volt.

Tél közeledik

Télikabát araszol megállóban.
Bal lábát húzza,
tyúklépésben siet.
A víz túloldalán, a Házban minden jól van,
de a télikabátok jövőjében
már régen nem hiszek.

Alacsony most a vízállás,
meg sem billenti kémény-kalapját,
ha úszik híd alatt, hajó.
A várost régóta szarkák
és varjak lakják.
Itt még tavasszal sem hallani,
hogy élni jó.

Őrült beszéd

Őrült a beszéd, mint a dadában,
jeges szél fújt már május havában.
Őrjöngve hordta a jégszilánkot
végig a nyáron. Ilyet ki látott?

Befagy a száj, blokkol az elme,
ha nincs a létnek egyetlen szerelme.
Pusztító vihar dúl kívül és belül,
ha nincsen, aminek a szív örül.

Száraz ág és lángoló erdő.
Komoran gomolygó, fekete felhő
rohan az égen, Sötét az este,
hogyha az elme gyásszal van festve.

Őrült a beszéd, mint a gazdája.
Elbújna mögé vára sáncába.
Betör az árvíz, a szennyet hozza,
lassan a tornyot bontja, nyaldossa.

Ablakba állva üvölt a szélbe,
nincs, aki hallja. Azt is mi végre?
A mocsokáradat csak egyre nő,
végül nem marad más, csak a kő.

Libegő lepkék

Látsz-e, lányom, fejem körül
libegő lepkéket?
Hoz-e álom, hogy megörül
szív, szemedre kéket?

Csipke tövis, vagy vadvirág
rajtam a koszorú?
Fény sugárzik? Belül kirág
mindent a barna bú?

Hegyen állok, messze nézek,
vagy száraz faágra?
Jönnek még rám vidám évek?
Megyek nemsokára?

Te meg én

A váltóba botlott bele lába,
és pofára zuhant a bazaltzúzalékon.
Nagyon elege volt mára,
érezte, hogy harminc éves fékon
nadrágja végleg szétszakadt az ülepén.
Vajon hová lett életéből a te meg én?

A relészekrény

Szembe jött a relészekrény.
Rózsaszínben villogott a fal,
majd vérvörösre vált.
Vajon mit is akart?
Azután ibolyán felfénylett, ez tény,
amint a helyiérdekű befutott,
majd zörögve elindult tova.
Most is megy még. Nem tudni, hova,
s miért hurcol magával.
Benne él a csattogás,
meg alul a csikorgó erő.
Én lennék a fő fogás?
Az lesz: majd lelő,
azután meg kibelez a sors,
mint egy filéző kés.
Ízemhez a bors
só nélkül kevés.

A relészekrény meg csak jött,
és hiába bújtam el
szavak mögött, sorok között.
Fejemben támasztott új ködöt,
de...ez ma már kit is érdekel?