Fát ültetni jó dolog.

Én most arra gondolok,
hogy pár csemetét veszek.
Bár lehet, hogy csak szeszek
zavarták meg a fejem.
Nem találom a helyem
sehol sem a Nap alatt.
Hitemből már nem maradt
mostanra már semmi se,
s nem segít sem szentmise,
sem erős önáltatás.
Nem jön a feloldozás.

Mert bűnös az életem
(nem bűntelen senki sem),
az áldozat én vagyok,
mert a szívem nem ragyog,
mint ahogyan kellene.
A lemondás szelleme
lengi át az életem.
Mert nincs benne szerelem.

Talán, ha fát ültetek,
azzal gazdagabb leszek.
Ha tavaszra kifagyott,
is megtudom, ki vagyok,
és, hogy mivé is leszek.
Nem tartanak meg szeszek,
sem pedig a verssorok,
szélfútta papír lomok.

Más úton nincsen döglégy?

Halál előtt miért nincs élet?
Miért élek a föld alatt,
ahol levegő sem maradt,
s megfulladok, attól félek?

Nyertem volna életet,
hogyha akkor nem félek,
hogy majd másképpen élek,
és azt mondom, ég veled?

Hogyha más úton megyek,
talán élhettem volna,
a vers is másként szólna,
s nem szállnának meg döglegyek?

Vakhitet feladni

Szavát sem hiszem el soha.
Éveken át benne éltem,
hogy visszajön, attól féltem.
Nem vagyok ilyen ostoba.

Pedig ilyen buták vagyunk.
Én is, te is, meg a többi:
egymást is meg tudnánk ölni,
észérvekre mit sem adunk.

Mindig vakhit vezet minket.
Csak csodákban reménykedünk,
majd csak jó lesz egyszer nekünk,
s más hordja a csalán inget.

Szavát sem hittem soha sem.
Még szeme sem áll jól, ha néz.
Ha nem rakunk rendet, hiszem,
tej sem folyik itt, nem csak méz.

Nem lesz egyszerű ez, hiszen
vakhitet feladni nehéz.

Két féltekém között

Hártyás szárnyú légy les
agyam két fele közt.
Zizegése fémes.
Fülembe költözött.

El most még fal zárja:
a csillámló a tudat,
hogy meg ne találja
agyamba az utat.

Tudat alatt zizeg,
bent bontogat engem,
belülről törni meg
fegyelmezett rendem.

Lábait dörzsöli
kiárasztva ködét,
hogy fényemet öli
a fertelmes sötét.

Vékonyodik falam,
csökken a védelem.
Sáncom szorgalmasan
versekkel bélelem.

Ha kitörne, végleg
borítana sötét,
potrohából méreg
fonná rám függönyét.

Nincs védelmem tőle,
csakis a tudatom.
Ha támadna őre,
ígérem, tudatom.

Harcomat folytatom:
építem a falat,
míg ép a tudatom,
azon át nem halad.

De tudom, ellene
nincsen más védelem,
erő, hogy kellene:
csakis a szerelem.

Agyagtábla-töredékek

Papírszemét szennyes szélben,
rajta írott jelsorok.
Számla? Nyilvántartás? Vétlen
számadás: ilyen vagyok?

Ékírásos eposz-részlet?
Száz szerelmi vallomás
eltépve, mielőtt kész lett?
Minek olvassa el más?

Halom szemét. Szerte fújta,
összekeverte a szél.
Aki agyagtáblát olvas,
létet érteni remél?

A völgybe

Meredekebbé vált a lejtő,
hosszabbak a fák árnyékai.
Mire az ember végül felnő,
ereje, hite lesz néhai.

Sarkát még megvetné, ne csússzon;
ágak, szívek után kap keze.
Régen túl van már minden csúcson,
s még előtte van a neheze.

Felüvöltene, értelme nincs,
aki értené, mind elmaradt.
Ami jön: semmi. A volt a kincs;
belátja, bár néha még tagad.

Itt már egyre sűrűbb a bozót,
a fák törzse sima és magas.
Nagy a csönd, a fény is távozó.
A hegy mögött most szól a kakas.

Karácsony

Karácsony van.
Állnak az uccán
sorban az emberek enni.
Százezer kíván
innen végleg máshova menni.

Enyhe az este.
Fényben csillan a templom tornya.
A jólét festve:
úgy teszünk, mintha szegénység nem is volna.

Nőtt a fogyasztás.
Többet költünk borra, dohányra, mint hogy kéne.
Háromszázezer ember asztmás.
Kétszer annyian vannak, mint tíz éve.

Épül a pálya.
Újabb fűtött gyep kerül új stadionba.
A kölcsön drága:
nő a tartozás, akár esőn a gomba.

Pár nap, és Újév.
 Azt hiszem, ez sem lesz új; csak a régi.
Magyarország mára gúnynév.
Lassan olyan ház ez, amely faluvégi.