Nem tetszettünk

Nem tetszettünk.

Lehetett volna,
hogy hasfal szakad,
és fröccsen a velő.
Ehhez lett volna talán
egypár szavad,
amíg valaki lelő.

És nem tetszünk.
Ma sem.
Egy újabb harminc év után.
A vers
- többé talán sosem -
már nem kiáltvány.

Nem rázunk magunkról semmit,
legfeljebb kiverjük
lázadásként.
Észrevesszük?
Már szorul a bilincs.
Már nem is bírunk élni másként.

Főzött gerinccel él a nemzet.
Elpuhult a polgár-öntudat,
az, hogy apád nem alattvalónak nemzett?
Ugyan!
Hát nézd meg a tükörben most magad!

Szöges drót határainkon.
Dácsa és pökhendiség.
Gyalázatosan teljesít a nemzet minden fronton,
a szabadságba a szabad rablás is belefér.

Nyaraink forróbbak lesznek,
de egyre langyosabb lesz már az ősz,
hűséget, tisztességet nem kilóra,
itt tonnára vesznek,
és a magyar név még mindig rajtunk időz?

A fél megvan még?

Kenyéren körözött.
Lidérces rémmesék:
leverték a vesét.
A hát lúdbőrözött.

Ma van mit enni még.
A holnap sem kötött,
sokféle más között
lehet sunyi, derék.

Az egész eltörött.

Nem tegnap, hanem rég.
A fele megvan még?
S a Nap fejünk fölött?

Van még idő?

Állandóan söpröd
az asztalt magad előtt,
szinte már kényszeresen,
hogy nem csak
a hajadból hullik a korpa,
de belőled is,
és bajszod szálai is potyognak
a billentyűzetre.

Fölállsz a székről,
vagy ha visszaülsz,
erőfeszítésbe kerül
túllendülni a fájdalmon
a derekadban.

Még lépcsőn
mész lefelé, de fölfelé
már sokszor liftezel.
Írnál, de tudod,
hogy értelmetlen ez is,
értelmetlen is volt mindig.

A ki-beúszó zengést
is elviseled, vagy maszkolni
próbálod zenével, zajjal,
elfoglaltsággal, de estére
kidőlsz egy korsó sörtől is.

Súlyossá vált lépted,
nem lebegsz tizenhárom és fél centire
a lépcső fölött lefelé futtodban,
mint az imént
olvastad, és érezted is
fél évtizede sincsen.

Röhej: Magad váltál
tekintéllyé olyan dolgokban,
amelyekhez annyira
nem értesz, hogy néha rettegés
fog el, ha szembesülsz velük.
Csak idő kérdése, és fel is hangzik.
A röhej.

De van még idő?

Félköltő

                                               (Zalán Tibor versére)
 
Fél költő leszek, ha hazaértem,
és fölveszem mackónadrágomat?
És ha a fürdőben a nadrágot leveszem,
vajon a fél költőből mennyi maradt?

Ha nyakkendőt kötök, hivatalnok vagyok?
Akkor is, ha verset gépel kezem,
vagy ha a háztetőt nézem, amelyen a Nap ragyog?
És mi vagyok akkor, amikor vétkezem?

Fél költő egészen, vagy egy egésznek fele?
Mackósan vagy mackótlanul?
És hogyha szívem csak félig van tele?

Nyomáscsökkenés?

Csökkent a nyomás?
Nem préselődik vers,
noha írni talán lenne még miről.

A nyelvemmel játszani próbálok
(már, ha más nem játszik vele sosem),
de gondolat, az az álnok
valamit mindig odacsen.

Valamit, amitől majd
megint megsavanyodik a tej,
a tulipán kaktusztüskéket hajt,
és patkóját veszítve lesántul a pej.

A nyelv, meg mint pityke a mentén
csak haszontalanul fityeg.
Pedig vágni kellene, a pengén
vér csillogjon! Elhiszitek?

Csökkent talán a nyomás,
hogy nem préselődik a vers,
mint gyémánt kőszénből
ezer tonnák és évmilliók alatt?

Vagy csak én lettem Tamás.
Amit írok, azért rágatlan, nyers,
mert a feszítő gőzből
mára csak sípra való maradt?

Fafej

Aljasságoknak korában élek.
Bár nem dörögnek nálunk fegyverek,
mindent átsző már megint az érdek,
az ember szíve hiába remeg.

Fejem fölött repülnek az évek.
Bár életem egyfajta egyveleg,
s a szívemben a tüzek még égnek,
némi fatalizmust is felveszek.

Tartom magam, mint katona a bástyán.
Én nem fekszem le sárba koncokért,
szívem nem lesz mocskos, mint az ártány,
még ha meg is köveznek majd ezért.
Ember-voltom én nem nyertem kártyán.
Fafej vagyok, és nincsen, aki ért.

Töredékes tanítások

(szonettversenyre készült 30 perc alatt megadott rímekkel)

Ezen a léten jobban más nem ront,
mintha életed élni nem mered.
Törhetne rád ma bármiféle gond,
ne bánd sosem, ha betelt a keret

A szenvedés az mindig létet bont,
s ha van gyümölcs, amely érett, leszedd!
Mégis legyél, aki ellentmond;
a bátortalan végleg elveszett.

Ki vállain a világot hordja,
arra kalapáccsal sújt le e kor.
A jópofi az sosem más: dekor.
Aki gyáva, az mindenki rongya.
Ha végleg elfogyott a maradék,
vár reád a végső szakadék.