Semmi rossz

Semmi más rossz nem történt velem,
csak megszülettem, és azóta élek.
Bárhogyan is nézem életem:
darabokra hullik szét a lélek.

Semmi más rossz nem történt velem,
csak eldőlök, mint fél disznó az ólban.
A másik felem már nem keresem.
Végül majd padlót fogok, és jól van.

Semmi más rossz nem történt velem,
hídon álltam zord folyók fölött
átlátni zavaros vizeken.
Egy kéz minden éjjel belelökött.

Döghús

Döghúst csipked a varjú az úton.
Elütött macska teteme lehet.
Örül, vidám az ingyen húson.
Fölnéz, meglátja figyelő szemed.

Ennyi jut. Most mit bámulod?
Én nyersen, te megsütve eszed,
szerencsés vagy, jól megy a sorod.
De megérted, ha van csöppnyi eszed.

Hátra tekint. A fákon verebek ülnek,
hátha jut még egy kis maradék,
távolabb meg újabb varjak gyűlnek.
Ennyiüknek egy dög nem elég.

63. Henry féli a rémeket

Kaszáspókok, kacskalábú férgek!
Mérges kígyók, denevér, tüszős!
Én tőletek oly félelemben élek,
a rettegésből kaporszakállam nő.

Ti mindannyian nemes lelkekből éltek:
csak szívjátok az életnedveket.
S ha éji rém jő, ti sohasem féltek,
hisz rémek vagytok, hogy majd eltemet.

De itt vagyok én, kinek cseppnyi lelke
retteg, gunnyaszt félelem-teli,
hogy éjidőn egy rém, nem vicces, kerge,
testemből csak úgy kikergeti.

Lehet hogy csak a meghasonlott elme
űz teremtve rémes szörnyeket,
de félek, hogy félelmeimet keverve
egy éjen lepiszkolom a szőnyeget.

Kesergő a vonaton

Késő este az állomáson
elméláztam egy látomáson,
míg vártam, hogy megjön vonatom.
Befutott szemből egy másik,
az mindig gyorsabb, az enyém szinte mászik,
és valaki hegedült a vonaton.
Siratót játszott keservesen.
A fülkét kereste fülem és szemem,
ahonnan a zene szólt.
Egy nyitott ablakon áradt a hegedű
szava, több, mint évszázados eredetű,
az állomás épület válaszolt.
Közben belopakodott az én vonatom,
fölszálltam rá, de még a siratót hallgatom,
fülembe zeng.
Bár elvitte a másik vonat magával,
mint a legényeket a háború dalával
a hadsereg,
de az a szomorú panaszos dallam
amíg csak meg nem haltam
mindig népemért kesereg.

Parkoló

Kinn a réten sok színes virág nyílt,
tavasztól őszig zöldellt a mező.
Egyikük sem óhajtott világhírt,
ott élt, ahova tette a rendező.

Jött egy ember nagy, fénylő kaszával,
és levágta a virágokat,l
nem törődve mások nagy bajával
elsöpörte összes álmukat.

Most a rét helyén az aszfalt izzik.
Rezeg fölötte a levegő.
Elmenekült hangya, szöcske és gyík,
kopársága szürke, leverő.

Erdősáv

Élénkzöld, és kissé nedves.
Csend van, de nem vagyunk vadonban,
halk háttérzajként ide hallik
a főút dübörgése, néha a
villamos csattogásával.
Az éjszakai esőnek egyébként szinte
alig látszik nyoma,
a földút majdnem teljesen száraz,
csak a port verte el rajta,
de a levelek és az aljnövényzet hálás:
üde, ragyogó, tavaszi zöldben pompázik.

Elhanyagolt kis erdősáv ez
cseppnyi vadon
a város közepén,
megkímélte az egykor vadul
terjeszkedő lakótelep,
és a mellette húzódó főút
másik oldalának ipari területe is.

Csend van, csak az énekes madarak:
egy pár fekete rigó és egy szarka
hangja hallatszik.
Egy fiatal lány előz meg,
sportos ruhában, walkmannal fülén
- vagy ma már valószínűbb,
hogy iphone-nal vagy mobillal -
fut át az erdőn hosszában.

Néhány éve

Pár éve még hatvan voltam.
Lassan elterülök holtan,
éveim a sors elrágta,
bár ügetés volt, nem vágta.

Valaha álltam színpadon,
de nem kínoztak kínpadon,
ej, de sokszor megalkudtam!
Mégis folytattam az utam.

Nem érdekel már a vircsaft,
érdekesebb a pörkölt-szaft,
nem könyöklök pénzért, hírért.
Talán van még, aki megért.

Már nem javulok meg soha:
maradok olyan ostoba,
mint amilyen mindig voltam,
míg ki nem fektetnek holtan.