Már készülnek...

Már készülnek az éghajlat-változásra
legéppuskázni a gyengét, öreget,
hiszen nincs is szükség semmi másra,
csak sok szájra, amit majd itat, etet
a ma huszonéveseknek serege,
akik érzéketlenek, kemények, mint vídia,
és nem mondja egy sem, hogy nem lehet,
nem szabad senkit kinyírnia.

Kaparj magadnak foggal-körömmel,
a többit tartsd rabszolga sorban,
te telj föl kényelemmel, pénzzel, örömmel,
a gyenge, élhetetlen pusztuljon, oszt' jól van,
csak még túlélni pár évtizedet
bármi áron.
Ha nyakamta teszik majd a kötelet,
nem bánom.
De nektek már nincsen hatvan évetek,
nekem még mindig van vagy húsz,
a képetek hiába olyan élveteg,
korom engem hiába húz.

Mi tart vissza?

Miért nem szabad kétségbeesnem?
Mi tart vissza, hogy zokogjak, üvöltsek,
hogy lassan szétesik elmém és testem?
Miért kell, hogy sztoikus legyek, mint a bölcsek?

Mi tart vissza, hogy szitkozódjam,
hogy hangosan káromoljam az életet,
mert folyton páros magányban voltam,
és akit szerettem, engem soha nem szeretett?

Mi tart vissza, ha szívem szúr,
Gyomrom fáj, és fejemben harangok zúgnak,
hogy átlépjek a kapun, és azon túl
nekivágjak egyszer csak a nagy útnak?

Charles Bukowski: Alone With Everybody

(fordítás)

the flesh covers the bone
and they put a mind
in there and
sometimes a soul,
and the women break
vases against the walls
and the men drink too
much
and nobody finds the
one
but keep
looking
crawling in and out
of beds.
flesh covers
the bone and the
flesh searches
for more than
flesh.

there's no chance
at all:
we are all trapped
by a singular
fate.

nobody ever finds
the one.

the city dumps fill
the junkyards fill
the madhouses fill
the hospitals fill
the graveyards fill

nothing else
fills

A hús befedi a csontokat,
aztán az elmét rakják bele,
és néha a lelket,
és a nők vázákat vagdosnak falhoz,
a férfiak meg túl sokat isznak,
és senki sem találja
az egyet
de folyton
keresi
ágyakba be
és belőlük kimászva.
a hús takarja a csontot,
és a hús többet keres,
mint a húst.

de egyáltalán nincsen
esélye:
mi mindannyian
egy és ugyanazon végzet
csapdájában vergődünk.

Soha senki sem találja meg
az egyetlent.

feltelnek a szeméttelepek,
feltelnek a roncstelepek,
feltelnek a tébolydák,
feltelnek a kórházak,
feltelnek a temetők

semmi más
nem telik fel

A pillanat

Zöld oázis a pillanat.
Előtte, mögötte sivatag.
A homok fölissza mind vizét,
és nem érzed már ízét.

Állomás a pillanat,
rajta ez élet áthalad,
átrobog, elzakatol,
és nem állítja meg szemafor.

Magas hegycsúcs a pillanat,
küzdöttél érte hónapokat.
Ha fölérsz, lefelé visz minden út.
Halványodik a szép, a rút.

A pillanat halom falevél.
Szertefújja azt a szél,
elfújja mind az emléket is.
Ami marad, az is hamis.

Postumus Henry: Kriptában

Henry ma is a betonszobában ül.
Fehérre meszelt fala puszta, sivár.
Semmi más sincsen a falakon belül,
csak Henry ül ott, és valamire vár.

Tán, hogy megint eltűnjenek a falak,
hogy jöjjön egy újabb kiszabadulás,
hogy a szívről lehullhasson a lakat,
egy percre legyen szabad, mint annyi más.

De Henryn ez a szabadság nem segít,
Hiába tűnnének el mind a falak.
Ha bárki más lenne, nyerne, ő veszít.
Szívén örökre ott van a lakat.
Hiába is káromolná istenit.
Henry életében nem lehet szabad.

Hűtőruha

Ha elromlott a ruhád hűtőrendszere,
az ötvenhét fok kint, a napon
rizikóssá teszi, hogy kigyere
a hűtött házból. Nagyon.
De így esély sincsen javíttatására,
hiszen nem várhatsz senki másra,
hogy a pláza hűtőszervízébe vigye.
Minek? Kérdezi mindenki. Ez nem az ő ügye.

Persze, ha dolgozni sem mehetsz ki,
hamar elfogy a hiteled,
és nem lesz, amivel lakásod hűtheted,
marad a kiszáradás, a halál.
Előbb-utóbb úgyis megtalál,
hát gondolkozz erősen, amíg képes vagy rá,
hogyan hozd használható állapotba hűtőruhád!

Postumus Henry: Henry némasága

Hat éve nem beszélek, mondja Henry,
és nem hallom, hogy szólnának hozzám.
A beton szobából ki tudtam menni,
de csak a semmi várt odakint is rám.
Májam szaggatta lila fertelem,
szívemben kaszás pók ütött tanyát,
béklyóim szét nem törhette értelem,
hiszen önként vettem föl rabigát.

S most beton szobában ülök folyton,
bármennyire tágulnak is a falak,
a gőzgomolygást írásba fojtom,
hogy néma maradhassak, mint a halak,
és a plafonon túl az eget nézem.
De soha sem esik belőle eső.
Epévé vált már minden mézem,
és ha meggondolom, ez azért nem felemelő.

De Henry, szól közbe mr. Csont most,
a tagadó szó helyett
az állítót is választhattad volna,
előkészítetted számára a helyet.
És már megint ködösen fogalmazol:
miért nem mondod kerek perec,
hogy mi az, amit így apránként adagol
ez a nagy halomnyi, nagy rakás jegyzeted?