Hazafelé

A minap ballagtam haza,
napomnak nem volt vonzata,
forgott bennem sok-sok nincsen,
s szembe jött az úton Isten.

A Vérmezőn át ballagott,
kabátján milljó csillagot
viselt, a vállán nagy batyu,
benne a fájdalom, s a bú.

Megállt, egy percet megpihent;
szóltam: batyudat elviszem,
segíthetek kicsit neked,
addig utam egy lesz veled.

Rám nézett, elmosolyodott:
vidd, ami rád kiszabatott!
Saját terhem majd én viszem,
nem veszi át azt senki sem.

Tovább ment csendben, ott hagyott,
kabátján sok Nap csillogott,
vállán a nagy csomag repült,
amerre ment, zaj csendesült.

Este van, indulok haza,
napomnak már nincs vonzata,
egyre csak azt lesem, Uram,
mikor keresztezed utam.

Hej, Kecskebak!

Hej, Kecskebak!

Szeretem keserűségedet,

amikor lecsusszansz torkomon.

Űzöd szomjamat és éhemet,

ha izzadok a tűző napon.

Mindegy, a gyár fémdobozba rak,

avagy üvegkorsóban kapom,

hej, Te aranysárga Kecskebak!

Megszerettelek Téged nagyon!

Vállamra tedd

                                                          
                                                       Neked

Vállamra tedd föl most mindkét lábad!
Kulcsold őket a nyakam köré!
Hagyd a lámpát, hogy arcodra lássak!
E perc most nem a szeméremé.

Elfáradtam. Változtassunk rajta!
Már nem bírják úgy a karjaim.
Én fordulok most inkább alulra,
s te legyél, ki föntről rám tekint!

Nincs még vége, várj! Most kezdjük újra!
Messze van még a végállomás.
Robog a vágy, és most hozzád bújva
nem létezik nékem semmi más.

Hajolj reám, hadd csókolom tested!
Melleid közé hadd rejtsem arcomat!
Régen vártam én már ezt a percet.
Emléke majd mindig velem marad.>

Nyár végén

 

Újabb szürke hétköznapra ébredt fel szívem.

Nem várok tőle semmi jót: nincs ebben már hitem.

Kapar a torkom és izzadok, talán lázas is vagyok,

Egy torokgyulladás nálam már megszokott dolog.

 

Bár vastag zakót vettem föl, ma mégis fázom én,

Oly hűvös van - igaz, az ég derült -, mint november elején.

Bárhogy számolom napjait: lassan véget ér a nyár,

S szívem sem melegíti már az áldott napsugár.

Szabó Irma

Nick Cave: Henry Lee dallamára)

Tóth Gyuri, kedvesem,
Fogd meg a kezem!
Menjünk a partra, úgy, mint rég,
Jöjj, sétálj velem!

Irma, édesem,
Tudod, hogy nem tehetem,
A harang már szól, és várnak rám,
Nékem ott a helyem.

Egy fertály órát talán,
Annyit kérek csupán,
Hogy elmondjam néked, azt, ami bánt,
Nem látsz többé azután.

A patakhoz mentek ők,
A lány vett egy nagy levegőt,
És elmondta végre, hogy csak Györgyre várt,
De már nem csak egyedül vár.

Irma, édesem!
Ami volt, nem feledem,
De indulnom kell a templomhoz már,
Ott mindenki már csak rám vár.

Ölelj meg, kedvesem,
Egy csókot még adj nekem!
Azután elválunk örökre, tán,
Az Isten legyen velem!

Magához vonta őt,
Átölelte őt,
Csókolta úgy, mint valaha rég,
Az egykori szeretőt.

A leány a köténybe nyúlt,
A legény szívébe szúrt,
A kis patak vörösen futott tovább,
Mire a fertály óra elmúlt.

Publicisztika

Lassan három évtizede már,
Munkám mindig van nekem,
Mindig volt miből nevelnem
Családomat: öt gyermekem.

Segítségre nem nagyon szorultam,
Nem is volt, aki segíthetett,
Magam erején boldogultam,
Bár kettejük is beteg.

Hogyha kellett, hát alkalmazkodtam,
Ha lehetett, dolgoztam, sokat,
Ha a helyzet változott, szakmát váltottam,
És sohasem fúrtam meg másokat.

Nem is jutottam "ötről hatra",
Szaktekintély sem lettem soha,
Mire egy szakmába beletanulhattam,
Máris mehettem tovább, máshova.

Hiába űzöm immár harmadik szakmámat
- Harminc év alatt nem semmi arány! -
Lassan megint eladom majd a házat,
Hogy a kenyérre jusson margarin még holnap után.

Én csak egy buta melósnak tartom magam,
Bár oklevelet többet is szereztem,
De soha sem értettem szavát egy politikusnak,
Mikor azt magyarázta, hogyan lesz jobb majd nekem,

És többi vagyontalan honfitársamnak,
Akiknek munkahelye bezárt,
Hogyha nem lesz itthon többé termelő munka,
És mindenki majd csak vevőre vár.

Aki nem fogott még soha
Csákányt vagy lapátot egyik bal kezébe sem,
És nem volt soha olyan ostoba,
Hogy iskolában gyereket feleltessen,

Jogásznak tanult, de ügyvédbojtárként soha sem dolgozott,
S így aztán  lövése sincsen róla,
Hogy nem a Jézuska hozza
A karácsonyi csomagot,

Annál az sem csoda,
Hogyha csak hülyeségeket ugat,
És a legfőbb gondja az, hogyan utánozhatja
Még jobban Kádár "eetársat", meg a néhai Tanár Urat.

És még csak nem is ez a fő gondom, amit nem érthetek:
Azt mondaná el valaki végre, hogyan lehet,
Hogy húsz év után - mi valaha elég volt egy város újjáépítéséhez
Nyolc felrobbantott hídjával - e "nagyszerű" nemzet

Ily "nagyszerű" emberek vezetése mellett megint csak annyit tehetett,
Hogy a "független" pozíciókba párthű, saját embereket ültetett,
És, hogy - mára úgy tűnik, csak őszre elhalasztva -
Sikerül visszahoznia majd újra
Az 1944.-es sajtó törvényeket?

Revolovereznek kontra-revolúciósok

Revolvereznek kontra-revolúciósok,
Atyuskájuk pöffeszkedve beszél.
Részigazságokból nem csinál magának gondot:
S mikor csak bürokratát váltott a nép,
Már "forradalomról" beszél a szónok
- Szavait majd elfújja a szél.

Ne kívánjatok ismét forradalmat!
Nem volt benne részetek, soha:
Az, ki tengerárt kívánja fogni bádoglavórba,
Nem is naiv, csak szimplán ostoba.

Ha mind, ki elszenvedi ezt a "rendet"
Egyszerre veszíti el munkáját és bankhitelét,
Vége szakad majd az üzletmenetnek,
S nem lesz oly Isten, ki védőn fejetek fölé teszi kezét.

Kaptatok már ízelítőt abból,
Mi az, mikor a kirakat törik,
És ha az éhes tömeg egyszer megindul,
Nem áll meg majd a lámpavasakig!

Csípjen darázs...

Csípjen darázs bár szemedbe,
Ne végy semmit a lelkedre!
Légy csak éles, mint a penge,
Szikrázva szúrj a szívekbe:
Ölj és ölelj, ez az ábra,
Büszkén menj a másvilágra!

Megvezetettek

Csak sorsomról beszélhetek,
Más helyzetéről nem.
Tudom, mindez nem nagy dolog,
De nézzék el nekem!

Szegény vagyok, és nem csoda,
Hogy senki sem szeret:
Volt KISZ titkár már ajánlott
Megoldásként kötelet.

Mondta nekem, ha nem tetszik,
Hát el is mehetek:
Már kirendszerváltottak alólam
Minden munkahelyet.
 
A szövetkezetet szétverték,
A cementgyár bezárt,
A szénbányában évek óta
Áll a munka már.
 
Mehettem volna ügyvédnek,
Vagy orvosnak talán,
Hisz érettségim is van nekem,
Harminc éve már!
 
Húsz évet már lehúztam
A termelésben én,
Húsz év után utcára tettek:
Nem vagyok már legény.
 
Szegény vagyok, hát nem csoda,
Hogy rám a Gárda vár,
Majd lesz pénz, hogyha jön Vona,
És jő a Kánaán!

Csőd

                                       emlékül

Maga után az ajtót halkan betette,
És a lépcsőházban felment
Még egy emeletet.
A gangon körbe járt,
Megállt.

Kiskabátját levetette,
Összehajtogatva a korlátra tette,
És az udvar kövezetére lent
Leheveredett.

Fehérnemű csere

Kormányt váltottunk megint.
Az egész nem nagy ügy:
Napjában néha többször is
Gatyát is vált mindegyikünk.

Élete jobbra ettől senkinek sem változik,
Esetleg jobban érzi pár óráig magát,
Míg át nem izzadja megint a tisztát:
A szenny mosáskor majd úgyis újra eltávozik.

Felnőtt ember a gatyát nem fejére húzza:
- A gondolatnak van a helye ott -
Hacsak tisztán, viccből, vagy napszúrásra,
Nedves borogatásnak nem alkalmazod.

Használt gatyánk most zászlóként lobog,
Képzeli, sorsunknak ő mutat irányt,
S követjük őt, megint, míg csak szívünk dobog,
Avas szaga orrunkba hiába szállt.

Munkamegosztás

Neked tőkéd, vagyonod van,
Én adós vagyok, s van gyermekem.
Te vagy, aki fogyasztod a javakat,
Én pedig, aki  megtermelem.

Ajánlatom a következő:

Vigyázz magadra, nagyon,
Mert türelmem egyszer véget ér,
És majd ismét nem hagyom,
Hogy hasznomat lefölözve élj,
Abból, mit én termelek,
És magadban azt majd hiába gondolod,
Hogy mindaz jár neked,
Mit én munkámmal adok,
S megszépíti most az életed!

Váltogatjátok a "rendszereket",
Nap-mint-nap, mint elhasznált gatyát,
De a türelmem nekem sem végtelen,
És azt mondom majd egyszer: nincs tovább!

Felborul újra akkor majd az üzlet,
Hiába őrzi megannyi jogszabály,
Várhat statáriumra újra minden ügylet,
Hol kezed most megint saját zsebedbe jár!

Hídépítők

Hiányoznak a hídépítők nálunk.
A két part között nincsen kapcsolat.
Bár két partra épült fel országunk,
Mindenki saját partján marad.

Árokmélyítőkben sosem volt hiányunk.
Évek óta mélyítik az árkot.
Túlpartról vitatják magyarságunk,
Kitagadnák fél Magyarországot.

Szükség lenne már hídépítőkre
Hidat verni az árok felett,
Mindkét oldalon kellene végre
Építeni már pilléreket.

Daktilusok

Másra se' tudtam koncentrálni a héten: Tóth Ilonára*.
Szétrobbantja a szívem az érzés: vágyom utána.
Elfog a légszomj, döbben a szívem,
megszédültem a lépcsőn.
Féltem az éltem, nem megy a versírás sem;
rá kell koncentrálnom féltőn,
mert tele véle a lelkem.

Átírtam hexameterbe: Tóth Ilona címen.

Az éjszaka

Egy a lényeg az éjjelben
Te is tudod jól:
Ha az este jól sikerült,
A kakas másképp szól.

Másként kel föl a Nap reggel,
Ha asszony nevet rád,
Másként iszod a kávédat,
Veszed föl ruhád.

Jobban megy a munka nappal,
Hogyha szép az élet,
Jobban tűröd gondod, bajod,
Ha boldog a lélek.

Limerick

Mit nyavalyog itt e vén, klimaxos kecske,
Ahelyett, hogy nője mellé heveredne?
Foglalja el végre mellette az ágyat,
S hajnal kakasszóra döngessenek párat!

Miért is...

Hogy miért is írok
Én ilyen verseket,
Csak az mondhatja el,
Aki engem szeret.

És, ha lesz egyszer, ki
Elmondja ezt nékem,
Abba is marad majd
Talán verselésem.

Rendszerváltók

Húsz évem már ráment „rendszerváltástokra”.
Sosem tartottalak titeket túl sokra.
Működéseteknek eddigi mérlege
Csak a nincstelenek növekvő tömege.

Nemzeti maskarás csekista bohócok
Diktálnak majd rendet: ettől leszel boldog!
Aki végre beül a Nyilvános Házba
Megoldva élete minden problémája:

Saját zsebre szavaz a sok képviselő,
Csak azt nem tudhatjuk, hogy kit is képvisel ő.
Egy a célja ennek az egész Virtschaftnak:
Minél nagyobb részét nyúld le a Landschaftnak!

A jobb oldal balról próbál beelőzni,
Koronázná Kádárt, azzal akar győzni.
A még jobbik menne vissza az ókorba,
Hajtaná a kecskét bűnbaknak a hóra.

A balközép páholy hitelét vesztette,
Nem hisz nekik többé talán az Isten se.
A balszélen nincs senki, ki elhitetné:
A lehetőség ott nem csak vörös terroré.

Demokrata ifjú ült a bársonyszékbe
Már koronát nyomna saját tökfejére.
Fordított már köpenyt nem egyet de hányat!
S máris kezet csókolt bíbor tiarának.

Húsz évünk már eltelt a demokráciából,
Nyerhetnénk már végre a szabadságunktól
Értelmes munkát és ehető kenyeret,
Fedélt fejünk fölé, élhető életet!

Mindenki tegye a dolgát!

A kecske káposztát egyen,
Kuvasz házőrző legyen!
A fecske kapja el a legyet,
A macska fogjon csak egeret!
A ló húzza a szekeret,
Az ökör művelje meg földedet,
Az öleb ne képzelje farkasnak magát,
A suszter ne hagyja ott a kaptafát!
A szamárnak szárnya nem nő sohasem,
A mezőről a barom nem templomba: istállóba megyen.

Ajánlás

S én azért mindig szégyeneljem magam,
Ha ember létemre, barom-mód volnék modortalan!

(Le)rázós Rap

Rázd le ma|gadról |gondod|, bajod, mint| kutya |a vi|zet,
Úgyis csak |annak |áll a |világ|, mindig, a|ki fizet.
Ha |nincsen |pénzed, hát |dögölj |meg, |ez a |kilá|tás,
Úgysincs |semmi |könyörü|let, |semmi |belá|tás.

Húzd az |igát |nap, nap u|tán, ha |elka|pott a |szíj,
És ha |pofán |vágnak a |szívla|páttal, |fogd be a |szád, ne |ríj.
A |kemény |életet |megszo|kod, ha |korán |kezded |el,
Csecsemő |korban |éppen itt az |ideje, ha |elfo|gyott a| tej.

Hát |rázd le ma|gadról |gondod, |bajod, mint |kutya |a vi|zet,
De ha |elfogy egyszer |majd a |türelmed |végül, |lesz, aki |megfizet!