A következő címkéjű bejegyzések mutatása: poetről elutasítva. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: poetről elutasítva. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. november 11., kedd

Füstté vált

Az ember sűrűn füstöl, vastagon.
Megtudták ezt sokan.
Mintha zsírt égetnél mezőn egy asztagon,
ahova odarohan
a falu apraja, nagyja, látván,
fölfele száll a füst.
Tűzvész lenne? Valami járvány?
Vagy ott rotyog egy üst?

Az égett zsír szaga émelyítő,
ha nem emberé is az.
Az Úr beszél, törvényesít ő,
(még, ha nem is igaz).
"Tűzbe mind az eretneket,
a korcs cigányt, zsidót!
Égetni könyvet, szerelmeket,
kiélni agressziót!"

A teljes halál a feledés,
ha nem is emlékezel,
ha a bűnbánat nincsen veled, és
már nem is érdekel,
hogy volt szomszédod. Barát talán,
aki este sörözni ment,
és most táblája sincsen a ház falán.
Már csak füst az égben fent.

2013. november 22., péntek

Semmi vész

Parafrázis Pilinszky János: Ne félj!
című versére a poet.hu pályázatáról (elutasítva).


"Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész."

Én megtehetném, és mégsem teszem,
hogy a hurkot nyakamba vetem.
Ágon lógni nem nagy élvezet,
bár a élet néha rávezet.

Én megtehetném, és mégsem teszem,
elszaladna tőlem az eszem.
Hisz' annyi itt a nyűvő gyötrelem,
meg is zakkanhat az értelem.

Én megtehetném, és mégsem teszem,
fegyvert ragadna egyszer kezem.
Kiirtanám mind, ami gonosz,
eltűnne a világból a rossz.

Én megtehetném, és mégsem teszem,
itt hagynám az egész életem.
Kilépnék, mint cipőből szokás,
én elmentem, jön helyettem más.

Én megtehetném, és mégsem teszem,
hogy életem szimplán élvezem.
Nem reked be ordító torok,
mert rád többé már nem gondolok.

Én megtehetném, és mégsem teszem,
óvott pénzedet mind elveszem.
Messze futok, tőled, innen el,
kérded, miért? Majd senki nem felel.

Én megtehetném, tán meg is teszem,
hogy újra verset ír majd a kezem:
verset, benne szórok átkokat
életemre, amely kárhozat.

Én megtehetném, de csitt! Ennyi most
elég legyen, ha a villamost
el kívánom érni, hogy legyen
életed még holnap is velem.

Én megtehetném? Vajon megteszem?
Gondolatban még csak tervezem.
Versben írom, ennyi az egész.
Meg ne ijedj! Nincsen semmi vész?

2013. január 11., péntek

Villon lábnyomában

A parkot én is magamban járom.
Avar zizeg lábaim alatt.
A borostyán elsárgult, s mint nyáron:
nem fedi már el a tűzfalat.
Hűvösre fordult az idő végül.
Elmúlt már az öregek nyara.
Az ember a hosszú télre készül,
nem biztos hogy lesz még tavasza.

 Jó lenne, hogyha hihetnék abban,
nyár derekán jár az életem:
hogy lehet még pár nap a tavaszban,
mielőtt a tél dere üzen.
Sosem féltem régen a haláltól.
Tudtam jól, hogy szép lesz életem.
Mindent megkaphattam a világtól,
várt még rám egy forró szerelem.

Úgy volt, hogy a Nagy Forradalomban
anyám a városban gyalogolt,
a hasában már én is ott voltam,
pár hétre rá életem is volt.
Szoba-konyhát foglaltak apámmal.
A főbérlő messze távozott.
Jobb életet remélt szabadsággal,
családomnak fedelet hagyott.

Soha bottal meg nem vert az élet:
nekem minden könnyen sikerült,
csak a magány nem ért soha véget,
a szerelem mindig elkerült.
Már egészen le is tettem róla,
hogy valaha is lesz gyermekem,
hiába volt minden meddő óra,
senki sem szólt: "Jöjj hát, Hercegem!"

Én hírnévre vágyakoztam, titkon:
nagy tudásomért tiszteljenek,
ismerjék meg munkáimat itthon,
és világszerte az emberek.
Azt gondoltam, hogy majd életemet
könyvek között élem végig én,
nyáron kutatom a természetet,
télen írom meg történetét.

Mire diplomámat megszereztem,
rám talált egy lány, ki szeretett;
hogy feladtam, amit elterveztem
életemben, végül így esett.
Nem lett belőlem tudós, sem művész.
Nem lehettem nagy felfedező,
világot sem jártam, mint a szélvész,
szürke lettem, nem földrengető.

Sosem hallott többé senki rólam.
A családnak éltem egyedül.
Gyermeket neveltem, aztán jól van,
nem számoltam, hogy mibe kerül.
A napok sohasem értek véget,
de csak rohantak a hónapok,
és hogy elmúltak a kezdőévek,
rájöttem, hivatalnok vagyok.

Másik szakmát kezdtem el tanulni:
ha egyikben nem lesz már nevem,
legyen esély többé alakulni
legyen új szakmai életem!
Amikor megjött a földindulás,
s darabokra hullt a régi rend,
rádöbbentem, a megszerzett tudás,
hírnevet nem: életet jelent.

Eltelt ismét újabb tíz esztendő,
véget ért a tévelygés kora,
megtanultam: nevem nem lesz fénylő,
de nem adom semmiért oda.
Írásaim egy részéből látszik,
nem vagyok túl megelégedett.
Ahogy' sorsom a szívemmel játszik,
arról talán csak én tehetek.

Megvallom: bár rímeket faragtam,
mégsem mondom költőnek magam,
hiszen amit verseimbe raktam,
ritkán jó, sokszor haszontalan.
Innen-onnan szedem össze rímem.
E versemben Faludy van soron,
stílust, ritmust követnék most híven:
témám: Villon: Nagy Testamentom.

Vagy egy tucat helyen módosítva az eredetihez képest

2011. június 8., szerda

Vérnász

                                      Federico Garcia Lorca: Vérnász című drámája alapján

Hold világol fönn az égen.
Fényes éjjel. Szél se rebben.
Lovas vágtat át a réten
Gondolatnál sebesebben.

Tajtékos a lova háta:
Ketten ülnek a nyeregben
A négy pata dobogása
visszhangot ver a hegyekben.

Hátuk megett fény világol.
Kolompol a harag hangja.
Menekülnek kézfogóról.
Nincs, ki őket elbújtassa.

Ritkás erdő tisztására
nagy dobogva odaérnek.
Fák között sincs éji pára:
elárulnak égi fények.

Lobognak a fáklyalángok
az erdőben egyre beljebb.
Körbevesznek vesztett álmot,
nem adnak nekik kegyelmet.

Erős ménről, tajtékosról
Csizma dobban, mint a végzet.
Jácint virít gomblyukából.
Penge villan, szeme éget.

Sötét köpeny földre hullik,
Fehér szatén szinte szárnyal.
Két sötét folt összerobban,
Nem törődve akadállyal.

Sötét piros a fehéren.
Egyre terjed. Fogy az élet.
Hajnalodik a szekéren.
Temetőből szól az ének.


2011. április 3., vasárnap

Munka nélkül


Roma vagyok. Meg zsidó, meg néger.
Én vagyok a kiirtott indián.
Az én házamat döntik széjjel,
ha utat vágnak egy délután.

Ma már öt helyen is jártam,
de munkát sehol sem adtak nekem.
Egy jó szóra hasztalan vártam,
nem tetszett talán a bőrszínem.

Egykoron jó voltam bányásznak,
vagy harminc évvel ezelőtt.
A bányák azóta bezártak.
Nehezen kapok levegőt.

Pedig jó munka volt ám az!
Társakkal a föld alatt
csillét toltam a sötétben,
bontottuk a szénfalat.

Nekem soha nem volt fehér
gallér még a nyakamon.
Beleette magát rögtön
a szénpor, meg a korom.

Most már nem a szénpor a baj -
gallérom sincsen nekem.
Annyi most már otthon a jaj,
szomorú az énekem.


2010. november 2., kedd

Apám


Kalapjába belenőttem végül, úgy ötven évesen.
Mióta lábát törte a téli jégen,
már nem dolgozik oly sokat ő sem.
Hogy anyánk elment egy fél év alatt
- tizenöt éve már -,
ő is megőszült, és igen hamar
magányos öregemberré vált.
Szememben mégis harminckét éves maradt,
mint akkor volt, amikor
a kisiskolástól - tőlem - kérdezték egykoron:
apád milyen idős, tudod-e, most?

Tanár volt vagy húsz éven keresztül,
de abból el nem tarthatott
még egy kis családot sem,
mint miénk, hát pályát változtatott.
S, hogy a rendszerváltás alóla is,
mint annyi más alól
a megélhetését húzta volna ki,
boldogan hagyta ott
második mesterségét is,
és csak a szőlőnek élt csupán
az elmúlt két évtizedben,
azt gondozta nap-nap után.

A közelmúltban rájöttem: én most már ő vagyok,
hisz' nemsokára megérkezik majd az idő,
hogy fiam teszi föl fejére a kalapot,
amit majd tőlem ő örököl.




Ezt a versemet a poet.hu tartalomelemzője(???) feltehetően a rendszerváltás szó miatt politikai tartalmúként jelölte meg, így be sem küldöm. Nem lehet, hogy picit paranoiásak az üzemeltetők? Bár mindent el tudok képzelni. Vajon, ha Nagy Ellenforradalmat írok, azt elfogadták volna? Kétlem.
Azért, hogy a TEK-nek megfelelő paranoia szoftverekkel kelljen elemezni egy amatőr versoldalon a beküldött verseket, ez jellemző erre az országra és "demokratikus" rendszerére. Ma már egy amatőr verseket közlő oldal üzemeltetői is félnek Pártunk és Kormányunk cenzorainak szankcióitól.

2010. október 26., kedd

Villon lábnyomában

A parkot én is csak magamban járom.
Avar zizeg lábaim alatt.
A borostyán elsárgult, s mint nyáron:
nem fedi már el a tűzfalat.
Hűvösre fordult az idő végül.
Elmúlt a vénasszonyok nyara.
Az ember már a hosszú télre készül,
nem biztos hogy lesz még tavasza.

Jó lenne, ha hihetnék még abban,
nyár derekán jár az életem:
hogy lehet még pár nap a tavaszban,
mielőtt a tél dere üzen.
Sosem féltem régen a haláltól.
Tudtam jól, hogy szép lesz életem.
Mindent megkaphattam a világtól,
várt még reám egy nagy szerelem.

Úgy volt, hogy a Nagy Forradalomban
anyám a városban gyalogolt,
a hasában már én is ott voltam,
pár hétre rá már életem is volt.
Szobakonyhát foglaltak apámmal.
A tulajdonos külföldre távozott.
Jobb életet remélhetett máshol,
családomnak fedelet hagyott.

Soha bottal nem vert meg az élet:
nekem minden könnyen sikerült.
Egy volt, amit hiába reméltem:
a szerelem mindig elkerült.
Már egészen le is tettem róla,
hogy valaha is lesz gyermekem,
hiába is próbálkoztam volna,
lerázott mindenki ridegen.

Én hírnévre vágyakoztam, titkon.
Tiszteletre vágytam, mint tudós,
ismerjék meg a munkámat itthon,
én legyek, ki sok titkot megold.
Azt gondoltam, majd az életemet
könyvek között élem végig én,
nyáron járom a természetet,
télen megírom történetét.

Mire diplomámat megszereztem,
rám talált egy lány, ki szeretett;
hogy feladtam, amit elterveztem
életemben, végül így esett.
Nem lett belőlem tudós, sem művész.
Nem lettem nagy felfedező,
a világot sem jártam, mint szélvész,
ember maradtam csak, esendő.

Senki rólam többé sosem hallott.
A családnak éltem egyedül.
Fölneveltem három-négy porontyot,
s nem bántam: életembe kerül.
Így töltöttem el egy évtizedet.
Rohantak a dolgos hónapok,
s, hogy elmúltak a tanulóévek,
rájöttem, csak csinovnyik vagyok.

Másik szakmát kezdtem el tanulni:
hogyha ebben nem lesz már nevem,
új esélyt adjak létemnek,
legyen új szakmai életem!
Aztán egyszer jött egy fölfordulás:
darabokra hullt a régi rend,
és rájöttem akkor, hogy a tudás,
amit szereztem, életet jelent.

Eltelt ismét újabb tíz esztendő,
mire véget ért egy tévelygés kora,
tudom, nevem nem lesz soha fénylő,
de nem adom már semmiért oda.
Írásaim egy részéből látszik,
nem vagyok magammal elégedett.
Ahogyan sorsom szívemmel játszik,
tudom, arról csak én tehetek.

Megvallom, bár rímeket faragtam,
mégsem mondom költőnek magam,
hiszen amit a rímekbe raktam,
ritkán jó, sokszor haszontalan:
innen-onnan szedem össze rímem.
Most Faludy van éppen soron,
ritmusa és hangja is az övé,
témája: Villon: Nagy Testamentom.
 




Ezt a versemet a poet.hu tartalomelemzője(???) feltehetően a Forradalom szó miatt politikai tartalmúként jelölte meg, így be sem küldöm. Nem lehet, hogy picit paranoiásak az üzemeltetők? Bár mindent el tudok képzelni. Vajon, ha Nagy Ellenforradalmat írok, azt elfogadták volna? Kétlem.
Azért, hogy a TEK-nek megfelelő paranoia szoftverekkel kelljen elemezni egy amatőr versoldalon a beküldött verseket, ez jellemző erre az országra és "demokratikus" rendszerére. Ma már egy amatőr verseket közlő oldal üzemeltetői is félnek Pártunk és Kormányunk cenzorainak szankcióitól.

2010. szeptember 26., vasárnap

Vigyázat! Ez veszélyes is lehet!


Vigyázat! Ez veszélyes is lehet!
Azt hiszem, élesre töltött fegyvert rejteget!
Ki tudja, mihez kezd majd vele,
Ha elönti megint az őrület!

A homlokához szegezte tegnap este,
De még nem sütötte el.
Téged is megcélozhat majd a beste,
Hogyha megint csak rája lel!

Az ilyen őrültekkel jó lesz vigyázni!
Nem teljesen beszámíthatók.
Hogy magukkal, vagy mással akarnak egy vitát lezárni,
Előre az sohasem tudható.

Vigyázat! Veszélyes ámokfutóvá válhat!
Több gyermekkel is végezhet ő!
Hívják azonnal fel a kórházat,
Álljon készenlétben egy tucat mentő!

Ki tudja az ilyen fejében meg mi nem fordul!
Jobb, ha nem is gondolunk bele!
Elég lehet, ha valaki rája mordul,
Rögtön eléri majd a végzete.

Vigyázat! Ez veszélyes ember!
Hívjanak segítséget ide!
Hatóság jöjjön, a riadócsapat!
Valaki azonnal lője le!

2010. szeptember 8., szerda

Nyárvégi betakarítás


Az embereknek nyárutón aratni kellene.
Beérhetett addigra éves munkájuk fele.
Ha nem volt nyáron sok vihar, mi porrá törte volna életed,
Ilyenkor csűrbe hordhatod be télre már termésedet.

Mikor aszály vagy áradás pusztítja nyáron földedet,
A hosszú télen át majd koplalásnak réme fenyeget.
Ha jégeső verte tavasszal el a veteményt,
Télire bizony csak éhezés várhatja a szegényt.


Ha martalócok árja fosztogatja, gyújtja fel termésedet,
Kapát, kaszát, vasvillát újra kérges tenyeredbe vedd!
Hegyére tűzd, ki tűzre jó csak, lánggal égjen ott,
Világból tűzzel űzd ki azt, ki téged és terményedet megtámadott!


2010. augusztus 31., kedd

Ragályos kór

("Ős patkány terjeszt kórt miköztünk")

Újra ragályos kór fertőzi népem.
Utcákon jár a barna inges halál.
Ezúttal új ruhába öltözötten
Új méregként avítt ideológiát ajánl

Ráterhelni a kecskebakra
eredendő bűneink,
Elűzni a pusztába azt,
Várni, Isten majd megsegít.

Én nem ilyen országra vágytam!
Nem ezért folytak küzdelmeink,
hogy a gondolat és a lét szabadságát
erőszak mocskolja majd megint!

2010. július 26., hétfő

Szabó Irma

Nick Cave: Henry Lee dallamára)

Tóth Gyuri, kedvesem,
Fogd meg a kezem!
Menjünk a partra, úgy, mint rég,
Jöjj, sétálj velem!

Irma, édesem,
Tudod, hogy nem tehetem,
A harang már szól, és várnak rám,
Nékem ott a helyem.

Egy fertály órát talán,
Annyit kérek csupán,
Hogy elmondjam néked, azt, ami bánt,
Nem látsz többé azután.

A patakhoz mentek ők,
A lány vett egy nagy levegőt,
És elmondta végre, hogy csak Györgyre várt,
De már nem csak egyedül vár.

Irma, édesem!
Ami volt, nem feledem,
De indulnom kell a templomhoz már,
Ott mindenki már csak rám vár.

Ölelj meg, kedvesem,
Egy csókot még adj nekem!
Azután elválunk örökre, tán,
Az Isten legyen velem!

Magához vonta őt,
Átölelte őt,
Csókolta úgy, mint valaha rég,
Az egykori szeretőt.

A leány a köténybe nyúlt,
A legény szívébe szúrt,
A kis patak vörösen futott tovább,
Mire a fertály óra elmúlt.

2010. június 10., csütörtök

Vízállás jelentés


Hajóvonták, piros úszó mellett:
Vonulnak bennem tétova gondolatok.
Elmémben néha oly hullámokat vernek,
Hogy versírásba fogok, bár odakint napfény ragyog.

Hiába mondom én magamnak, hogy szívem baloldalt dobog,
Ha bal és a jobb ma a demagógiában összeér,
A részigazságokba sokszor belezavarodok,
Ha egy volt KISZ agitátor már megint nagy hangon beszél.

Revolvereznek kontra-revolúciósok,
Hogy "forradalmat" - asztal mellett - csinálnak ők:
A részigazságokból nem kreálnak gondot,
Csak egyszerűen elveszik tőled majd a levegőt.

Nem lenne az oly nagy baj, ha tíz évben egyszer
Végre megint nyer a "jobb",
Csak az tragédia, ha az eszelősségbe
Végül te is, meg én is belepusztulok:

Bárhol is élsz, ebben a világban,
Sivalkodj bár, mint a csecsszopó,
Mik megszabják élted: kamatlábak,
És pár makrogazdasági mutató.

Negyven éven át csakis erre vágytunk?
Szívünk e szabadságért remegett?
Csalódtunk végül? Mindhiába: a macska
Nem fog kint, is, meg bent is egyszerre egeret.

De visszatér majd nemsokára a régi rend megint:
Jegyzik ma is, mit beszélsz, hogyan gondolkodol,
S bár a tenyér nyakon majd nem vörössel legyint,
A Szolgálat már megint csak utánad lohol.

Bevetik - érdekből - a nacionalizmust,
Mint oly sokszor: megint csak ellenünk.
Kijátsszák, mint kártyát, az antiszemitizmust:
Ezzel az aduval biztosan mi nyerünk?

Gondolkozz csak, alkalmazott, munkás!
Már a római jog is így tanít:
"Csak azt keresd meg, akinek használ!"
S ha megtaláltad, az mindenre fényt derít.

Tisztázni kellene fejünkben a rendszert:
Mert mit ér a kívánság, ha csak a szívből ered?
Oké: "Szabadság, te szülj nekem Rendet!",
De Értelem, te mutass utat, mi a Szabadságba vezet!
 

2010. április 14., szerda

Ez a villamos már elment

"Ez a villamos már elment",
és átmentem két parkoló autó között.
Utánam futott egy drabális ürge,
megállt, és belém kötött:

"Ha a táskádat még egyszer
 az autómhoz vered,"
- szólt - " ' úgy segéljen engem,
Hogy lerúgom a fejed."

Fölnéztem rá -
egy fejjel volt nagyobb -,
És azt gondoltam akkor:
"Ezt most nem hagyod".

"Kérem, ne tegezzen,
mert én sem teszem,
de ha tovább provokálsz,
a pofádat beverem." -

Mondtam, s , hogy önérzetemen az eset
ily módon foltot nem hagyott,
elszaladtam,
hogy elérjem
a következő villamost.

2010. április 7., szerda

Január

("Az éjjel hazafelé mentem,
  éreztem, bársony nesz inog...")


Kurva hideg van már így este.
A lányok, a fél feneket takaró szoknyákban
Melegebb éghajlatra húztak,
És a stricik is inkább
A lokálokban időznek.

Reccsen a jég a talpam alatt a járdán,
Hogy szaporázom lépteimet mielőbb hazaérni;
S a sarokban fekvő
Rongygomolyag megmoccan.

Hajnalra talán, holnapra, megint megfagynak páran:
Cigányok, zsidók is, meg más magyarok.
Így élünk Budapesten,
Kétezer és tíz januárban.