A parkot én is magamban járom.
Avar zizeg lábaim alatt.
A borostyán elsárgult, s mint nyáron:
nem fedi már el a tűzfalat.
Hűvösre fordult az idő végül.
Elmúlt már az öregek nyara.
Az ember a hosszú télre készül,
nem biztos hogy lesz még tavasza.
Jó lenne, hogyha hihetnék abban,
nyár derekán jár az életem:
hogy lehet még pár nap a tavaszban,
mielőtt a tél dere üzen.
Sosem féltem régen a haláltól.
Tudtam jól, hogy szép lesz életem.
Mindent megkaphattam a világtól,
várt még rám egy forró szerelem.
Úgy volt, hogy a Nagy Forradalomban
anyám a városban gyalogolt,
a hasában már én is ott voltam,
pár hétre rá életem is volt.
Szoba-konyhát foglaltak apámmal.
A főbérlő messze távozott.
Jobb életet remélt szabadsággal,
családomnak fedelet hagyott.
Soha bottal meg nem vert az élet:
nekem minden könnyen sikerült,
csak a magány nem ért soha véget,
a szerelem mindig elkerült.
Már egészen le is tettem róla,
hogy valaha is lesz gyermekem,
hiába volt minden meddő óra,
senki sem szólt: "Jöjj hát, Hercegem!"
Én hírnévre vágyakoztam, titkon:
nagy tudásomért tiszteljenek,
ismerjék meg munkáimat itthon,
és világszerte az emberek.
Azt gondoltam, hogy majd életemet
könyvek között élem végig én,
nyáron kutatom a természetet,
télen írom meg történetét.
Mire diplomámat megszereztem,
rám talált egy lány, ki szeretett;
hogy feladtam, amit elterveztem
életemben, végül így esett.
Nem lett belőlem tudós, sem művész.
Nem lehettem nagy felfedező,
világot sem jártam, mint a szélvész,
szürke lettem, nem földrengető.
Sosem hallott többé senki rólam.
A családnak éltem egyedül.
Gyermeket neveltem, aztán jól van,
nem számoltam, hogy mibe kerül.
A napok sohasem értek véget,
de csak rohantak a hónapok,
és hogy elmúltak a kezdőévek,
rájöttem, hivatalnok vagyok.
Másik szakmát kezdtem el tanulni:
ha egyikben nem lesz már nevem,
legyen esély többé alakulni
legyen új szakmai életem!
Amikor megjött a földindulás,
s darabokra hullt a régi rend,
rádöbbentem, a megszerzett tudás,
hírnevet nem: életet jelent.
Eltelt ismét újabb tíz esztendő,
véget ért a tévelygés kora,
megtanultam: nevem nem lesz fénylő,
de nem adom semmiért oda.
Írásaim egy részéből látszik,
nem vagyok túl megelégedett.
Ahogy' sorsom a szívemmel játszik,
arról talán csak én tehetek.
Megvallom: bár rímeket faragtam,
mégsem mondom költőnek magam,
hiszen amit verseimbe raktam,
ritkán jó, sokszor haszontalan.
Innen-onnan szedem össze rímem.
E versemben Faludy van soron,
stílust, ritmust követnék most híven:
témám: Villon: Nagy Testamentom.
Vagy egy tucat helyen módosítva az
eredetihez képest
