Sosem találom (el)

Ha mellé célzok, sem találom el.
Vajon hogyan lehetne jobban ezt?
Mintáim fognak, rendjük nem ereszt;
hát hogyan? A kérdésre csend felel.

Szájon, fülön át. Másként nem emel,
csak föld alá húz, mint ázott nemez,
amelyből víz csöpög. Utam nem ez
volt. Erre lényegi hiány terel.

Szárnyalva fenn, nemes eszmék között,
vagy tárnaéj-sötétben föld alatt,
az íve mindig újra megtörött,
simítva, ütve is törött maradt,
és a telitalálat is álom.
Még ha mellé célzok, sem találom.

A napfényes sávra

                                            in memoriam Petri

Ahogy a rekeszből kilépve
fölfelé ment a lépcsőn,
mint aki valamit megértett,
még visszanézett védőn.
Jaj! Megbotlik, úgy esik pofára -
riadtam meg, de kiért a napfényes sávra.

Sárral vakolt fal

Sárral vakolta a golyónyomokat,
az első eső lemosta a falról.
Ő nem láthatta még át az okokat,
és, hogy kik lőttek jobbról és kik balról.

A szomszéd lakása üres volt soká.
Egy jó orvos lakott benne azelőtt,
Manyi néni emlegette csak tovább,
mindig, amikor nem kapott levegőt.

Egy esős napon azután új lakók
költöztek oda, az üres lakásba.
Manyi néni aztán sokat hallgatott;
háta fájt, nem volt levegőhiánya.

Aztán költöztek, hogy jött a karácsony,
egy új lakásban lett saját szobája.
A ház nem hordott nyomokat a falon,
anyának divatos lett a ruhája.

A föld alá

Csak annyira emlékszem, hogy szerettél;
boldog napjaimból már csak ez maradt.
Ragyogó nyárból lett gyorsan jeges tél,
és süvöltő szél hordta rám a havat.

Milyen csodás, fölemelő volt a lét!
Csupa szárnyaló, ragyogó lobogás,
szinte már elhittem a tündérmesét,
hogy mostantól új jön majd, valami más.

Még parázsként vöröslött bent, a szívben,
létet hevítőn izzott a pillanat,
hogy minden jövőmet el is veszítsem.

Azután csak a süket semmi maradt,
hogy a lélek hangtalanul nyüszítsen
a férgektől nyüzsgő, nyirkos föld alatt.

A perc, amikor már nem szeretsz

Nézd a madarakat!
Egy sem száll a vállamra most.
Csak a szél lobogtatja hajamat,
amit szárnyuk verdesése kavar,
amint fejem körül repdesnek jajongva.

Nézd a halakat!
Mind tátott szájjal ugranak
ki a forrásban lévő vizekből,
hogy egy utolsó, néma sikoltással
habzsolják magukba az életet,
mielőtt puhára főnek.

És nézd a kígyókat, békákat,
rovarokat, és nyulakat mind,
amint semmivé porlad életük
egy röpke perc alatt,
amely rövidebb, mint a szenvedés,
és hosszabb,
mint a lét határtalan könnyűsége,
amikor viszontszeretünk.

Tüskék

Fekete tüskék fehér márványra szórva.
Hegyükről mind alvadt vér csorog.
Nincsen hang, amely hozzám szólna,
az éj-sötétben oly magam vagyok.

Fekete tüskék fehér márványra szórva.
Ez a jelkép elcsépelt, hamis,
hiszen ez a vers is csak magamról szólna,
ha nem lennék tüske magam is.

Hogy' is volt csak?

Csípőssé váltak az éjszakák,
amikor már késő őszre járt.
Elkelt már rajtam a nagykabát,
szívem egy találkozásra várt.

Rólam mindig csak szakadt a víz,
amire az este véget ért.
Első csókja fanyar szilvaíz
volt, oda nem adnám semmiért.

Kora ősztől késő tavaszig
állandóan meg voltam fázva.
Néha csak dünnyögtem dalaik,
rekedt-hamisan, tétovázva,
de legényest jártam hajnalig,
mintha meg lennék babonázva.

Múltba fagyva

Kitömni való pillanat ─
zörrent agyamba titkon a mégse.
Folyton vádolnám magamat ─,
fordultam félre, csak, hogy megértse.

De akármerre, bárhogyan néztem,
nem volt ott csak előre, és tovább;
csilloghatott rajtam fényes vértem,
lettem volna inkább még ostobább!

De miért is kellett ez a káosz?
Az emlékek így is szertehullnak,
ahogyan közeledem a mához.

Ha engedném, akkor már fakulna,
és be is sározódna a varázs.
Olajszag sincsen, üres a garázs.

A rózsa emléke

Megénekelhetnék egy rózsát,
ha lenne hozzá kedvem.
Írhatnék róla akár ódát,
ennél sokkalta szebben.
De rózsa már nincs, megjött a tél,
csak az emléke maradt,
illatát messze fújta a szél,
és vele az álmokat

A kasba lépve

A kasba léptem,
az zuhanni kezdett.
Nem volt végem.
Ez volt még a kezdet.

Évmilliók
szálltak velem szembe.
"Dimenziók",
ez jutott eszembe.

Egy más világ
kel majd birokra velem:
színes virág
itt csak kőből terem.

A falon suhant
a Davy lámpa fénye.
A kas zuhant,
de élt a fény reménye.

A kasba léptem,
ez volt a kezdet vége.
Az égre néztem,
s nem láttam már, hogy kék-e.

Varrótűre várva

Megállítom tudathasadásom:
máma már nem hasad tovább.
Egyelőre nincs belőlem három,
így sem tudom, melyikünk ostobább.

Egyik énem előre néz folyton,
azt képzeli, övé a jövő.
A másikat meg a múltba fojtom.
Nincs benne remény, felnövő.

Mint a kabátszövet elrepedve,
az én is várja a szorgos kezet.
A hasadást megvarrni szeretve
kinek lehet vajon élvezet?
Tűt, cérnát a kerevetre vetve
kinek fején ragyog fel ékezet?

Kátyürévi simferütty

Megát a kátyürév. A sémolav kimár.
Dehé a fárüléses lómlana kiné,
e ternerévi semkürő ne tásnehéli ná!
E kernelávi simferütty alá renékimé.

Megállt a kátyu-rém, hogy sérülést kivár.
De még a kétüléses ló-alak kinéz,
a temetői semmi kertjét már nem lépi át!
A pusztaháti pásztor is csak nyelvhalat filéz.

Szavak

A vers szavakból áll.
Szavak, ócska szavak.
Nagyon sokszor totál
mást szólnak, s mondanak.

Kimondják az érzést?
Elleplezik vajon?
Megérted, ha vérzést
csitít a fájdalom?

Lelket sértve szárít
fekélyt, gyógyít sebet?
Hízelegve ámít,
hogy semmi baj veled?

Dalolnak a szavak,
hallgatod. S megérted?
Csak téged bántanak,
vagy szólnak teérted?

Szavak, vacak szavak,
függetlenek tőled,
megnyomorítanak,
ha kimondod őket.

Szavakból áll a vers,
és mert nincs más neked,
simogatna, vagy nyers:
úgyis előveszed.

Kora március

Az út szélén magában ült a virág,
és csendesen dúdolgatott.
Nem szóltak jó vagy rossz kritikák,
- nem sokan jártak el ott.

Dicsért vagy vádolt hamis dala?
A kérdés is beugrató.
A főcenzor komor hivatala
szerint a dal elfogadható.

A jég elolvadt már a tavon,
a két kapu partra került,
a hokicsapat e meleg napon
egy kocsmába bemenekült.

Egyikük maradt az út szélén állva;
kocsmába nem ment soha.
És egyre jobban fájt a háta:
ütővel vertek oda.

Az út szélén a kis ibolya
lilákat dúdolgatott.
Hallgatta egy fájó csigolya,
meg egy absztinens válogatott.

Ősvadonban

Az este hazafelé mentem,
mintha munkába mennék, oda.
Sötét dzsungel volt a lelkem,
fojtó, kusza, és fájón ostoba.

Tudom, hogy a dzsungel képet
felhasználta egy nálam nagyobb,
mert átélt ő is ilyen sötétet,
mint amilyenben most én vagyok.

Nem találom az utat a fényre.
Dante bolygott így a Kapu előtt.
Nincs okom örömre, reményre,
felirata már a szívemre nőtt.

Vezetőm elment tőlem végleg,
megbántottam őt, hát itt hagyott.
s én a sötétben várom a szépet,
az emberit, és a holnapot.

Adtál egy kezeddel

Adtál egy kezeddel,
visszavett a másik.
A szív belevásik
ebbe, ne feledd el!

Amim csak nekem volt,
odaadtam mindent.
Most káromlom Istent.
Lettem élőből holt.

Magyar hazám!

Magyar hazám! Érted vagyok, s te értem.
Hiába zúgná százezer fiad:
"mea culpa, ó vétkem, én vétkem",
amíg a nép sír, te sem vagy szabad.

Magyar hazám! A bocskort elhajítom.
Útilaput én mégsem kötök.
Maradok, és népemet tanítom,
hogy "más arcába soha nem köpök",

mert egy az otthon, s bár gyakorta dúlja
életünket sok, heves viszály,
sok közös dolgunkon hosszú idő múlva
megegyezésre jutni lesz muszáj.

Magyar hazám! Kitántorogni
belőled én már soha nem fogok,
hiába bűzlik zugaidban zokni,
s a szellem itt most hiába zokog.

Tollat adtál, én gyermeket néked.
neveltem őket, s te tartsd meg hű szavad!
Magyar hazám! Jól szolgáljad néped!
Az elnyomó önmaga sem szabad.

Gyarmati Fanni halálára

Én nem tudom, hogy mit jelenthet másnak
a föld, amelyen élnie adatott,
de azt tudom, hogy ma is gödröt ásnak,
hogy a szépet temessék el ott.

Én nem tudom, hogy mit jelent a hűség.
Nem volt benne részem még soha.
De azt tudom, hogy hiába dicsőség,
ha a lét rövid és mostoha.

Mellé suhantam. Forró volt a teste.
Mennyire más, mint zuhanni oda,
ahol majd vékony földdel eltemetve
vár a halál, kegyetlen, mostoha.

A Duna partján most bronzcipők állnak.
Nem úszik hulla már a habokon,
de rút erők ismét csak arra várnak,
hogy szíj hasadjon ki a hátakon.

Szeretve lenni a síron túl is.
Nincs ennél több, amit ember elér.
A költő párja meghalt, és még az Úr is
hálát ad majd neki is a versekért.


       A felvételt Hámori István Péter készítette 2014. április 12.-én

Egy doboz sör

Megittam egy doboz sört,
de csak éhgyomorra, basz'ki!
Fejembe is szállt, és mindent összetört.
És ez akkor most kit akaszt ki?
Majd elheverek a heverőn a hátam mögött,
amíg ereje a fejemből elpárolog.
De az időnkénti doboz sörömről,
lemondani azért sem fogok.

Kenguru

Belépett az ajtómon egy kenguru.
Vagy én léptem ki rajta?
Intim terembe lépett az a kenguru:
amolyan bokszolós, ugrálós fajta.
Eljátszottunk egymással egy darabig,
aztán bemosott egy bazi nagyot.
Azóta is hasogat a fejem mindig,
ha csak a kengurura gondolok.