A kubikos

átdolgozva

Szikár, sovány és inas volt a teste,
hatvan év felé is földmunkára járt.
Csákányt, lapátot fogott reggelente;
s nem tudtam róla: történelem tanár.
Pedig tanár volt évekkel korábban,
de valahogyan összekülönbözött
tán a hatalommal, vagy a családdal,
aztán kubikos ruhába öltözött.

Csöndes ember volt: nem fecsegett sokat,
de nem volt hozzánk szótlan-mogorva sem.
Felemlegette a rómaiakat,
hogy miket műveltek e vidékeken.
Megállás nélkül, folyton talicskázott,
ha úgy adódott, tíz óra hosszat is;
ha hideg szél fújt, még akkor sem fázott,
vagy legalábbis sosem mutatta ki.

Tőle megtanultam, hogy a lapátot
a talajon toljuk földhalom alá,
s hogyan lesz lábad munkában barátod:
karunkra segítsünk a lábunkkal rá.
Délben árnyékba húzódott, pihenni.
Ejtőzött is talán az ebéd után,
vissza nem fogta munkájától semmi,
fáradhatatlan volt egész délután.

Szikár, napszítta, izmos volt a teste,
hatvan év felé még kubikolni járt.
Csákányt, lapátot fogott reggelente,
és görög, meg latin költőket citált.

Bár szerteszórom...

Bár szerteszórom színeim a szélnek,
s belőlem lett húrjaim szabadon zenélnek,
akik kérnek, belőlem csak azok kapnak,
s én megmaradok hazámban magyarnak.

Bár szeretet nem jár és nem illet hála,
számomra marad öröm a versírás,
hogy messzire elkerüljön bánat és sírás,
amikor kell, becsülettel megyek halálba.

Én tisztességgel élek,
csakúgy, mint mások,
és bár folyton félek,
hogy életem csak átok,
de mégis remélek,
jobb kor is jön még rátok.

Világokat teremteni születtem

Világokat teremteni születtem.
Ragyognak bennem izzó csillagok,
a belsejükben örök tűz lobog,
híremet viszik szét táguló teremben.

Belőlem él, aki boldog, vagy árva.
Bolygók keringnek Napjaim körül,
az égre nézve engem lát, örül
az ember, nyugodtan készül majd halálra.

Nincsen vége még a létnek,
ha meghal az elme,
még zeng a lét szerelme,
a húrok még tovább zenélnek.

A haláltól szív többé soha nem retten,
mert én teremteni, s fenntartani születtem.

Mi van veled?

Mi van veled? Jól vagy?
Nem hallottam rólad.
Három hete nem írtál már egy sort sem nekem.
Leveledet várom.
Te vagy még a párom?
A szívemre lyukat rág a vágy és félelem.

Mi van veled? Jól vagy?
Nem hallottam rólad.
Éve is, hogy utoljára láthattalak én.
Nem írtad: ne várjak.
Szívemből az árnyak
kiölnek már valahára minden szép reményt.

Mi van veled? Jól vagy?
Nem hallottam rólad.
Harminc éve várom, végre válaszolj nekem.
Feleletre várok.
Semmit sem találok,
ami szépre fordíthatná gyászos életem.

Az ember képzeli

Az ember képzeli: partot ér végül,
pedig hát ez végtelen utazás.
Minden bánat és gond persze majd elévül,
de ne hidd, hogy jön majd bármi folytatás.

Mindig úgy képzeltem, ez még csak a kezdet,
az életre még csak fölkészülök én,
és amikor eljön az én időm egyszer,
kezdetét veszi majd egy csodás költemény.

A várakozásnak már végére érek.
Aligha lesz innen most már hosszú folytatás.
Ma már nem remélek: elszálltak az évek,
de majd jöhet helyembe még százezernyi más.

Mint szükségét végző vadállat

Én szerettem volna, s nem találtam párra.
Olyan vagyok immár, mint egy kivert pára:
elbújik sűrűbe, mindenhonnan iszkol,
félelmében néha maga alá piszkol.

A simító kezet furkós botnak látva
húzódik üregbe; morog a világra.
Mikor a toronyban éjfélt üt az óra,
messze hangzón sír a fényes teliholdra.

Hangját hallva zárul minden ajtó, ablak,
férfiak kaszára, meg baltára kapnak.
Gyermekek rettennek dajkájukhoz bújva,
ölben viszik őket a kemence zúgba.

A fonóban, este messze száll az ének,
aztán borzongató meséket mesélnek:
"igazat szólok most, te is ide hallgass!
Történt, hogy erdőnkben élt egy nagy vérfarkas..."

Folyton szédülök

Folyton szédülök, s mindig hallgattam
arról, hogy nem veled
képzeltem létem, és nem izzó katlan
immár bennem a képzelet.

Folyton fázom hosszú évek óta,
amióta hideg
éjjel az ágyam. Nincs olyan nóta,
ami melegíti meg.

Folyton félek, hogy elnézek megint
egy, s mást, rosszul teszek
valamit, más erre persze csak legyint;
de én attól rettegek,
hogy annak rendje és módja szerint
végleg elveszítelek.