Jancsi kertje

                    (Nagy Andrea kiállítása és verseskötete: Jancsi kertje nyomán)

Ez itt egy oszlopfő, és ott a gólya.
Pózna-végen hangosan kelepel,
mintha halált szórna minden halandóra
géppisztoly-csőre. Nincs, ami elemel
a napok zajából, mert mérgez,
amiben bízol, akit szeretsz.
Luxus az együttérzés. Bűn a bocsánat.
Holnapra a ganaj lesz csillogó ékszerünk,
de fitymáló szó el ne hagyja szádat!
Mert ez az, ami úgy kell nekünk.

Fragmentumokra széteső, csörömpölő világ!
Szakadt zacskójából kihulló, száraz kenyér,
törésből leskelő kés, amely kivág
szemétbe mindent, ami még szívedbe befér.

Ez itt a burjánzó dzsungel, a Jancsi kertje.
Arcok merednek rád  lombok közül,
már nem kérdik tőled, vajon szeretsz-e
páncélod nélkül élni, meztelenül.
Már gólya sincs a kéményen többé,
elvitte fészkét a tűzrendelet,
kocsikerékre, oszlopra, köddé
vált, vélt szerelmeidre él még az emlékezet?

Egy CD-nyi nóta, amott egy fénykép.
Digitálisan feljavíttatott.
Ami fontos lenne, végképp
semmivé vált, örökre elhagyott.
Fragmentumokra széteső, mozaik-világ,
ez az, ami megmarad nekünk.
Francia park? Angol? Dzsungel? Mindent kirág
az enyészet, még mielőtt elmegyünk.

Libák selyem-ködben

                         (hsz-vers Streit Gábor verse alá)

Álomba burkolsz be minden selyem-ködöt;
és ha jó liba jön, még csak meg sem lövöd.
Egyre csak halmozod hibáid hibákra,
ha hiszed, rátalálsz a legszebb libára.

Rettentő helyzet ez, és nem tehetsz róla
(ezért szól sokszor oly epedőn a nóta).
Mert nem tudni, a nőknek agya, hol is van,
azt igen, a férfi mily sokszor agyatlan.

De ha nem lenne így, maradna agytorna
az élet, és már régen ki is halt volna.

Gollam!

Drágaságomat elveszítettem,
vagy elrabolta valaki tőlem.
Szívem a sötét jövőtől retten;
nem bízom a megtartó erőben.

Azt keresem, kutatom csak egyre,
makacsul, amíg meg nem találom.
Mély barlangba szállok, mászom hegyre:
a lét nélküle lidérces álom.

Elmaradt mellőlem valahogyan;
amíg volt, nem becsültem eléggé,
és most életem sötétbe rohan.
Hogyan is tehetném újra széppé?

Az összes szavak elfogynak lassan,
ami megmarad: a "Drágaszágom".
Agyamban valami néha kattan,
"Gollam!", ilyenkor ezt kiabálom.

Kertészkedés

Volt pár percem a reggeli zűrzavarban,
hogy rád gondoljak újra, kedvesem.
Rólad szóló verset sohasem szavaltam,
befogtam a számat mindig rendesen.

Mint fattyú ág fa törzsén ablakom alatt,
sarjadzott belőlem a gondolat:
belőled számomra már semmi sem maradt,
már meg sem osztod velem gondodat.

Mint fattyazáskor, burjánzó növényeket,
védeni a termést, a holnapit,
irtanám: a "miért nem élhetek veled"
fojtó, lehúzó vadhajtásait,
hogy életemnek törzse még erős legyen,
ne fojtsa búval, sorvassza a szerelem.

Undor

A népemtől undorodom:
hazug, álszent, tolvaj fajta,
és nem segít undoromon,
hogy nem mindig látszik rajta.

Ha roma vagy, neked szólnak,
vagy te szólsz be:  "halni készülsz?"
Ember! Hitelt ne adj szónak!
Asszony! Ide mondd, miért szülsz?

Megfojtaná kanál vízben
egyik szomszéd a másikát.
Hiába viselt pár ízben
piros-fehér-zöld pántlikát.

És a másik: az se' különb:
sárgul az irigység rajta.
Lopna, ha nem csípnék fülön:
ez a nép már ilyen fajta?

Én is közülük egy vagyok:
csöpög rajtam a gyalázat,
és még a szívem sem ragyog.
Mi csitíthat ilyen lázat?

Másként nem lehet

Az ember szíve lágyul, ahogy' az éjbe nemesül.
Olyasmit választ tárgyul, ami nyomja teherül.
Habár lehetnek vágyak, de több a gondolat.
Kihűlnek már az ágyak. Csak az emlék marad.

Az ember olykor elámul, hogy mi minden változott.
Máshova vágyna e határról, hogyha már nem lenne ott.
Ha lehetne újra élni az eddigi életet,
mástól kellene félni, de sajnos, nem lehet.

Ha az ember újra élne, azt tenné, mint ezelőtt,
ugyanattól újra félne: nem kapna más levegőt,
mert bárhogy élted eddig ezt az egy szem életet,
másként újra élned soha többé nem lehet.

Megkövetném

Megkövetném az alkotót, mert bizony jobb, mint enyém, a verse.
Észrevehettem volna ott, olvasván: időmértékbe szedte.
Időmértéke nem feltűnő. Oly gördülékeny a szó benne,
mintha e ritmus és a versláb magyar beszéd alapja lenne.

Hát elismerésem verséért melyet így ritmusra faragott,
engedje meg, kérem, hogy megemeljem előtte a kalapot!
Jó tanulság volt ez nekem, és most már, sajnos, nem is először:
hátha átsiklik valamin szemem, ha a gúny rögtön előtör.

Jól tudom én, hogy tojik rám, hiszen még azt se tudja, hogy élek,
de szégyenben maradni nincs pofám, nem visz rá engem a lélek.
Hát megkövetem az alkotót, hiszen jobb, mint enyém, a verse,
fölismerhettem volna ott, olvasván: időmértékbe szedte.