Tagadó szonett

Nem vagyok a test, melynek kenyere vagy,
és nem fűszerez tavaszi záporod.
A harc engem ma már nyugalomban hagy.
Kincsem is elszórom, ha úgy gondolod.

Homály és sötétség üli meg az elmém,
mégsem félek: eltemetett rém vagyok,
volna is kincsem, váltig rejtegetném,
de gyémánt-varázsod rám már nem ragyog.

Nem esdeklem többé pillantásodért,
előled a félárnyékba rejtezem.
A gyönyör sem kell, ha nincs, aki megért:
lám, te is félreértettél rendesen.

Mert már királyoddá nem változhatom,
hát koldusként élek sötét-józanon.

Kulcs a lábtörlő alatt

Kocsmában találsz, majd jövök éjjel én,
amint már bezárt. Nem vagyok oly kemény,
kis sör már megárt. Bárki, ha rám fogad
úgy, tuti, rajta veszthet.

Lábtörlő alá tettem a kulcsokat.
Várattad magad szemtelenül sokat.
Már nem várlak én: megcsal a jó remény,
s fölmegy a pumpa bennem.

Nem várlak ma már, kanmuri lesz ma ott.
Van még pár pasas tán, akit ott hagyott
úgy, mint engem itt ülve a székemen
párja ma este újra.

Ma olvasok vacsorára

Szakadna az eső, csak azért
futna be egy könyvesboltba gyorsan.
Rájönne, hogy ez nem közért,
és levenne egy könyvet, ha már ott van.

Belelapozna, és elolvasná
ezt a versemet, éppen itt.
Magára ismerne, naná!
"Ez én vagyok! Az Istenit!"

Először esőkabátja alá
dugná be ezt a könyvet,
s elgondolná, hogy talán
ide se térne be többet.

Aztán megnézné a pénzét.
Nicsak! Van még valamennyi,
venne elő egy négyrét
hajtott bankót, fizetni.

Elállna közben az eső.
Már nem is vizes a járda,
és amíg haza buszozna ő,
elgondolná:
ma olvasok vacsorára.

Az utolsó nyár után

Azon a gyorsan elvillanó nyáron,
amelyiken meghalt Eszterházy Péter,
végleg kiírtam Őt magamból.
Meggyötört addigra, nem bánom.
Azt hiszem, Ő volt az utolsó tétel,
és ez volt az utolsó karambol.

Úgy gondolom,
említeni fogom még őt,
mint hivatkozási alapot,
amíg kabátom gombolom,
mint eszes, szívvel teli nőt,
aki elvitt belőlem egy szívdarabot.

Most ősz van. Hidegek az egek.
A bokrokon hajnalban ott akad
a pára egy-egy tépett foszlánya,
és mint nejlon zacskó, rajtuk lebeg.
Létemből csak az üresség fakad.
Ürege sötét, mint felhagyott bánya,
mint mindig, amikor nem szerethetek.

Őrségben

Őrségbe rendeltek éjszakára.
Tisztem az alvókat megvédeni.
A hajnal majd jön, lehet, még sokára,
a homályt nem lehet érteni.

Lobogó szövétnek ég a kezemben,
de a sötétet nem oszlathatja el.
Hogy kívül, vagy bent, a fejekben
sűrűsödik-e, arra senki nem felel.

Ha erőmnek majd végére érek,
őr más áll majd helyemre, tudom.
Az őrt meg nem akadályozza semmi érdek,
távol nem tartja csendőrszurony.

Állok a sötétben, akár a sámán:
varázslatot űz agyam és kezem,
meg nem semmisíti majd az ármány,
akkor is igaz lesz, ha én vétkezem.

Őrségbe rendeltek éjszakára,
és én nem vagyok parancsmegtagadó.
Hogy le ne omoljon az emberség vára,
védem, amíg el nem lep a hó.

A szomszéd szoba lakója

Mindig gyalog járt a lépcsőn,
valami mánia volt ez nála.
Visszaköszönt, de csak későn.
Szemében sosem csillant hála.

Valami volt vele, olyan furcsa,
de nem mondhatott rosszat senki
róla. Nem volt mogorva, durva,
de sohasem tudtuk hová tenni.

Néha magában dudorászott,
idegen, furcsa, távoli nótát,
agyára senkinek se mászott,
ha éjjel dalolt, senki se szólt át.

Aztán elment, vagy kitették,
senki sem tudott semmit róla.
Szobájából a friss festék
illata szállt, és egy új nóta.

Sötét torony

Nem tudom, hogy mit tegyek.
A torony adhat csak jelet,
és ha látnád, merre mész,
sikoltozna a józan ész.

Már csak bámulok bután,
álldogálok tétován.
Sötét torony! Nem adsz jelet,
s én nem tudom, hogy mit tegyek.

Halálbimbók szögesdróton

A szögesdróton halálbimbók nyílnak,
ha rózsatőre szögesdrót kerül.
Szegény vagy? Egy kifliért kinyírnak,
míg a világ a zsírba merül.

Több millió ember él a nincsben,
s mindegyikük egy külön világ,
lehetne akármelyikük kincsem,
szükségem lehetne éppen rád,

de ma újra a szögesdrót védi
a tőkét és a gyalázatot,
s ez az eszme bármennyire népi,
az emberség fennakadhat ott.

Szögesdróton elrothad a rózsa.
Nem táplálja azt aknamező.
Aki így dönt, az mind az adósa
a halálnak ami ott kinő.

A trauma

A traumát veszteség okozza,
és bele is lehet halni.
Veszteség, mint, amikor elveszíted
a lábad, vagy más végtagodat,
ha súlyosan megsérülsz,
és sok vért veszítesz,
vagy ha elveszítesz valakit,
aki már beléd épült,
mintha saját éned része lenne.

Vagy legalábbis úgy képzelted.

A trauma olyan veszteség következménye,
amelybe bele lehet halni,
de van, amikor túléli a szervezet.
Ilyenkor sokáig megmarad a kérdés:
vajon érdemes volt túlélni?

Ködös, homályos vasúton

Beengedtelek hozzám szeretni.
Az elmúlt éveknek havát
hajamról hiába törlöm.
A földi élet itt ma már
számomra csak fojtó börtön;
azt az időt nem bírom feledni.

Mint egy kihalt, puszta pályaudvar
homályos, hajnali csendben,
az egész életem olyan.
A szív a semmitől retten,
a lét, mint vonat, elrohant,
a síneket fölveri a muhar.

Itt folyton csak hideg eső esik,
a Nap is elhalványodott.
Mindent elfednek a ködök,
a lét, mint egy öreg kokott,
részegen markába röhög.
Egy öröklét telik el reggelig.

Jövő idő már régóta nincsen,
a múlt sem volt igaz talán.
Csak puszta álomkép lehet,
ami az emlékek falán
folyton halványulva lebeg,
és csak én őrzöm, mint drága kincsem.

Itt a sötét

Az éjszaka, mint egy nagy kutya,
nyelvével nyalta föl a Napot.
A Holdat berakta batyuba,
fényből vissza semmit sem hagyott.

Állunk, nézzük az ablakon át,
ahogy terjed egyre a sötét,
hívja barátját és rokonát
fölzabálni a lét örömét.

A napvilág végül megpucolt,
s már nem ragyognak a csillagok.
A világ most hamis-eszme bolt.
Torkodra nyomták, és te hagyod.

Az éjszaka csak egyre árad,
már hálószobákba is betör.
Hiába vonogatod vállad,
most már teljessé zárult a kör.

Virtuális realitás

Mint virtuális realitást, képzelem a kikötőt,
a tájon, ahol már majdnem megszűnt minden élet.
A hullámverésben ringnak, nyikorognak a kikötött
ladikok, hajók, és szinte irracionálisan félek
valami váratlantól, rettenetestől,
ami majd belőlem támad.

Csendben vagyok, zárva tartom számat,
pedig inkább hangosan énekelnék
most, hogy a félelmet elűzzem.
Egyre nyomaszt egy homályos emlék.
Mindenesetre az képtelenség,
hogy racionálisan összefűzzem
jelenlegi helyzetem és a déja-vu egykorit.
Szívtájon nő a nyomás. Valami üzen.
És egyre erőteljesebben szorít.

Határsértők

Harmadnap alkonyatkor értük el
a kerítést a dombtetőn, ahol
betonoszlopok tartották
a pengékkel ellátott drótokat.

Mögöttünk (ha visszanéztünk volna),
vörösben izzott a látóhatár.
Eddig nem hallatszott a ropogás,
itt nem érződött égő hús bűze,
és a lángoló kerozin szaga.

Egyikünk óvatosan megfogta
a pengék között a két drótszálat,
és széjjel húzta, amíg átlépett
közöttük a másik, hogy ő tartsa,
amíg az első utána mászik.

Amikor már ott álltunk a kettős
pengekerítés közti szűk helyen,
meghallottuk a járőrkutyákat.

Bimbónyi gyümölcs

Apró gyümölcs a villában.
Fedi a lomb, rejti bozót.
Legjobb fanyar íze tavasszal,
vagy kora nyáron,
de nyárutón szinte olvadó.

Benyúlok érte, illata árad,
és már csordul ízletes leve.
Amíg ujjamon nem szárad
föl a szélben, ízlelgetem.
Nem telek el vele.

Apró gyümölcs. Szinte bimbó,
megbújik szerényen rejtekén.
Ízes, mint érett, aranyló ringló,
vagy illatos barack.
Ott sarjad a remény.

Csernobil

Pirosba ért a mutató,
a reakció megszaladt,
bár próbálták helyre tolni
a lassító rudakat.

Hiába. A hőmérséklet
a tartályban egyre nőtt.
A hűtővíz mint fazékban
forrt, levetve a fedőt.

Meggyulladt a grafit végül,
és felhőben égbe szállt.
A világról, hogy majd épül,
az álom baljósra vált.

Harminc év ment el azóta.
Újra indult az üzem.
Hiába szól róla nóta,
ami veszélyről üzen.

Trauma

Majd ha visít a sziréna,
és nem te, hanem én fekszem
hordágyhoz szíjazottan,
míg te a sarokülésen nézel rémülettel szemedben,
vajon párásodik-e még az oxigénmaszk
az arcomon,
emelkedik-süllyed-e még mellkasom,
és hallod-e még az EKG ütemes bip-bip-jét
a kintről behallatszó vijjogás alatt.

Hamuszóró

Ki ez a jóasszony? Hamut visz vödrében
a kert végébe, a dombtetőre,
ahonnan kis lapátjával a szélbe szórja.

Másodjára és harmadjára is fordul;
a még izzó parázsszemcsék
fénycsíkokat húznak az alkonyi homályba.

Egy-egy világosabb, nagyobb darab,
szürke, bár kormos, mint az égett csont,
elé pottyan, bakancsos lábával a földbe tapossa.

Csak hordja, és szórja a hamut a vízmosásba,
egészen bele a sötét éjszakába.
Kéménye zsíros, sűrű, fekete füstöt ereget
hajnalig.

Sötétség: oszolj!

Sosem tudom, vajon belül,
vagy kint nagyobb a sötét.
Az ember néha majd leül,
és kiönti sörét,
mert arcába ordít egy plakát,
hogy élj embertelen!
elcsodálkozik: nahát!
Ez tényleg ezt mondja nekem!

Ne hidd, nem árt, ha olvasod!
Ez a gyűlöletbeszéd.
Elrabolja holnapod,
harsog hamis zenét,
mérgezi a szíveket,
és undok Isten előtt,
hiába szerez híveket.
A civilizáció ledőlt.

Belül nagyobb-e, nem tudom,
vagy kívül a homály.
Én a fáklyát hordozom,
hogy feltisztulna már,
hisz oly sok módon semmisülhet
meg, ami emberi,
az ember nyugton mégsem ülhet.
hogy esélyt adjon neki.

Csak lazán, ne végletesen!

Szeretni sem szabad végletesen.
Ha sokáig szorítod erősen kezét,
a vérkeringés leáll, elzsibbad. Ezért
szeretni csak lazán, én édesem!

Kerüld a drámát, a tragédia
a fájdalom csak ront az életen!
Előbb-utóbb úgyis eljön telem.
Miért is kellene kibírnia
akárkinek az életét velem?

A líra pusztítandó gyárüzem,
a bakter behelyettesíthető:
a szoftvert nem érdekli, hol a kő,
hát a vasút biztonságot üzen.

Szeretni luxus, nincs benne értelem;
káros és rongáló a fájdalom.
Nekem is destruktív minden dalom,
de ha tanácsomat megfogadom,
hogy: éltél? - kérdezem, válaszom: nem.
Halottként mentél át az életen.

Elmoshatatlanul

Hőség van a barlang előtt, amikor kijövünk.
Ott ülnek mind, közéjük ülök, óhatatlanul,
ide tartozom? Talán jobban, mint akármikor.

Hogy más utakon jártam, semmit sem számít ma már.
Jártam az alvilágban. És visszatértem onnan,
vagy még újabb átkelések várnak rám a Styx fölött?

Nap tűz, unokám mellé heveredem pokrócra,
amíg a többiek beszálláshoz beöltöznek.
Eljátszogatok vele, majd sétálni indulunk.

Elszunnyad kocsijában, és csak arra ébred föl,
hogy a kerthelyiségben megállunk egy korsóra.

Egy ideig még, tudom, ez "alvilági" út is
benne lesz a testemben, épp úgy, mint ahogy az a
hegyi út sejtjeimbe égett három éve már.

Elmoshatatlanul.