Világos után

Hogy fiatal voltam,
világos volt nekem,
hogy jelentőset alkotok majd én.
Idősebben mostan
sem állok a hegyen.
Mély völgyekben járok, nagy a sötét.

Szerencsés vagyok, mert
jártam dombtetőkön,
ott, ahol fejemre sütött a Nap,
és nem az élet vert.
Nem éltem erőmön,
és nem is lettem végül boldogabb.

Világosomon már
túljutottam mára.
A fegyvert vajon ott letettem én?
Már csak a sötét vár?
A fényből nincs hátra?
És vajon én dobtam el könnyedén?

Éda tárlata

Virágot ültet a gyötrelem,
majd repülni próbál a szén alatt.
Fákon ráncos-zöld arc terem,
a maszk a feléről leszakadt.

Templomtorony részegen
perzselő napkorongra néz;
a képeket nem élvezem:
egyik sem édes, mint a méz.

Itt egy barázdás arcvonás,
fába faragott férfialak,
hagymázas, kavargó rémlátomás;
a feloldás sokszor elmarad.

Ez még nem végső állomás:
a folyamat, félhetsz, tovább halad.

Reétiné Nagy Enikő tárlatára

Keserű folyó

Keserű folyó folyik a városon
át, a keserűség álmába átoson
az alvónak, hogy hajnalban felriad
dörömbölésre: itthon-e van fiad?

Az ajtódat nyissad most azonnal ki,
öreg! Házkutatást jöttünk ejteni
meg. Ha kit rejtegettek, add elő
gyorsan, el ne fuss, mert a puskám lelő!

Öreg folyó, a vize oly keserű,
partjain több volt ború, mint a derű.
Egy halált hozó, fekete kór után
tarolt a vörös itt Pesten és Budán.

A hangja csak folyton - de keserű folyó! -
zokogó. Partjain a szégyen-zászló
lobog. Vörös a vize, kifolyó vér
festi, partjain az élet mit sem ér.

Keserű folyó! Leszel-e még narancs
vajon? Ver-e majd minket még karmos mancs
agyon? Lesz-e vized még egyszer szőke,
mint volt, vagy eltapos minket a tőke?

Telefon-bánat

Leesett a telefonom.
Eltörött az üvege.
Ettől én most elgondolom,
hogy kevesebb vagyok-e?

Szíven ütött a baleset,
hozzám nőtt a telefon,
bár tárgy volt, ami leesett.
Ezt magam is jól tudom.

Mintha kevesebb is lennék,
hogy tönkre ment egy tárgyam,
és még csak nem is volt emlék,
nem is ez minden vágyam,

s bár valami bánat befon,
meg mégsem szereltetem:
Ez csak egy vacak telefon,
nem eltörött szerelem!

Kopár vidék

Kopár vidék.

Itt-ott megmetszetlen burjánzó fa nő,

gyümölcsfa egykoron talán,

de mindent fölver már a tüske.

Hiába jön tavasz,

már gaz se nő meg itt;

szablyát vagy fejszét végy kezedbe,

ha erre visz utad,

és élelem is legyen veled!

Bár gyümölcsös táj volt ez egykoron,

de mára már madár se járja.

A fák termése megmérgezi az embert -

az őslakosnál megszokott a folyton-kábulat,

de a frissen érkezőt mellbe vágja

a fáknak kék levélzetéből

szivárgó méreg.

Nem maradhat immúnis rá senki sem.

Hiába hányod falra, szemre,

szembe is hiába köpheted magad,

a méreg áthat.

Savat ragadnak tőle vénné vált banyák

- egykoron volt polgár asszonyok -

szemébe öntik bárkinek,

ha mert beszél, vagy háborogna tán szivárgó mérgen,

s hogy nincs kilábalás a sárból,

pedig oly ritka az eső,

hogy sivataggá válik minden hirtelen,

ami tegnap még virágos völgy, mező volt;

vagy miazmát lehelő

atomreaktor nő ott ki a földből.

Jól vigyázz, ha azt hiszed,

hog téged nem lehet becsapni!

A méreg beléd szivárog,

ott van napjaidban,

álmaidban és a gondolatban:

egy újabb napra ébredek.

És egyre csak szivárog,

mindent megint eláraszt

mint narancsra kifakult,

vörös, maró iszap.

Ha erre jár a vándor,

ne kérdjen semmit senkitől;

e kertben nem beszélnek nyelveken,

csakis sajáton,

és e nyelvet ott se érti meg minden ember.

Így megy ez erre

több száz éve már,

hát mi ok legyen, ha az únos-untalan

említett balsors - amely a kertet régen tépi -

nem változtat semmin itt e

kopár vidéken?

Színjáték

Rőt muskátli
zöld ládában
meszelt házfalon.
Három szín.
A képet tovább
nem is árnyalom.

Piros a vér,
zöld a mező,
fehér a halál.
Ami a szívből
kiveszett rég,
vissza nem talál.

Fehér felhők
zöld föld fölött,
vörös ég alatt.
Vajon az
öröklött vérből
még hány csepp maradt?

Őszi rózsa,
vörös szekfű.
Zöld a levele.
Ha a szabadsághoz
nem hű,
gyorsan el vele!

A sötét fogságában

Kavargó dübögés a mintázott halál;
mint víz alatti áramlatok,
vagy ha szigonyhegy szívcsúcson talál,
ragadnak el a gondolatok.

Woodoo dobognak dübögésében
sejlik fel a bizonytalan.
A varázslónak bőre ében.
A szilárd való meg messzire van.

Szavak úsznak, nem kender-mámor.
Magunkkal emeljük életünk,
várunk. Hiába: már nem jön Ámor.
Marad a woodoo csak nekünk.

Varázslatot űzünk, tán mágiát:
a kín lassan átlényegül,
betűket használunk, nem piát,
és mégsem élünk emberül.

A külvilág roncsol, vagy belőlünk árad
a külvilágba a sötét?
Már a saját egód se várad,
még, ha el sem talált sörét.

Ráng a háló, mint írva van.
Magunk gabalyodtunk már bele,
bár lehetne még élni boldogan,
hisszük. Mire megyünk vele?

Sötét a nappal, sötét az éjjel.
Nem kell más, csak egy kis lökés.
leszámolunk szerelemmel, kéjjel,
a halál vár, az élet meg kés.

Kavargó dübögés a mintázott halál.
Csak árad, mint másból a gondolat.
A hajnal még sokszor ébrenm talál,
de a napfény azután elmarad.