Sosem találom (el)

Ha mellé célzok, sem találom el.
Vajon hogyan lehetne jobban ezt?
Mintáim fognak, rendjük nem ereszt;
hát hogyan? A kérdésre csend felel.

Szájon, fülön át. Másként nem emel,
csak föld alá húz, mint ázott nemez,
amelyből víz csöpög. Utam nem ez
volt. Erre lényegi hiány terel.

Szárnyalva fenn, nemes eszmék között,
vagy tárnaéj-sötétben föld alatt,
az íve mindig újra megtörött,
simítva, ütve is törött maradt,
és a telitalálat is álom.
Még ha mellé célzok, sem találom.

Moszkitók a homlok mögött

Homlok mögött zizegő moszkitók
dalolnak fülembe halálzenét,
mintha nem volna ebből még elég.
Bántó zenéjükre felvonyítok.

Mostanában már csak szellem vagyok,
önmagam árnya. Fénylő? Egy fenét!
Mintha áttört volna ezer kerék,
szellemem tompul, régen nem ragyog.

Koponyalékeléstől mentsen meg,
amelyet rajtam hajtanának végre,
sorsotok, maradjon olyan remek,
mint most, ne vonyítsatok az égre,
hogy elárasztanak a dallamok,
fejemből léken át törve fényre!

Nincsen benne érdek

Ezek nem pokolbeli víg énekek,
hanem sötét bugyrai az elmének,
mind fekete fényben világló ének,
nem holmi minták, melyeket követek.

Hosszú napok telnek el így, és hetek,
hogy vissza-visszatérnek szürke rémek,
s én megszabott utamról le nem térek.
Hogy ilyen sötét, arról nem tehetek.

Vagy talán tehettem volna egykor én,
úgy lehetne számomra ma is remény,
de az idő, amely elszállt, temérdek.
Ma már csak az írásban vagyok serény,
csiszolgatom, ami feketén kemény,
és állítom, nincs benne semmi érdek.

Nem tudok

Én nem tudok. Ez csak sikoltozás.
Akkor tudnék, ha lenne helyette más,
tükör talán, amely létezőt nem tagad,
de amelyben nem én, te látod meg magad.

Én nem tudok, csak leírom azt,
ami másnak nem jelent, csak panaszt,
hogy cseng a fül, és folyton zúg az elme,
hogy elment, elmúlt életed szerelme.

Én nem tudok. Ez csak technika,
amiért nem lehetsz nagyon oda,
ha benned semmit nem okoz zavart,
hát vágd szemétbe, felejtsed el hamar!

Én nem tudok. S ha tudnék, volna haszna?
hiszen az olvasó még rá se nézne:
kit érdekel köldöknéző vinnyogás,
ha csak magad vagy benne, és semmi más?

Én nem tudok semmi újat sem talán,
nem állhat más majd kriptámnak falán:
tudatlan bolyongott rémei között,
mint akibe egy árny beleköltözött.

Egy nyugodt napot

Egy nyugodt napot szeretnék magamnak.
Gatyában állok a tűzhely előtt.
feldúlva hagytam ott a heverőt,
az edények még tegnapról ragadnak.

A fejem lágya már jó régen benőtt,
süketelő szólamok meg nem hatnak,
és már nem hiszem, hogy jó lennék vadnak,
még ha könnyebben is vennék levegőt.

De ha nincs más, csak rímek és szabályok,
melyekre mellesleg én fittyet hányok,
túl sok értelme nincs már az életnek.
Van, aki egészem másképpen érvel:
jó sokan vannak, szinte százezrével,
akik ezért akár meg is égetnek.

A nő

Hogy végigment a kerítés mentén a nő,
a tüdőben szinte megállt a levegő.
Árnyéka, amint egy repedést átlépett!
Hittem, nem láttam eddig még olyan szépet.
Szoknyája, amint a szellőben meglebbent!
Nem öltözhetett volna fel ennél szebben.
Lehetséges, hogy más nála sokkal szexebb,
de nekem azért csak ő marad a legszebb.

Motozás a falban

Folyamatos a motozás a falban,
mintha csak férgek rágnák a szemetet
ott bent mindig; én most hallom is őket,
hogy hallgat a fejemben a sípolás.

És már nem is tudom, mit is akartam
most éppen versben közölni veletek,
hogy leültem verni a billentyűket,
elment, átvette helyét valami más.

Valami képzet, hogy a falakon túl
csak a semmi, a pokol szája mered,
és lehetsz akár szolga is, akár úr,
ha nem találod sehogy sem a helyed,
a motozás ott folyamatos lehet,
mintha férgek rágnák bent a szemetet.