Elmúltak az ünnepek

Ünnepet várva
ünneplőbe öltöztettem a lelkem.
Most szívem árva.
Csak állok itt a semmi előtt leverten.

Nézem a naptárt:
most már újból minden ablaka zárva.
Már minden ajándékot megkaptál.
Nem lesz újra az ablak tárva.

Rég elmúltak az
ünnepek immár, szótlan
ápolom újra a
lelkemet. Jól van.

Nem jön többet már a
kedves, a drága,
nincs, akinek teríthetnék
asztalt vacsorára.

Nincs mire várni tovább
az éji sötétben.
Szenny üli újra a lelket
a végső télben.

Vannak bennem tájak

Vannak bennem tájak,
amelyeken magyarul zeng a dal.
És vannak bércek, völgyek,
ahol a magyarság nem akar
előtörni, mint buzgó áradat.
Mert a gondolat nem magyar,
hanem emberi, akár az érzés,
és ha kizárom a másikat,
a vérzés soha nem áll el talán.
Mert nekünk is ott áll
minden lakoma falán:
"Majd megméretsz egyszer",
legalább magad előtt.

Én úgy vagyok magyar,
hogy ember is vagyok,
örmény és a tót, zsidó és arab,
és egyik sem, mert dalt a szám
magyarul dalol,
és én is tudom nevét, virágát,
ami itt a lábam elé térdepel,
örömmel hallgatom a gólyát,
ha szekérkeréken, oszlop hegyén kelepel,
de szelíd hegy-völgyeinken túl,
és a piszkosszürke Dunán
vannak tájak bennem,
amelyek nem itt vannak Pesten,
vagy Budán.

Repülés a homokdűnén

A homokdűne oldalán
szaladtak, ugrottak égbe.
Ott repültek, mint a madár,
súlytalanná váltak végre.

Háttal esni a homokba,
csúszni le a domboldalon,
nem volt még ilyen jó móka.
Abbahagyni sem akarom!

Még egy ugrást utoljára!
Homok fedett el egy csákányt.
Esés a repülés ára.
Nem feledheted a látványt.

Az ősi magyar turul

Az ősi magyar turul nem tudja önmagáról,
hogy ő ősi magyar turul. Azt sem tudja,
hogy soha nem létezett.

Amikor ősiségét emlegetik az emberek,
soha nem figyel rájuk, hiszen a füle
sem létezett soha.

Az ősi magyar turul ugyanolyan lény,
mint a teknőc hátán álló négy elefánt,
hátukon a Földdel.

Az ősi magyar turul sosem tudta magáról,
hogy ő egy szent szimbóluma egy egész nép
uralkodóinak.

Az ősi magyar turul sokkal fiatalabb,
mint az a hatalom, amelynek eredetét
magyarázza.

Az ősi magyar turul pogány madár.
Fogalma sincs arról, hogy ő valaha is
szent állat lett volna.

Hajnal a hídon

A hajnal a szennyes ködbe fúl.
Homály kavarog a folyó fölött.
A nátriumlámpák fénykörén túl
a túlsó part még ködbe öltözött.

A sínpár tompa fényben csillog
betonbuckákkal szegélyezetten.
Szívemen most is éget a billog.
Volt idő, amikor még szerettem.

A napkorong még láthatár alatt,
alul az ég színe szennyes ibolya.
Ami elment régen, az itt maradt.
Nekem nincsen már menni hova.

Reggelünk már novemberi hideg,
az éjjel alighanem fagyhatott.
Mintha még élne, tisztára ideg
az ember, bár szívében halott.

A hajnal a szennyes ködbe fúl,
homályba, mint a lélek bent.
Ha a szívben nyugtalanság dúl,
hiába fogadná be a végtelent.



Átírtam (a sorok cseréjével egy pályázatra) ölelkező rímessé:

Homály kavarog a folyó fölött.

A nátriumlámpák fénykörén túl

a hajnal még a szennyes ködbe fúl.

A túlsó part még ködbe öltözött.

A sínpár most tompa fényben csillog

betonbuckákkal szegélyezetten.

Volt idő, amikor még szerettem,

szívemen most is éget a billog.

Alul az ég színe szennyes ibolya,

a napkorong még láthatár alatt.

Ami elment régen, az itt maradt.

Nekem nincsen már menni sehova.

Az éjjel alighanem fagyhatott,

reggelünk már novemberi hideg.

Mintha még élne, tisztára ideg

az ember, bár szívében már halott.

A hajnal, mint a lélek odabent,

a homályba, a szennyes ködbe fúl.

Hogyha a szívben nyugtalanság dúl,

nem fogadhatja be a végtelent.

"Oldás és kötés"

Engem a földre lehúznak a dolgok,
amelyek tán mást égbe emelnek.
Nem tudom, hogy lehet ember boldog.
Tán a bátrak azok, ha kik mernek.

Engem a földre lehúznak a dolgok,
s nincs ami sárból majd kiemelne.
Nem sok a kötél, amelyet eloldok.
Ebbe, lehet, beleőrül az elme.

Éjre szélvihar jön

           (Thomas Tranströmer: Autumnal Archipelago: Storm című verse nyomán)

Vándorunk most hirtelen nagy fába botlik.
Mint királynak fejfedője, őszi lombja.
Már fogyó az esti fény bár, újra lángol
lombkoronája.

Éjre szél jő, szélvihar, de berkenyének
fürtje hízik. És az égen - jól figyelj csak -
százezer szám csillag izzik szerteszórva
fák tetejében.




Meg kell jegyezzem, ez nem szigorúan vett fordítása a Tranströmer versének, noha eléggé közelről követi azt helyenként.