Grafománia

Én nem vagyok költő,
csak egy ócska grafomán vagyok:
az írás számomra mint a levegő:
írok, akkor is, amikor nincsen rá semmi ok.

A költő mindig igazat lódít,
és a valóság zsigerébe lát.
Én nem írom, csak a valódit,
és hozzá költött színes legendát.

Lehetne komoly mondandóm is nekem,
és súlyosak lehetnének a szavak,
akkor sem lenne megoldva életem,
és visszamaradna bennem a salak,

mi az igaz és való közti feszültségből származik,
mikor végbemegy a reakció:
az ember lelke majd' elkárhozik,
annyira vágyja azt, ami jó.

Én még nem nőttem föl, és nem is fogok,
legalábbis azt hiszem:
naphosszat mesék tején lógok;
fele már megsavanyodott idebenn.

Olvasom mások verseit:
"Nédd má', milyen érett költő!
Milyen szépen tudja szavait
rímbe és ritmusba szedni ő!"

Nekem soha nem lesz ily tehetségem,
csak kalapálok folyamatosan,
mindent, ami felötlik bennem,
és az agyamon átoson.

Ez nyilván nem költészet,
bármily szórakoztató,
- már úgy értem, magamnak -
mert nem vagyok olyan tahó,

hogy ilyen szómenést kényszerítsek másra,
akit általában nyilván nem is érdekel,
énbennem milyen gondolatok is járnak,
ha az írás lendülete ragad egyszer el.

Hiszen ha nem rezdül meg másban
egyáltalán valami húr,
hogyha olvassa írásom,
lehet bár kiváló az úr,

sok mindenben,
de nem lesz belőle költő soha.
Nem biztos, hogy a sors az emberhez
csak egyféle módon lehet mostoha.