Hiányzol,
és bár azt hiszem, mindegy,
hogy te hiányzol, vagy más,
de lassan elfolyik belőlem
mind az élet.
Cikázol
agyamban egyre,s bár tudom,
hogy nincsen folytatás,
de azt hiszem, emléked őrzöm,
míg csak élek.
Oly néma már a lég,
mióta nem vagy itt velem,
oly vádoló az ég,
hogy elhagyott szerelmesem.
Elviselni nem tudom,
hogy égig ér a bánatom,
s paszulykaróként nyög
lelkem a töknyi súly alatt.
Most tán teázol,
és bár hiszem, hogy rendben van így,
de én csak ázom gondjaimban.
Te nem fázol,
míg én, a gondtalan,
akit elhagyott a jó szerencse,
vagy talán az életem,
a verset írom,
jéghidegben,
azt, ami a fájdalom,
és nem csitítja semmi sem
immár a bánatom.
Én jól tudom,
e lírát már megírták
oly sokan,
de vállalom,
mert hiszem, s remélem,
hogy a felejtés messze van,
hisz' életemnek fényt te adtál,
amikor sötétség hullt reám,
és csak te voltál az, ki végre
levette rólam álruhám.
Hibázol,
folyton életedben,
és sosem jön újra el a pillanat,
amelyben megláthatod magadat,
ha egyszer elmúlt,
mert hibát hibára halmoztál.
Rosszul léptél ismét,
mint régen:
csiki-csukit vesztettél
most is, mint amikor malmoztál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.