Elvonult az ínség

Párkányod márványillatát adom neked,
míg pengeperemére simítom magam.
Ablakod megnyílt, eleddig rejtett neved
immár az öröklétig az enyém - ha van.

Véget értek most már az ínség évei,
meghízhat végre a soványka kis barom.
Ilyen bőségben még meddig is élheti
életét? Ezt tudni nem is akarhatom.

Jászolához járulhatna minden este,
ha lenne istállójában parányi zug;
megetethetné őt ott a gerlék teste,
akiknek nincsen is semmi nyilatkozatuk.

Minden varjú messzire elszállna - Hess te!
Itt nincsen fióka. - Nem lesz áldozatuk.

Ölembe ült a vágy

Ölembe ült a vágy ma meztelen.
Ötven kiló, de lágy, és szállni látszott.
Vállamon sírt az ágyon, fesztelen,
és kezem arany hajával játszott.

Fülembe súgott édes titkokat,
miközben immár fertály óra elszelelt,
kizárva álmainkból másokat,
hiszen szívünk csordultig betelt.

A harkály újra ébredt már a téren,
felsikoltott sínjein a villamos,
az ágyásokból százezer szagos
virágból áradt illat, úgy, mint régen,
gondjaink elszálltak habos
felhők fölé, a tiszta légben.

Amióta neked énekelek

Amióta neked énekelek,
ércesebb és messzezengőbb dalom.
Te halld meg legelőbb, azt akarom,
hogy jobban megérthesd életemet,
mint mások, akik olvassák versem,
és homályosan, tükörből látnak
csak, előlük elrejtik az árnyak,
hogy' állok saját sorsommal perben.

Most minden ének egy irányba száll,
visszahangzik benned minden dalom.
Tágul a tér, messze tűnik határ,
szívedből a szerelmet akarom,
amely minden éjszaka oda vár,
ahol holdfény zenél a vágyakon.

Sárgán aranyló nyárban...

Sárgán aranyló nyárban kívánom nevetésed.
Rozsdásan barnálló őszön zsarátban izzik fel alakod.
Tél időn arcod a jégbe belevésed,
és újra virággal nyílik majd víg tavaszod.

Rád ragyog reggel a felkelő Nap képe.
Éjjel a Hold az ezüstöt hinti le rád.
Mély sötétben is csillog szemeidnek fénye,
némaságon is áthatol, ha dalra nyílik a szád.

Ha

Nem lennék mohó,
sietni nem szabad.
Ha már elállt szavad,
szólnék csak, hajtsunk rá, ohó!,
mert túl nagy most a tét:
az élet múlhat rajta,
egy élhető fajta,
hogy közösen álmodjunk mesét!

Tán bírná erőm,
átfontoltan kezdve, lassan,
majd gyorsulva, a magasban,
estve, vagy a déli verőn,
repüljünk a fellegekben,
nem magunkban: mind a ketten
szárnyra kapva a heverőn.