Az Orgonástól az Alfamáig

Jártam én is egyszer az Alfamában,
ott, ahol még nyitva a korcsma éjjel.
Villamossal végigutaztam én ott
hajnalig őket.

Azt hiszem, hogy szinte varázslat épült
ott, a dombon sínbe a villamosnak,
mert hogy elfér oly kicsi utca sarkán
elkanyarodván.

Úgy kapaszkodott föl az Alfamába,
mintha itthon menne a hegytetőre
délután-tájt, mondjuk, az Orgonástól
Széchenyi hegyre.

Nem maradhattam

Nem maradhattam neked égig égő,
lábfejedtől ég fele felszivárgó,
bűneink titkát a füledbe súgó.
Nem hiszem én azt.

Nem lehettem már, aki téged illet,
szűkülő szempár sugarában égett,
szemzugokban zárt eleven különcség.
Tán sose hittem.

Nem maradhattam meg a délibábban.
Felzokoghattam: haza nem találtam,
elsirattam rég az egész szerelmet
végre itélve.

Nem lehettem már örök újra-nyertes,
általad újból születő szerelmes.
Félelemtől? Szerteszakadt az álom,
s csöndbe az élet.

Újra, meg újra

Voltam én már pár napot íme, boldog.
Hittem én, hogy szólnak örökre dolgok.
Szálltak évek, múltak a régi percek,
s változom én is.

Nem tudom, hogy mit hoz a csalfa holnap.
Nem tudom, hogy higgyek-e még a szóknak.
Életemnek friss, ragyogóbb világa
rám derül újra?

Lent, a porban kúszik a féreg álma,
lepkeként már holnap az égre szállna
hátrahagyván mind, ami régen elmúlt.
(Újra, meg újra.)

Mert a legény gyönge esze azt hiszi...

Régi vágyam vált ma valóra végre:
Megtaláltam azt, aki szívem éke.
Ránevettem, két szeme visszanézett
lángba borulva.

Azt hiszem, tán ő az igaz szerelmem.
Más se volt még, érte, hogy tűzbe mentem
volna, és orcám odahajtva lenne
két kebelére.

Táncba hívtam

  (Sapphói strófák)

Táncba hívtam: még soha nem jött vélem.
Érte sírtam: két szeme volt reményem.
Más se kellett: Csak vele haljak, éljek,
s nélküle éltem.

Eltemettem. Hűltek a régi vágyak.
Felfedeztem: Még ma is vissza járnak.
Meglepődtem: Homloka fénye villan,
vágyom utána..