Ha az Isten költő lenne

Ha az Isten költő lenne,
minden este teremthetne.
Ritmusban élne a világ,
nem feszítené meg fiát.

Ha költő lenne az Isten,
teremtene, ami nincsen.
Lenne hűség, szeretet,
csitítana szeleket.

Ha az Isten költő lenne,
költészetből leckét venne
Petőfitől, Adytól,
mert a világ zakatol.

Ha a költő Isten lenne, s
száz világ kelne életre:
minden versből egy világ,
egy ágról ezer virág.

Ha nem lenne Isten költő,
szavát teremtésbe öltő,
nem szólt volna az Ige.
Most nem lenne semmi se'.

Dünnyögő (Jól tudom)

Jól tudom, hogy immár vén ember vagyok.
Jól tudom, hogy számban nagyok a hézagok.
Jól tudom, hogy nem vársz reám ma délután,
de tiszteletedre fölveszem a legszebbik ruhám.

Jól tudom, hogy régen elmúlt az idő.
Jól tudom, hogy elhagyott már az ifúi erő.
Jól tudom, hogy szívem hiába várna rád,
de tiszteletemre vedd föl ma a legszebbik ruhád!

Jól tudom, hogy lassan betelik minden lap.
Jól tudom, lehettem volna én is boldogabb.
Jól tudom, hogy mással jobb lehetne, mint velem,
de én neked köszönhetem az egész életem.

Jól tudod, hogy többet vártam tőled én.
jól tudom, hogy sokszor lemondtunk egymásról könnyedén.
Jól tudom, hogy néha van kezünkben egy husáng,
de egymás tiszteletére vegyük föl a legszebbik ruhánk!

Homályló alkonyt álmodok

Napfényes rétet álmodok magamnak.
Zöldet pettyez rajta vérvörös virág.
Itt feszítik majd meg Isten sok fiát:
a dombtetőkre már keresztet raknak.

Homályló alkonyt álmodok magamnak.
Az erdők szélütötten állnak bennem.
A rengetegből már nincs hová mennem,
belőlem nőtt fáim majd megtagadnak.

Holdfényes éjjelt álmodok magamnak,
hiába kúsznak fellegek az égre,
hiába vár még nagy nyomor e népre,
én megmaradok hazámban magyarnak.

Bíbor hajnalfényt álmodok magamnak.
Rőt zsarátnok éget majd fel életet.
Előle föld alá bújni sem lehet;
bűnösök gödröt hiába kaparnak.

Napkelték

Ma fél hétkor kelt égre a Nap;
korábban jövök.
Csak testem lesz lent a földben rab,
szellemem marad örök.

Az égen egy-két cirrus felhő
világít fényesen.
Pár évezred, és végre megnő
bennünk az értelem.

A Nap felkel az égre majd
évmilliókon át,
ha az ember, akit éhe hajt,
megóvja birtokát.

Ma is fölkelt az égre a Nap.
Az idő pont fél hét.
Jövőnk ma még tiszta lap.
Biztosítsuk létét!

Ősz bajnok

(megadott szavak: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók,vér, szív, sír)

A Nap lehajlik a domb felé,
és a térre hírnök jő:
Húsz ifjú, erős legény
azonnal álljon elő,
mert háborúba menni kell,
és elfogyott a nép.
- Csak asszonysírás hangja kel,
az ifjak elvesztek rég.

"Most  ellen támad ellenünk,
és nő tengernyi vész.
Elfogyván mind az emberünk,
ki lesz, olyan merész
megvédeni szüzet, anyát,
ne teljen föl a sír,
ne égessen falut, tanyát,
a gyilkos tüzes nyíl?"

Ha nincs, aki kardot fogna, hát
feláll az ősz öreg
bajnok, a keze, mint lapát,
gerince, mint cövek.
Szemében még a láng lobog,
oldalán ott a kard,
mellében bátor szív dobog,
bár várja a másik part.

"Sok csók és vér hátam megett,
rám már csak sír, ha vár,
de ha ellen támad ellened,
hát jöjjön a hősi halál!
Ne párnán leljem végzetem,
ha vár reám a harc!
Ha Isten velem, ki ellenem?
Felizzik még ez arc!"

"Lányaimnak gyöngyhaját
a vér nem festi majd!
Megvédeni embert, hazát
a becsület újra hajt.
Ha nincsen ifjú már merész,
aki síkra szállni mer,
útra kél az öreg vitéz,
és bátorsága nyer!"

Az egér üvegáru - kereskedése

Az elefánt egy boltba tévedt.
Kettőt-hármat toppantott.
Össze is tört sok-sok épet:
vázát, tálat, holnapot.

Egér boltos ijedtében
belebújt egy üvegbe.
Jobb volna, ha fele részt sem
lett volna megijedve:

Elefántunk nagy bajt érzett,
úgy tett, mintha sietne.
Indultában visszanézett
az egeres üvegre.

Egerünk a rémülettől
száját nagyra tátotta.
Metszőfogát egy üveggömb
jó nagyra nagyította.

Az elefánt ijedtében
hatalmasat trombitált,
összetört még hangrezgéssel
százharminc ólomkristályt.

Rommá törvén boltja végül,
boltos-egér szipogott.
Hogyan fog majd áru nélkül
túlélni sok holnapot?

Szeretni én sosem tanultam

Szeretni én sosem tanultam
senkitől soha.
Szürke, meddő volt a múltam,
maradtam ostoba,
mert nem találtam senkire,

aki vágyott volna rá,
hogy én tanítsam meg, amire
senki őt, soká.

Maradt a szívem bánatos,
mint árva kismadár,
míg fák ontottak illatot,
majd jött tavaszra nyár.

Jött az ősz és ment a nyár,
hervadt levél a fán,
csak én maradtam egyedül, árván,
szürkén, ostobán.