rohannak földközelben,
s borítják teljesen a Gellért hegyet.
Az utcákon köd gomolyog,
hideg eső szitál,
és a parkok padjairól hiányzó hajléktalanok üres helye is jelzi,
hogy véget ért immár a nyár.
Lelkemre is ráül a nyomott idő,
ahogy a Normafától a Szép Juhászné felé ballagok,
és egy fél éves lapban megjelent,
nagyszerű, Kálmán Gábor verset olvasok.
Elgondolom:
Voltam én is annyi egykoron,
mint amennyi ő, mikor a verset írta,
s azóta eltelt majdnem annyi még,
mint amennyi akkor voltam én.
És, bár az út menti ágról szakítani nem jó dolog,
de a kökény kékjét már megcsípte a dér,
így szakítok egy szemet, és megkóstolom,
és élvezem, ahogy a ledér nyaraktól mentes,
fanyar íz összehúzza nyelvemet.
Ahogy az út ereszkedik a János hegyről a völgy felé,
a ködbe érek.
Csend van.
Csak pár vízcsepp koppanása neszez,
És távolból, furán,
egy cinke hangja szól.
A város zaja nem ér szívemhez,
bár a ködnek tompaságán halkan áthatol.
Költő vagyok?
Én nem hiszem.
Csak megpróbálom összeszedni életem,
e csendben is,
miképpen ezt teszem,
ha éji órán körmölgetem verseim.
Ráébredtem:
Szívemet éppúgy elhanyagoltam, mint fogaimat, az évek során,
és nem is lehet többé már visszahozni
a belőle nyomtalanul hiányzó éveket
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.