Repülni előbb tudott, mint járni,
fekve kiságyban az égre kinyúlt,
ha este az égen szárnyal váltig,
minden csillag örömre gyúlt.
Aztán jöttek-mentek az évek,
a földre lehúzta az élet, a gond.
Régi tudása mind elenyészett,
fal mellett, a sötétben osont.
Nap-mint-nap csak a földön járt már,
több évtized elment nyomtalanul.
Repülni, hitte, bár sosem árt,
de jobb, ha az ember járni tanul.
Aztán jött a keserves időszak,
s nem volt lába semmire jó.
Földbe taposta be durva erőszak,
s újra hitte, repülni de jó.
Szárnya letört, és megritkult a
tolla, ha volt még vállaiban,
de hitte, hogy egyszer újratanulja,
még, hogy szálljon fenn, naivan.
S néha, az ablakon át kitekintve,
vagy éjfél tájt, ha a sötétben ül,
a csigalétnek búcsút intve
álmai szárnyán újra repül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.