A sötét égbolt

 A sötét égbolt

vörösen hasad,

majd narancsba fordul

a hajnalpirkadat.

Mire a fehér Nap

feljön az égre,

a sűrű sötétség

kifakul kékre.

Fehérek a felhők,

lebegnek szélháton,

lassúdak. Mozgásuk

szinte nem is látom.

Hajamat is alig

borzolja szellő.

Göndör majd' mindegyik

bodros bárányfelhő.

Az ablak tárva,

függöny mégse lebben.

Itthon maradtam,

hogy veszélyesebben

éljek, mintha messze

mentem volna innen:

ha én nem segítek,

nem segít az Isten.

A nap lassan végül

nyugatra hanyatlik.

Minden elcsendesül, 

még madár sem hallik.

A kék, tiszta égbolt

majd barnába fordul, 

feketévé válik.

Az ég is megmordul.

2025. március 3.

Mennél

 Mennél, fiam, tudom,
de visszahúz a lélek,
amely benned kiteljesedni képtelen.
Hogy menj az úton,
tőlem még azt sem kéred,
hogy kezedet tartsa fogva két kezem.

Erő van benned,
lám, én egyre gyengülök.
Mi lesz veled, ha végleg elfogy az élet?
Lesz mit enned,
ha majd felhő szélén ülök?
Néha fogy a remény, máskor újra éled.

Mennél, fiam, tudom,
lábad és karod erős,
és jól bírja majd az utat szíved,
de jaj, mi vár reád az úton,
ha lelked súllyal viselős?
Ki lesz neked még én utánam híved?

Elefánt az íróasztalon

Elefánt ül íróasztalomon,
a sok szemetet el ne vigye a szél,
és amíg én napjaimat aszalom,
rá nézve hallgatom, amit szótlanul beszél.

Könyörületből vettem két nap előtt,
a HÉV kocsiban tette le egy süket.
Nyugdíjam elől már minden fal ledőlt;
e versért kérem elnézésüket.

Az elefánt hátsó fertályán ül,
ormánya az égbe trombitál.
Jobb lábával előre nyúl (nem hegedül).
Ablakomon túl reggel-fény szitál.

Nagy a káosz íróasztalomon,
de nem nagyobb, mint fejemben belül.
Néha eltűnődöm a sok-sok lomon:
minek? Lehetne élni nélkülük emberül.