2017. augusztus 31., csütörtök

Vers-tusa

Úgy üvölt és hörög a vers a szélben,
mint akinek szívét szaggatják éppen.
Veres vért fröcsög ki folyton magából,
ha olvasod, a nyugalmadba gázol.

Elandalítana ríme, ritmusa?
Mögöttük küzdelem folyik, bősz tusa,
amely csak úgy dereng a szavak között,
mint pokol-tűz, amely belé költözött.

A vers hörög, üvölt, és átkozódik,
mint sebzett állat, futna a bozótig,
hogy rejtse a kínt rímébe, ritmusába,
hogy bele ne vessen a bősz tusába.

2017. augusztus 30., szerda

Inkább esőt

Inkább az esőt, a sok millió cseppet,
amely az égből percenként potyog,
s hogy olykor fényben ég a permet,
amikor rajta a szivárvány ragyog.

Inkább az esőt, az olykor fényben izzót,
mint a szürkén gomolygó ködöt,
hiszen az éltet virágot, fát, bimbót,
amíg a másik elvesz minden örömöt.

Inkább esőt, még ha folyó utána
kiszaggatott fát és bokrot cipel,
mint ha az ember sivatagban várna,
hogy mosdhasson, és nincs mivel, s kivel.

Fa nő szívemből

Ha meghalok, fa nő ki szívemből,
göcsörtös-tüskés akácia fácska.
Meg sem is áll, az egekig felnől,
de lehajlik földre százezernyi ága.

Azon kapaszkodik majd a felhők fölé
minden nappal, éjjel milliónyi lélek.
Sokuk beakad majd éles tüskék közé,
ki nem szabadíthatom én, attól félek.

Jobb lenne talán, ha almafává lennék,
szakajthatna rólam minden éhes ember,
és ez többet érne, mint egy ékes emlék:
Földünkön az éhség annyi, mint a tenger.

Csak hízom

Mióta nem látlak,
nem eszem, csak hízom.
És azóta már a
jövőmben sem bízom.
Mióta nem látlak,
sötétebb az este,
úgy élem életem,
mint verembe esve.
Nincs csillag az égen,
ami utat mutat,
fal fedi el. Régen
megásták a kutat,
amelyben ma élek
mélyen, eltemetve.
Egy mogorva lélek,
mint fogfájós medve,
aki már nem járhat
szabadon, csak szíjon.
S mióta nem látlak,
nem eszem, de hízom.


Hazugság

Minden csak hazugság, átverés az élet,
reménytelenség, szürke, és sivár.
Megtanulni. Tudni. Azután nem félhet
senki, hogy nem kapja azt, amire vár.

Mert nincs mire várni, jobb sohasem lesz.
Mindig csakis mások élnek meg csodát.
Az én marad az, kit majd a nyomor megvesz
kilóra, amíg már nem is lesz tovább.

Gyűlöllek

Gyűlöllek, mert nem szerettél,
mert mély kétségbe ejtettél,
mert szakadékban tartottál,
mert hozzám szívtelen voltál.

Mert gyűlölök, magam gyűlölöm,
az örömöt végképp megölöm.
Fakó az éj, szürke a Nap.
Minek élni, ha nem szabad?

2017. augusztus 29., kedd

Tenyérbe zárt pálmafa

Pálmafa nő tenyeremben,
ha közel emelem szemem elé.
Én tudom, hogy szerettem,
már nem nézek,  csak befelé.

Szél suhog az agyamban,
és búzamező hajladoz.
Boldog lenni akartam.
Nyugalmat a hajnal hoz.

Mohos szakállam lebben,
ha csillagfény rá vetül.
Miért nem éltem szebben,
miért nem éltem emberül?

Ma pálma nő kezemben.
Kókuszt terem virága.
A jövőt eltemettem.
Az élet így nem drága.

Elkopva

Az asztalon táncolt
széles jókedvében.
sosem ismert láncot,
nem járt feketében.

Feje fölött nyarak
szálltak el és telek.
Mindig állva marad,
sárban sem hempereg.

Ezt tartotta róla
három határ falva,
kemény, dolgos volna,
csak egy kicsit marha.

Egyre csak keresi,
s nem leli a helyét,
és folyton beveri
mindenbe a fejét.

Elteltek az évek,
mentek a gyerekek;
mint ki sose téved,
úgy hajtott szekeret.

Megritkult a vígság,
elmaradt a nóta,
lapos, szürke síkság
az idő azóta.

"Csak a gond redőzi
a homlokom folyton.
Ki az, aki győzi?
Holnap borba fojtom?"

"Elegem van", így szólt,
"vár reám a sátán."
Másnapra ott lógott
az almafa ágán.

Carol Rumens: A szitakötők után

                                                                 fordítás

A szitakötők olyan közönségesek voltak,
mint a napfény, amint az ő idejükben cirkáltak
hátramenetben, előre, meg oldalt,
mintha ők lennének az emlékezés;
ma már élnek olyan, örökké rohanó felnőttek,
akik soha nem láttak egyet sem,
és azt sem tudják, hogy ezek micsodák,
sosem látták az erezetet
a szitakötők fényből szőtt szárnyain,
és a levelek erezetét sem,
és az áramló folyóvizet sem;
a szitakötők a folyó színéből jöttek elő,
csak ők ismerték az utat,
és amikor megjelentünk szemükben,
mi voltunk az idegenek,
ők pedig elvitték fényt magukkal, ahová mentek,
itt semmi sem marad, aki emlékezhetne ránk


After the Dragonflies

Dragonflies were as common as sunlight
hovering in their own days
backward forward and sideways
as though they were memory
now there are grown-ups hurrying
who never saw one
and do not know what they
are not seeing
the veins in a dragonfly’s wings
were made of light
the veins in the leaves knew them
and the flowing rivers
the dragonflies came out of the color of water
knowing their own way
when we appeared in their eyes
we were strangers
they took their light with them when they went
there will be no one to remember us

2017. augusztus 28., hétfő

Hé, cigó, hé, magyar!

Hé, cigó
ölsz-e még,
ölsz-e még,
ölhet-e fehér cigány embert?
Ölhet-e cigány embert?
Ölhetsz-e te cigányt, he?
És te, cigány, ölhetsz-e?
Magyar, tudod-e, hogyan csapolj vért?
Mérgezel-e, leszúrsz-e zsidót?
Ölhetsz-e, mi? Cigó!
Lerohanhatsz-e fehért,
magyart, fejszével, baltával?
Hé, magyar, legázolhatsz-e egy falut
a Suzuki Samurajjal?

Hé, magyar!
Lehugyozol-e egy cigányt,
egy fekete pucér purdét?
Dobsz-e háza tetejére
lángoló molotov kokltélt?
Tudsz-e ölni,
ölsz-e még,
vagy csak törvényeid ölnek?
Kell-e ilyen rongy alak még
akármelyik magyar ölnek?

Hé, magyar!
Hé, tahó!
Eszköz vagy te! Bamba barom.
Bunkóként használlak téged ,
elhajítlak, ha akarom.
Hé, te bolsi! Hé, te náci!
Gyilkos vagy, akár apád volt!
Tőkét szolgálsz, mint az ősöd,
amit más tőled harácsolt.
Hé, te bamba, magyar majom!
Nemzeti szín, tarka marha!
Csillag lángoljon a falon,
a jövőnk meg le van szarva?!

2017. augusztus 27., vasárnap

Terjed a brutalitás

Egykoron civilizált országunkban
ma terjed a brutalitás.
Nem hiába: tolvaj kormányunk van,
a népnek mély gödröt ás.

Párttag gazemberek száguldoznak,
kábán az utakon,
közérdekű bejelentőt elhurcolnak.
A miniszter marha barom.

Szólni nem tud. Hallgat, mint sült hal.
Vagy tilos a nyilatkozat?
Bűnbanda védi a simlis Antalt,
de ebben nincs kockázat.

Milliárdokat tesznek zsebre,
a bíró bugyit válogat.
A gyilkos utazik Scheychelle-szigetekre,
és soha nem lesz vádirat.

Az ügyész is tagja a bűnbandának,
ez mára nyilvánvaló.
Nem segít templom, vagy a bűnbánat:
kötél várja, vagy golyó.

Bár egykoron civilizált országunkban
ma a tőke fosztogat,
de a nép, ha magához tér és föltámad,
igazságot osztogat.

Nem voltam mohó

Nem voltam mohó,
tudom. Sietni nem szabad.
Ha később szíved megszakad,
se légy sosem bohó!

A tárna-mély sötét,
de végigmenni rajta kell.
Ne hidd! Az ember ott se lel
bölcsek kövét.

A napvilágra ér,
kidobja majd  a sírgödör,
de számtalanszor meggyötör
még a szürke lét.

Marad a hiány.
Nincsen új a létezésben,
csak lenni, mint levél a szélben;
a lét üres, silány.

S nem lesz már mohó,
mert vár reá a végleges.
Új kihívást nem keres,
majd ellepi a hó.

Halat fogtam

Hatalmas halat fogtam.
Nem tudom, mit tegyek vele.
Eresszem vissza most,
vagy süssem, míg elfogy leve?

Ha visszadobom a tóba,
tuti, hogy majd éhes leszek,
ha megeszem, megfojt egy szálka.
És nem segíthetnek szeszek.

Fogtam egy hatalmas halat.
Még mérgező is lehet,
s ha a falat torkomon akad,
hát örökre végeztem veled.

2017. augusztus 25., péntek

Őrbottyáni téglagyár

Téglagyár áll Őrbottyánban.
Romos az épület.
Minden csendes a téglagyárban,
jogos a rémület:
ha nem gyárt téglát egy téglagyár,
mi a fenét csinál?
Elmegy pár év, és pár nyár,
a kemence hidegen áll.
Az őrbottyáni téglagyárba
ma tilos a bemenet.
Mennyi idő lehet még hátra,
hogy szanálják az üzemet?

Rák az ablakban

Benéz egy rák az ablakon át
ollóját fölemelve.
Dögöt fogott, nem vágott fát,
nem érzi magát átverve.

Mi a fenét keres egy rák
ott kint, a párkányomon?
Nincs is itt víz, csak csenevész fák -
agyamon ez átoson.

Rákom ollója ablakomon
koppant a síküvegen.
Verejték gyöngyözik homlokomon:
kinyitom? Beengedem?

2017. augusztus 24., csütörtök

Földárnyékban

Egy holdkráterben vakító a hajnal,
a terminátor kés-éles határ.
Ész nem, az esztelenség jár ott bajjal,
oxigénhiány űzhet, nem tatár.

A szirteknek ott éles tarajuk van,
nem homályos a múlt, sem a jövő,
ami még jöhet, azt mindig is tudtam.
Nincsen esemény, amely meglepő.

Földárnyékban az éj koromsötét lesz,
de mindig világítanak csillagok.
Dermesztő hideg téríthet ott észhez:
nagyon fázom, de még most is itt vagyok,
bár egyedül, mégis azt viszem véghez,
amiért jöttem, és a szívem dobog.

Csillaghulláskor a hegyen

Magas hegytetőkön sötét az éjjel,
távol van most tőled a világ zaja,
és ha leszámoltál a szenvedéllyel,
nem kérded már, de mint jutok majd haza.

Hátaddal nekidőlsz egy tölgyfa-törzsnek,
fejed fölött a tűpontos csillagok;
itt elkerülnek a nyáladzó szörnyek,
mondhatod: lám, most nyugalomban vagyok.

Lábad előtt szárazak a levelek,
és zizegnek, a már elszáradt füvek,
augusztus van. Szíved beleremeg,
ha egy-egy csillag lefut. Sötét üreg
marad mögötte más csillagok között.
Ami ott csillogott, most elköltözött.

2017. augusztus 22., kedd

Kiűzetés

Ez is ugyanolyan sztori, mint a napi százezer másik, az egyes szám első személy is pont olyan looser (hogy ne a vesztes magyar szóval éljek,), mint az 5 milliárd másik a Földön. Nem fogom pontról-pontra leírni, miért űzött el.

Elküldött, mára - ennyi idő után túl vagyok rajta, pont. Tudhatom, miért. Mert írtam egy-két dolgot, amelyet - egyébként jogosan - magára vett. És mert türelmetlen voltam, és mert nem volt jövő. Szerinte. Szerintem sem, de az másik kérdés, végül is nem én mondtam, hogy nem. És mert én majd két évtizeddel vagyok idősebb - Istenem! Volt, hogy az volt a baj, hogy bő fél évvel fiatalabb voltam. Nekem volt baj, mert egyébként akkor sem az volt.

És hogyan lehettem volna még türelmesebb? Azt hiszem, arra jött rá, hogy ennyi volt bennem számára, és nem több. De nem ezt mondta, hanem bűnössé tett. Vele szemben is. Mintha nem lett volna épp elég a másik bűn. Ami, persze, nem is bűn, figyelembe véve a figyelembe veendőket, és, persze, mégis csak az.
Persze, ezeket csak a kiűzetett találgatja.

Aztán már a beszélgetés is elmaradt, persze, noha arról volt szó, hogy az megmaradhat, de hát a civilizációs máz őrzésén kívül más oka, lehet, nem is maradt.
Másról sincs szó az írásokban: nem is írok másról. És másnak sem. Azóta sem, és akkor sem, ha másról, olyasmiről írok, ami nem érdekli. Csak azt veszi észre - ha egyáltalán észre veszi -, ami erről szól. Nem, mintha lenne olyan, ami nem erről szólna, és nem is hihető, hogy ez a tény bárkinek is meglepetést okozhatna.
Sokszor átgondoltam, hogy ez a - második, mert két évtizede már volt egy első is - kiűzetést vajon megelőzte-e eredendő bűn, nem provokáció következménye, de arra kell jutnom újra és újra, hogy a kiűzetett általában és most sem bűnösebb a kiűzőnél, aki alighanem előre készül - talán nem tudatosan - a kiűzésre. Mire is szolgálnának egyébként az olyan előre megadott tiltások, mint tudás fája, meg a másik, a halhatatlanság gyümölcse, amelyek tiltottak, noha nem maguktól nőttek azok sem, hanem előre ültetetten!
Kiűzlek! Ez mindig kény-döntés, és nincsen más oka, mint az, amely a kiűzőben magában rejtezik, és amely ok valójában meg sem ismerhető a kiűzött számára, hiszen még a kiűző sem artikulálja ezt az okot saját maga számára sem. Ha meg mégis artikulálja magának, akkor ez olyan ok kell legyen, amely miatt egyszerűbb bűnt deklarálni és büntetni, mint egy megokolhatatlan megokolással szégyenben maradni.

Pedig lehetséges hogy a deklarált indokolatlanság kisebb összköltséggel járna. Kevesebb fájdalom, kevesebb önmagunk elől (a kiűzető önmaga előli) rejtezéssel, és kevesebb megindokolhatatlan bűntudattal a kiűzetettben egyszerűen azt mondani: nincs bűn, de most mégis menj el, mert nekem így jobb. És még azt sem tudom megmondani, miért küldlek el. Csak.

Ja, így elmaradna egy több évezredig tartó, oktalan bűntudatból származó szenvedés. Mintha nem lenne elég szenvedés a kiűzetés maga a bűntudat nélkül.

2017. augusztus 19., szombat

Lelketlenül

Nincsen lélek. A pénz az úr,
bár fölöttünk még az ég azúr,
szíveink már feketék,
mert megint más húz ekét,
mint akié a haszon.

Csodálkozol a sok gazon?
Tegnap balra, ma jobbra ment,
olyan, akár a parlament,
megfojt mindent, ami igaz,
marad csak ő, a puszta gaz.

De mindig ez volt, soha se más:
a kétkedők, a sok Tamás
hívővé válik majd megint,
ha a haszon-szag rálegyint,
és hitet, múltat is eltagad,
ha a világ másfelé halad.

Elég egy szó (nem kell a kakas),
hogy lesz, amiből majd házat rakass,
a lélek áruba bocsátható,
bár halott már, amint hideg a hó.

Az ajtó zárva, bármint zörög
a vándor, a nyomor marad örök,
mert eleink bűne nem jelent
semmit. A parlament jobbra ment.

És lélek ma sincs, csak kép-mutatás.
A könny az arcokon új utat ás,
és gond redőzi a homlokot,
a vagyont míg védi hét lakat.

Amíg van a világban szegény,
a gazdagon úgy lóg az erény,
mint szarvasmarhán a bő gatya
- hiszi, vagy nem, hogy él az Atya.

2017. augusztus 18., péntek

Emlékeztek?

Emlékszel-e, Péter, emlékszel még arra,
hogy az ember-állat mekkora nagy marha?
Csak lohol arra, amerre farka mutat,
hegyen-völgyön át, ha nem leli az utat.

S emlékszel-e arra, mondd, barátom, János,
hogy a férfinek a magány ingoványos,
elmerülhet benne, mélyre húzza a láp,
ha nincsen, akinek énekelje dalát?

S mondjátok meg nekem, ti kedves többiek,
vajon Robinson-mód élnie hogy lehet
az embernek hosszan egy szigetre zárva,
ha nincs kiút onnan, és a szíve árva?

Már újra megalapozták...

          (Kányádi Sándor: Már megalapozták...  1987, Egyberostált versek)

Már újra megalapozták,
divatjamúlt, egyszer felszedett síneit
újra lerakták,
és már zakatol rajta a
múlt századbeli rémvonat.

Megint az a kérdés:
talpfáiból mikor lesz barikád

Akit szeretnek, értékes

Akit szeretnek, csak értékes lehet.
Értéktelen vagyok, mert senki nem szeret.
A lelkem sivár, mint sötétben a tenger,
mint sarki jégmező, amely küldi a telet.

Sötét a szívem, mint föld alatt a barlang,
ahol a fényhiány harapható,
és csak mély szakadékban, halkan
hullámzik benne egy fekete tó.

Amíg sötétjét fáklyafény nem járja,
ezer csodáját nem láthatja szem,
marad elképzelt rémek vad tárháza,
amelyben az álom eltorzulva leng.

Akit szeretnek, értékes ember.
Fényt derít szívére szeretet,
rémek közé, ha belépni nem mer
senki, sötétben élni nem lehet.


Hiányzol

a bőröm alól,
lélegzetvételemből,
hogy nem ülsz ott gondolataim között.
Palotákat építek a hiányból,
de minek, ha leendő lakója
belőlem már régen kiköltözött?

Azon jár agyam néha,
igaz sem volt az egész.
csak tudatom volt olyan léha,
játszi, hogy ilyen merész
álemlékeket generált fejemben,
legyen min rágódnom egy életen át:
"ha nincs, hát majd megteremtem
az egyszer volt boldogság mítoszát!"

Elássa

Csak lassan
jut az ember
odáig,
hogy élni
nem érdemes,
belássa.

Nincsen
semmi rendben
sokáig,
reményeit
véglegesen
elássa.

Csak az emlék

Nem kértem senkit,
engem sem kért senki
azóta soha.

Nem éltem semmit,
bennem csak a semmi.
Sorsom mostoha.

Magam kitártam,
a poklot megjártam,
eltűnt a talaj.
Maradt a jaj.

Semmim nincs,
csak az emlék,
Ez a kincs.
Jól ellennék?

2017. augusztus 15., kedd

Kőbe zárt tűz

Az élet nem más: kőbe zárt tűz,
tűzzel lobogó fájdalom;
a perzselő láng folyton űz,
tagadom, vagy vállalom.

Létünk lobog fáklyaként,
és mégis oly sötét a világ!
Égetünk mindent: szerelmet, ként,
fojtó füstünk mindent kirág.

Semmit nem látunk, és mindenki lát,
és néha oly nagy a sötét!
Kínt űzni verset használunk, s piát,
hogy feltörje tüzünk kövét,

vagy zenélünk, mint ki megbolondult.
Messzire száll a dallam;
mint vén zenész tépjük a húrt,
és feloldódunk egy dalban.

Ez oldat is csak efemer fáklyafény.
Körén kívül az árnyak
figyelnek minket. És ez tény,
hiszen végül kihűlnek a vágyak,

és nem marad más, csak kőbe zárt parázs,
a megcsontosodott pernye,
amely, ha kihűlt, elszállt a varázs.
Már nem is emlékszem a percre.

Folyóparton

Folyónál állva nézem a vizet,
hogy hullámok futnak rajta tova.
Hazugság, hogy a sors mindenért fizet.
Gyilkosnak is lehet nemes lova.

Rezeg a csillag a víztükörben,
a Hold, mint golyó az égen ragyog.
Szokást, falat soha nem törtem,
engem sem törtek. Egész vagyok.

A fű meghajlik talpam alatt,
a bogáncs megszúrja lábamat.
Százezer éve semmit sem haladt
semmi sehová a Nap alatt.

Még gyurgyalag rak fészket a löszben,
a fűzfák odvában seregély költ.
Merre tovább? Így, útközben
dönteni kell. Még nem vár a föld.

A folyóvíz a lábam előtt
megállás nélkül csak rohan.
Fejem lágya már régen benőtt.
Miért nem élek boldogan?

2017. augusztus 14., hétfő

Felzörgetem zörgetni a zörgetőt

Késő éj. Bezárkózom.
Zörgetnek az ajtómon.
Nézem: vajon ki lehet,
ki ijesztget engemet?

Kukucskálok: ismerős,
fehér bajszot viselő,
szemüveges, vén alak.
Vajon már hol láttalak?

Lámpát gyújtva kérdezem:
mi a dolga énvelem?
Én vagyok te, azt mondja,
és marad álláspontja,

pedig többször kérdezem,
hogyha bent lennél velem,
te lennél én, én meg te?
Már elmondtam, recsegte.

Hogy van az, hogy egy alak
(nem ily módon vártalak!)
két helyen van egyszerre?
Nézek ki az emberre.

Nem tudom, de itt lakom.
Te vagy az én tegnapom.
Én meg vagyok a jövőd,
ne láss bennem betörőt!

Honnan jöttél? - Itthonról,
tudom, agyad mit gondol
most őszülő fejedben.
Ezen én már átestem:

Meglátogatott magam,
hogy nem éltem boldogan.
Megkérdezte, hogy vagyok,
szívem miért nem ragyog?

Ha nem lesz bennem öröm,
az ő szívét megtöröm,
és nem élhet boldogan.
Ezért most hozzám rohan:

változtassak létemen,
hogy jobb legyen életem,
illetve majd őneki,
amint a szót keveri.

Mert míg idáig jutott,
múlt, jövő összefutott.
Én voltam a mesében,
és magamnak meséltem.

Eltelt negyedóra, fél.
A jövőtől mégis fél
szívem. Elment, itt hagyott.
A levegő megfagyott:

valamit változni kell,
ne jöjjek majd hozzám el.
Az ötlettől irtózom:
hogy zörgessek ajtómon.

Autópálya-kereszteződés

A lóhere négy levelű.
Itt két szárból kinövő.
A keresztút egy remekmű.
Füsttel telt a levegő.

Hat-hat sávon zúg az élet.
Néha csikordul a halál.
Ha valaki percet téved,
visszautat nem talál.

Pedig mehet jobbra, balra,
egyenesen is tovább.
Visszafordul két kanyarral,
ha tovább menni ostobább.

Keresztutak. Kettő szinten
dübörög a forgalom
éjjel-nappal, szinte minden
időn. Magam nem áltatom.

Száz kilóméter egy óra.
Csak fél órára lakom.
Gyalog menjek? Üljek lóra?
A több szintes utakon?

2017. augusztus 12., szombat

Magyar vagyok

Nem vagyok polgár és nem vagyok paraszt.
Nem vagyok civil és katona sem.
Hallom, hogy szél fúj: zörög a haraszt,
vele a rendszerváltás üzen.

Mert ráférne erre a népre egyszer,
hogy jöjjön a felszabadulás,
ne üljön nyakán e maffia-rendszer.
Elég volt végre az ország-dúlás!

Nem vagyok vörös, és fekete sem,
nem vagyok keresztény, vagy zsidó.
Rothadt narancsot sosem eszem,
tudom, hogy méreggel élni nem jó.

Pedig már ömlik, terjed a méreg.
Agyakat fertőz és szíveket.
Ép embert nem látok, bármerre nézek,
olyan rengeteg már a beteg.

A narancs a vörösnek árnyalata.
Az irígység-sárgát keverte bele,
aki csinálta. Lesz vádirata:
ez is mind csak zsebét rakta tele.

Minden "eszme", mely kábít, fertőz,
a rablást hivatott fedni el.
Minden hazugság lopást kendőz.
Látja, aki csak kicsit figyel.

Nem vagyok vörös, nem vagyok barna.
A szabadság az életem,
nem vagyok egy hülye Isten barma,
hogy bolsevik igába hajtsam fejem.

Polgár vagyok: tudom a jogom.
Fegyvert is fogok érte, ha kell.
Magyar vagyok születés-jogon.
Az ellenforradalom nem érdekel.

Augusztus

Az ablak előtt ág bólogat.
A hő most is szinte rémes:
az égen tüzes a Nap-fogat,
enyhülés nem esedékes.

Nyilaitól véres a szívem,
vagy emlék rág, míg el nem fojton?
Harsog most a nyár, de nem színben:
csak szürkében látom folyton.

Hogy lett ilyenné ez a világ?
Izzik, mint a pokol-katlan.
Kívül még zöld, bent elhamvadt fák.
S nem múlik. Felfoghatatlan.

2017. augusztus 10., csütörtök

Senki sincsen a fák hegyén

A fák fölött az éj kigyújtja
holnap is a csillagot.
Kinek jövője nincs, csak múltja,
nem fél. Magára hagyott.

Nincs jövőm, sem múltam nékem,
én már nem reménykedem,
hogy nem lesz felesleges létem,
hogy tartalmas lesz az életem.

Senki nincsen a fák hegyén:
a csillag távoli tűzgomoly.
Bizakodás és a remény
elhagyott. Létem komor.

A fák fölött a csillagot
csak a sötétség gyújtja fel.
Mi van, ha minden elhagyott?
A kérdésre a semmi felel.

Már senki sincsen a fák hegyén,
csak tűhegyes, üres csillagok,
mióta nincsen te meg én,
és két szemed rám nem ragyog.

2017. augusztus 8., kedd

Belső Móriában

Ágak nyúlnak bennem égbe -
semmit markoló kezek,
itt maradtam tűzben égve,
és elveszítettelek.

Gyökeréről elszakadva
a tengeri liliom,
úgy sodródom elhagyatva.
Nehezen, kibírom.

Tárva Mória barlangja.
Lepik szörnyetegek.
Lelkem azóta sötét lakja,
hogy elveszítettelek.

Disztichon

Én se' vagyok tisztességes, tán még sose voltam.
Lennék majd, ha megállna a szív, s kiterítene holtan.

Ágak nyúlnak bennem égbe

Ágak nyúlnak bennem égbe -
semmit markoló kezek,
itt maradtam tűzben égve,
és elveszítettelek.

Gyökeréről elszakadva
a tengeri liliom,
úgy sodródom elhagyatva.
Nehezen, kibírom.

Tárva Mória barlangja.
Lepik szörnyetegek.
Lelkem azóta sötét lakja,
hogy elveszítettelek.

Kívül-belül

Ha kívülről magamra nézek,
mást látok, mint ami vagyok.
Hajam megőszült egészen,
szemem megtört, már nem ragyog.

Képem másként ferde,
mint ahogyan emlékezem,
elejtette, ha volt is terve
Istennek régen velem.

Volt pár pillanatom,
napfényben ragyogott a lét.
Emlékeimet hallgatom,
mint gyermek a tündérmesét.

Nem éltem addig, amíg meghalok,
boldogan semmiképpen sem.
Bár lesznek, tudom, még holnapok,
De én már csak dolgomat teszem.

2017. augusztus 7., hétfő

Téged dalol

Téged dalol minden levél a fákon, kint a ház előtt,
ha eső vize folyik, vagy a Nap fénye ragyog rajta.
Azt mondják rám, hinni lehet, a fejem lágya már benőtt,
pedig pontosan tudom, nem vagyok egy benövős fajta.

Vízben ülök ismét, számba csap a gőz, csak ámulok,
míg a fényinterferencia játszik a kád fenekén.
Ha mindent fölleltározok, mivel lassan már elmúlok,
életemből nem hiányzott semmi, csakis a te meg én.

Földbe elásva

Amit föld alá elásunk,
hisszük, mindig ott marad.
(Mélyen eltemetve bennem
ne maradna meg szavad?)

Hogyha mag az, eltemetve
föld fölé nő, fényre fel.
(Az elásott szerelem nem
hajt ki. Ott rothad el).

2017. augusztus 6., vasárnap

Szabadon szállva

Szabadon szállok,
nem köt semmi.
Kötésre várok,
tovább menni.

Szél fúj, mint pelyhet
balra, jobbra,
repülni merhet,
akinek nincs gondja.

Semmi alattam,
az űr előttem,
kötélről szakadtam,
vákuumból jöttem.

És most repülök,
mint a kő, zuhanva.
Kihűlt az üszök,
száll a hamva.




Kimosta a verset

A hőség kimosta belőlem a verset,
gondolkodni is képtelen vagyok.
Nem ettem ma főttet, kizárólag nyerset,
amiket leírok, zagyva és dadog.

Pedig lenne mit új versben megírnom,
ha lenne hozzá elég energiám,
bár tudom, magamnak kell ezekkel elbírnom.
Nem tartozik másra senkire ám.

És lám, ez is csak ritmusos szöveg,
hiányzik belőle valami plusz.
Ezt hallaná az a "Teszlek Föveg"
verstől elzavarna messzire: slussz!

Yandex


A Miniszterelnöki Kabinetiroda megrendelt egy páncélozott személygépkocsit az alvállalkozótól, amely azt le is szállította számára, ám a Kabinetiroda tudtán kívül rakétavetőt épített a gépkocsiba. Az átadáskor azt leparkolta a Parlament épületével szemben.

A Miniszterelnöki Kabinetiroda illetékese átvette és kifizette a gépkocsit, majd beült, hogy elindítsa. A gyújtáskapcsoló elfordításakor a rakéta becsapódott a Parlament épületébe és felrobbantotta azt. Sajnálatos szerencséjére a miniszterelnök éppen nem volt ott, csak a Parlamenti szolgálat tartózkodott az épületben, éppen Kövér eligazítását hallgatta arról, hogy holnaptól kezdődően minden képviselőt, aki meg mer szólalni az ülésteremben, a Ház előtt a Dunába kell lőni, így jelentős kár nem keletkezett.

A Nemzeti Elhárítási Bizottság elnökének ma reggeli sajtótákjékoztatója szerint a balesetben a gyújtáskapcsoló volt a felelős, de amúgy tragédia nem történt: a miniszterelnök nem sérült meg, hiszen éppen hazafelé tartott Bicskéről a gyermekvasútján, a Miniszterelnöki Hivatal minisztere pedig éppen helikopteren utazgatott, tehát neki sem eshet baja.

A 360 elhunyt fő emlékére a Parlament helyét felszántják sóval, és egy Putyin emlékművet építenek közadakozásból, amelyet adószerűen vetnek ki.

A Miniszterelnöki Hivatal vezetője már aláírta a következő páncélozott személygépkocsiról szóló szerződést.

2017. augusztus 3., csütörtök

Nagyapa táncol

Nagyapa táncol a járókerettel.
Nemsokára itt van a reggel.
Infúziót is hozott magával,
a kemény ritmus tipikusan rá vall.


Szakálla zászló, a légben lobog,
az ócska kockakövön papucsával dobog.
Jöjjön nővér! Bolond a beteg!
Ropja a táncot, már szinte lebeg!

S nagyapa táncol a járókerettel,
most már hangos is: hozzá rappel.
Kopog a vasváz, szteppel az öreg,
az infúzión lengnek a csövek.

Rémálom-lét

Reggelenként rémálomra ébredek.
Kint tűz a Nap bár, de bent szakad a hó,
agyam borítják kifakult képzetek.

És minden emlékképem olyan fakó,
hogy a színhiányon már elképedek.
Talán szívüket vágta ki egy bakó.

Én oly szívesen örülnék veletek,
de magam vagyok, mint egy szigetlakó.
Csöndem marad. Csak magamban fecsegek.

Ha álmot látok, az mindig ragyogó,
de elfelejtem, amire fölkelek,
s a csönd körül vesz. Ez fogvacogtató.

Ébren csak ebben a csendben élhetek,
bár álmom lehet örömöt is hozó,
reggelenként rémálomra ébredek.

Vers a verstükörben

Sokáig mosta volna bőr alá eső ruhámat,
de nem találom rég a csókot.
Magányomat facsarta fájdalom a versbe,
sokáig vágytam még utánad.
Nem volt mivel lemossam már az arcom:
a könnyeid nem tenyerembe folytak.
Nem tükörbe, égre nézve arcodat lebegni láttam,
s a két szemedből arcom nézett vissza.
Sokáig nem szerettem volna lenni másként.
Ma már csak a hiánnyal telve lelkem.

2017. augusztus 2., szerda

Túljutni

Odakint, az utcán meleg van újra.
Hány éve nem élek már hozzád bújva!
Dühöngtek télen kint száguldó szelek,
soha nem feledtem, hogy szerettelek.
Túl sokszor néztem föl az üres égre.
Túl kellene jutnom már rajtad végre.

Nem kértem azt bután, hogy kezdjük újra.
Azóta folyton csak emlékszem a múltra,
pedig nem volt hosszabb, csak néhány hónap,
hogy' is hihettem pár szédítő szónak?
Hibáztam végül? Nem néztem, hogy sért-e?
Túl kellene jutnom már rajtad végre.

Azóta itt bent nem múlnak a telek.
Élek, mint a féreg: szárnyalni nem merek.
Tollaimra vastag jégcsapok fagytak,
szemem is bezártam. Jobb lennem vaknak:
nem érdekel többé, aki hall, ért-e.
Túl kellene jutnom már rajtad végre.

Összeláncolva

Az utcán járva láttam egy embert.
Magát vezette láncon
szemét lesütve. Fölnézni sem mert,
nehogy nézése ártson.

Hová mész, kérdeztem, csukott szemmel?
Csak megyek magam után,
mi mást tenne egy leláncolt ember?
Csörgeti láncát bután?

Átesel láncodon, vigyázz nagyon!
mondtam, hogy tovább haladt.
Ügyelek rám, míg vezetni hagyom,
és követem magamat.