2017. augusztus 19., szombat

Lelketlenül

Nincsen lélek. A pénz az úr,
bár fölöttünk még az ég azúr,
szíveink már feketék,
mert megint más húz ekét,
mint akié a haszon.

Csodálkozol a sok gazon?
Tegnap balra, ma jobbra ment,
olyan, akár a parlament,
megfojt mindent, ami igaz,
marad csak ő, a puszta gaz.

De mindig ez volt, soha se más:
a kétkedők, a sok Tamás
hívővé válik majd megint,
ha a haszon-szag rálegyint,
és hitet, múltat is eltagad,
ha a világ másfelé halad.

Elég egy szó (nem kell a kakas),
hogy lesz, amiből majd házat rakass,
a lélek áruba bocsátható,
bár halott már, amint hideg a hó.

Az ajtó zárva, bármint zörög
a vándor, a nyomor marad örök,
mert eleink bűne nem jelent
semmit. A parlament jobbra ment.

És lélek ma sincs, csak kép-mutatás.
A könny az arcokon új utat ás,
és gond redőzi a homlokot,
a vagyont míg védi hét lakat.

Amíg van a világban szegény,
a gazdagon úgy lóg az erény,
mint szarvasmarhán a bő gatya
- hiszi, vagy nem, hogy él az Atya.

2017. augusztus 18., péntek

Emlékeztek?

Emlékszel-e, Péter, emlékszel még arra,
hogy az ember-állat mekkora nagy marha?
Csak lohol arra, amerre farka mutat,
hegyen-völgyön át, ha nem leli az utat.

S emlékszel-e arra, mondd, barátom, János,
hogy a férfinek a magány ingoványos,
elmerülhet benne, mélyre húzza a láp,
ha nincsen, akinek énekelje dalát?

S mondjátok meg nekem, ti kedves többiek,
vajon Robinson-mód élnie hogy lehet
az embernek hosszan egy szigetre zárva,
ha nincs kiút onnan, és a szíve árva?

Már újra megalapozták...

          (Kányádi Sándor: Már megalapozták...  1987)
Már újra megalapozták,
divatjamúlt, egyszer felszedett síneit
újra lerakták,
és már zakatol rajta a
múlt századbeli rémvonat.

Megint az a kérdés:
talpfáiból mikor lesz barikád

Akit szeretnek, értékes

Akit szeretnek, csak értékes lehet.
Értéktelen vagyok, mert senki nem szeret.
A lelkem sivár, mint sötétben a tenger,
mint sarki jégmező, amely küldi a telet.

Sötét a szívem, mint föld alatt a barlang,
ahol a fényhiány harapható,
és csak mély szakadékban, halkan
hullámzik benne egy fekete tó.

Amíg sötétjét fáklyafény nem járja,
ezer csodáját nem láthatja szem,
marad elképzelt rémek vad tárháza,
amelyben az álom eltorzulva leng.

Akit szeretnek, értékes ember.
Fényt derít szívére szeretet,
rémek közé, ha belépni nem mer
senki, sötétben élni nem lehet.


Hiányzol

a bőröm alól,
lélegzetvételemből,
hogy nem ülsz ott gondolataim között.
Palotákat építek a hiányból,
de minek, ha leendő lakója
belőlem már régen kiköltözött?

Azon jár agyam néha,
igaz sem volt az egész.
csak tudatom volt olyan léha,
játszi, hogy ilyen merész
álemlékeket generált fejemben,
legyen min rágódnom egy életen át:
"ha nincs, hát majd megteremtem
az egyszer volt boldogság mítoszát!"

Elássa

Csak lassan
jut az ember
odáig,
hogy élni
nem érdemes,
belássa.

Nincsen
semmi rendben
sokáig,
reményeit
véglegesen
elássa.

Csak az emlék

Nem kértem senkit,
engem sem kért senki
azóta soha.

Nem éltem semmit,
bennem csak a semmi.
Sorsom mostoha.

Magam kitártam,
a poklot megjártam,
eltűnt a talaj.
Maradt a jaj.

Semmim nincs,
csak az emlék,
Ez a kincs.
Jól ellennék?

2017. augusztus 15., kedd

Kőbe zárt tűz

Az élet nem más: kőbe zárt tűz,
tűzzel lobogó fájdalom;
a perzselő láng folyton űz,
tagadom, vagy vállalom.

Létünk lobog fáklyaként,
és mégis oly sötét a világ!
Égetünk mindent: szerelmet, ként,
fojtó füstünk mindent kirág.

Semmit nem látunk, és mindenki lát,
és néha oly nagy a sötét!
Kínt űzni verset használunk, s piát,
hogy feltörje tüzünk kövét,

vagy zenélünk, mint ki megbolondult.
Messzire száll a dallam;
mint vén zenész tépjük a húrt,
és feloldódunk egy dalban.

Ez oldat is csak efemer fáklyafény.
Körén kívül az árnyak
figyelnek minket. És ez tény,
hiszen végül kihűlnek a vágyak,

és nem marad más, csak kőbe zárt parázs,
a megcsontosodott pernye,
amely, ha kihűlt, elszállt a varázs.
Már nem is emlékszem a percre.

Folyóparton

Folyónál állva nézem a vizet,
hogy hullámok futnak rajta tova.
Hazugság, hogy a sors mindenért fizet.
Gyilkosnak is lehet nemes lova.

Rezeg a csillag a víztükörben,
a Hold, mint golyó az égen ragyog.
Szokást, falat soha nem törtem,
engem sem törtek. Egész vagyok.

A fű meghajlik talpam alatt,
a bogáncs megszúrja lábamat.
Százezer éve semmit sem haladt
semmi sehová a Nap alatt.

Még gyurgyalag rak fészket a löszben,
a fűzfák odvában seregély költ.
Merre tovább? Így, útközben
dönteni kell. Még nem vár a föld.

A folyóvíz a lábam előtt
megállás nélkül csak rohan.
Fejem lágya már régen benőtt.
Miért nem élek boldogan?

2017. augusztus 14., hétfő

Felzörgetem zörgetni a zörgetőt

Késő éj. Bezárkózom.
Zörgetnek az ajtómon.
Nézem: vajon ki lehet,
ki ijesztget engemet?

Kukucskálok: ismerős,
fehér bajszot viselő,
szemüveges, vén alak.
Vajon már hol láttalak?

Lámpát gyújtva kérdezem:
mi a dolga énvelem?
Én vagyok te, azt mondja,
és marad álláspontja,

pedig többször kérdezem,
hogyha bent lennél velem,
te lennél én, én meg te?
Már elmondtam, recsegte.

Hogy van az, hogy egy alak
(nem ily módon vártalak!)
két helyen van egyszerre?
Nézek ki az emberre.

Nem tudom, de itt lakom.
Te vagy az én tegnapom.
Én meg vagyok a jövőd,
ne láss bennem betörőt!

Honnan jöttél? - Itthonról,
tudom, agyad mit gondol
most őszülő fejedben.
Ezen én már átestem:

Meglátogatott magam,
hogy nem éltem boldogan.
Megkérdezte, hogy vagyok,
szívem miért nem ragyog?

Ha nem lesz bennem öröm,
az ő szívét megtöröm,
és nem élhet boldogan.
Ezért most hozzám rohan:

változtatssak létemen,
hogy jobb legyen életem,
illetve majd őneki,
amint a szót keveri.

Mert míg idáig jutott,
múlt, jövő összefutott.
Én voltam a mesében,
és magamnak meséltem.

Eltelt negyedóra, fél.
A jövőtől mégis fél
szívem. Elment, itt hagyott.
A levegő megfagyott:

valamit változni kell,
ne jöjjek majd hozzám el.
Az ötlettől irtózom:
hogy zörgessek ajtómon.

2017. augusztus 12., szombat

Magyar vagyok

Nem vagyok polgár és nem vagyok paraszt.
Nem vagyok civil és katona sem.
Hallom, hogy szél fúj: zörög a haraszt,
vele a rendszerváltás üzen.

Mert ráférne erre a népre egyszer,
hogy jöjjön a felszabadulás,
ne üljön nyakán e maffia-rendszer.
Elég volt végre az ország-dúlás!

Nem vagyok vörös, és fekete sem,
nem vagyok keresztény, vagy zsidó.
Rothadt narancsot sosem eszem,
tudom, hogy méreggel élni nem jó.

Pedig már ömlik, terjed a méreg.
Agyakat fertőz és szíveket.
Ép embert nem látok, bármerre nézek,
olyan rengeteg már a beteg.

A narancs a vörösnek árnyalata.
Az irígység-sárgát keverte bele,
aki csinálta. Lesz vádirata:
ez is mind csak zsebét rakta tele.

Minden "eszme", mely kábít, fertőz,
a rablást hivatott fedni el.
Minden hazugság lopást kendőz.
Látja, aki csak kicsit figyel.

Nem vagyok vörös, nem vagyok barna.
A szabadság az életem,
nem vagyok egy hülye Isten barma,
hogy bolsevik igába hajtsam fejem.

Polgár vagyok: tudom a jogom.
Fegyvert is fogok érte, ha kell.
Magyar vagyok születés-jogon.
Az ellenforradalom nem érdekel.

Augusztus

Az ablak előtt ág bólogat.
A hő most is szinte rémes:
az égen tüzes a Nap-fogat,
enyhülés nem esedékes.

Nyilaitól véres a szívem,
vagy emlék rág, míg el nem fojton?
Harsog most a nyár, de nem színben:
csak szürkében látom folyton.

Hogy lett ilyenné ez a világ?
Izzik, mint a pokol-katlan.
Kívül még zöld, bent elhamvadt fák.
S nem múlik. Felfoghatatlan.

2017. augusztus 10., csütörtök

Senki sincsen a fák hegyén

A fák fölött az éj kigyújtja
holnap is a csillagot.
Kinek jövője nincs, csak múltja,
nem fél. Magára hagyott.

Nincs jövőm, sem múltam nékem,
én már nem reménykedem,
hogy nem lesz felesleges létem,
hogy tartalmas lesz az életem.

Senki nincsen a fák hegyén:
a csillag távoli tűzgomoly.
Bizakodás és a remény
elhagyott. Létem komor.

A fák fölött a csillagot
csak a sötétség gyújtja fel.
Mi van, ha minden elhagyott?
A kérdésre a semmi felel.

Már senki sincsen a fák hegyén,
csak tűhegyes, üres csillagok,
mióta nincsen te meg én,
és két szemed rám nem ragyog.

2017. augusztus 8., kedd

Belső Móriában

Ágak nyúlnak bennem égbe -
semmit markoló kezek,
itt maradtam tűzben égve,
és elveszítettelek.

Gyökeréről elszakadva
a tengeri liliom,
úgy sodródom elhagyatva.
Nehezen, kibírom.

Tárva Mória barlangja.
Lepik szörnyetegek.
Lelkem azóta sötét lakja,
hogy elveszítettelek.

2017. augusztus 7., hétfő

Téged dalol

Téged dalol minden levél a fákon, kint a ház előtt,
ha eső vize folyik, vagy a Nap fénye ragyog rajta.
Azt mondják rám, hinni lehet, a fejem lágya már benőtt,
pedig pontosan tudom, nem vagyok egy benövős fajta.

Vízben ülök ismét, számba csap a gőz, csak ámulok,
míg a fényinterferencia játszik a kád fenekén.
Ha mindent fölleltározok, mivel lassan már elmúlok,
életemből nem hiányzott semmi, csakis a te meg én.

Földbe elásva

Amit föld alá elásunk,
hisszük, mindig ott marad.
(Mélyen eltemetve bennem
ne maradna meg szavad?)

Hogyha mag az, eltemetve
föld fölé nő, fényre fel.
(Az elásott szerelem nem
hajt ki. Ott rothad el).

2017. augusztus 6., vasárnap

Szabadon szállva

Szabadon szállok,
nem köt semmi.
Kötésre várok,
tovább menni.

Szél fúj, mint pelyhet
balra, jobbra,
repülni merhet,
akinek nincs gondja.

Semmi alattam,
az űr előttem,
kötélről szakadtam,
vákuumból jöttem.

És most repülök,
mint a kő, zuhanva.
Kihűlt az üszök,
száll a hamva.




Kimosta a verset

A hőség kimosta belőlem a verset,
gondolkodni is képtelen vagyok.
Nem ettem ma főttet, kizárólag nyerset,
amiket leírok, zagyva és dadog.

Pedig lenne mit új versben megírnom,
ha lenne hozzá elég energiám,
bár tudom, magamnak kell ezekkel elbírnom.
Nem tartozik másra senkire ám.

És lám, ez is csak ritmusos szöveg,
hiányzik belőle valami plusz.
Ezt hallaná az a "Teszlek Föveg"
verstől elzavarna messzire: slussz!

Yandex


A Miniszterelnöki Kabinetiroda megrendelt egy páncélozott személygépkocsit az alvállalkozótól, amely azt le is szállította számára, ám a Kabinetiroda tudtán kívül rakétavetőt épített a gépkocsiba. Az átadáskor azt leparkolta a Parlament épületével szemben.

A Miniszterelnöki Kabinetiroda illetékese átvette és kifizette a gépkocsit, majd beült, hogy elindítsa. A gyújtáskapcsoló elfordításakor a rakéta becsapódott a Parlament épületébe és felrobbantotta azt. Sajnálatos szerencséjére a miniszterelnök éppen nem volt ott, csak a Parlamenti szolgálat tartózkodott az épületben, éppen Kövér eligazítását hallgatta arról, hogy holnaptól kezdődően minden képviselőt, aki meg mer szólalni az ülésteremben, a Ház előtt a Dunába kell lőni, így jelentős kár nem keletkezett.

A Nemzeti Elhárítási Bizottság elnökének ma reggeli sajtótákjékoztatója szerint a balesetben a gyújtáskapcsoló volt a felelős, de amúgy tragédia nem történt: a miniszterelnök nem sérült meg, hiszen éppen hazafelé tartott Bicskéről a gyermekvasútján, a Miniszterelnöki Hivatal minisztere pedig éppen helikopteren utazgatott, tehát neki sem eshet baja.

A 360 elhunyt fő emlékére a Parlament helyét felszántják sóval, és egy Putyin emlékművet építenek közadakozásból, amelyet adószerűen vetnek ki.

A Miniszterelnöki Hivatal vezetője már aláírta a következő páncélozott személygépkocsiról szóló szerződést.

2017. augusztus 3., csütörtök

Nagyapa táncol

Nagyapa táncol a járókerettel.
Nemsokára itt van a reggel.
Infúziót is hozott magával,
a kemény ritmus tipikusan rá vall.


Szakálla zászló, a légben lobog,
az ócska kockakövön papucsával dobog.
Jöjjön nővér! Bolond a beteg!
Ropja a táncot, már szinte lebeg!

S nagyapa táncol a járókerettel,
most már hangos is: hozzá rappel.
Kopog a vasváz, szteppel az öreg,
az infúzión lengnek a csövek.

Rémálom-lét

Reggelenként rémálomra ébredek.
Kint tűz a Nap bár, de bent szakad a hó,
agyam borítják kifakult képzetek.

És minden emlékképem olyan fakó,
hogy a színhiányon már elképedek.
Talán szívüket vágta ki egy bakó.

Én oly szívesen örülnék veletek,
de magam vagyok, mint egy szigetlakó.
Csöndem marad. Csak magamban fecsegek.

Ha álmot látok, az mindig ragyogó,
de elfelejtem, amire fölkelek,
s a csönd körül vesz. Ez fogvacogtató.

Ébren csak ebben a csendben élhetek,
bár álmom lehet örömöt is hozó,
reggelenként rémálomra ébredek.

Vers a verstükörben

Sokáig mosta volna bőr alá eső ruhámat,
de nem találom rég a csókot.
Magányomat facsarta fájdalom a versbe,
sokáig vágytam még utánad.
Nem volt mivel lemossam már az arcom:
a könnyeid nem tenyerembe folytak.
Nem tükörbe, égre nézve arcodat lebegni láttam,
s a két szemedből arcom nézett vissza.
Sokáig nem szerettem volna lenni másként.
Ma már csak a hiánnyal telve lelkem.

2017. augusztus 2., szerda

Túljutni

Odakint, az utcán meleg van újra.
Hány éve nem élek már hozzád bújva!
Dühöngtek télen kint száguldó szelek,
soha nem feledtem, hogy szerettelek.
Túl sokszor néztem föl az üres égre.
Túl kellene jutnom már rajtad végre.

Nem kértem azt bután, hogy kezdjük újra.
Azóta folyton csak emlékszem a múltra,
pedig nem volt hosszabb, csak néhány hónap,
hogy' is hihettem pár szédítő szónak?
Hibáztam végül? Nem néztem, hogy sért-e?
Túl kellene jutnom már rajtad végre.

Azóta itt bent nem múlnak a telek.
Élek, mint a féreg: szárnyalni nem merek.
Tollaimra vastag jégcsapok fagytak,
szemem is bezártam. Jobb lennem vaknak:
nem érdekel többé, aki hall, ért-e.
Túl kellene jutnom már rajtad végre.

Összeláncolva

Az utcán járva láttam egy embert.
Magát vezette láncon
szemét lesütve. Fölnézni sem mert,
nehogy nézése ártson.

Hová mész, kérdeztem, csukott szemmel?
Csak megyek magam után,
mi mást tenne egy leláncolt ember?
Csörgeti láncát bután?

Átesel láncodon, vigyázz nagyon!
mondtam, hogy tovább haladt.
Ügyelek rám, míg vezetni hagyom,
és követem magamat.