2016. december 31., szombat

Ébren maradni

Szemem bezárom, téged látlak.
Kinyitom megint: pörög agyam.
Milyenek embernek a bátrak?
Az én bátorságom messze van.

Soha nem is volt olyan nekem.
Szebb lenne a felelősség szó?
Hiszen mindig csak dolgom teszem,
és nem kérdezem: nekem így jó?

Kinyitva tartom hát a szemem,
hogy tovább tehessem dolgomat,
építse tovább ezt két kezem,
ne másik, tán boldogabbikat.

2016. december 30., péntek

A totalitarizmus ellenében

Nem vagyok értelmiségi, nem vagyok polgár:
nincs megélhetésem.
Nem vagyok tőkés, és nem proletár.
Nincs identitásom nékem.

Engem is elnyom a rendszer, mint
elnyom milliónyi mást.
Itt van, amitől Orwell int,
és nem lesz szabadulás,

ha milliónyi ember nem szól,
hogy most már elég,
nem tesz igazul, nem tesz jól,
a jövőnk tűzben ég.

Épült egy új elnyomó rendszer
itt, Európa közepén,
és nem lesz ellene semmilyen gyógyszer,
más, csak mi: te, meg én.

Téli impressziók

A napfény ma reggel úgy ragyog,
az égboltot talán az angyalok
seperték tisztára. Felhő nincsen.
Csüggök a napfényen, mint a kincsen.

A víztorony ragyogó fényben áll.
Bármerre járok, szemem rátalál.
A táj nem ködös, mint lenni szokott,
a téren sem áll kint a vén kokott.

Mintha emberi lenne a világ.
Bár hideg van, még sincsen jégvirág
sehol az ablakoknak üvegén.
Lehet, hogy békét kötünk, te, meg én?

Szemben ül fiam, most őt hallgatom,
amíg ezt a verset összerakom.
Tudom, hogy nem lesz nagy irodalom,
mégis több, mint bármi iroda-lom.

2016. december 29., csütörtök

Ne halat, hálót adjatok!

"A földeken néhány komoly paraszt 
hazafele indul hallgatag."(1)
Nem jó!
"Halász evez haza a homályban."(2)
Ez sem igaz!
Van még paraszt?
Van még halász?
Vagy csak én élek a városon?

Agyamon néha átoson:
abból, amit én dolgozom,
nem lesz kalász,
és hal sem kerül hálóba tőle,
habár azt kapunk többet is,
mint kellene.
Csak nem halászunk:
minket hálóznak vele.

"Ne halat, hálót a népnek!"
És megkapta az, parancsolat szerint.
Ugyanott tartunk megint,
hiába tűnik minden épnek,
mint ötven esztendeje.

De nincsen már paraszt,
és kilenc ember ül a földön,
gazdagabbak, mint a grófok voltak.
Falvaink meg újra holtak,
és életem én is falak között töltöm.



1., József Attila
2., Derek Walcott

2016. december 28., szerda

Remete-módban

Kizárom a világot. Csak én vagyok, belül,
jó szorosan behunyom szemem.
Hogyha buszon, villamoson valaki leül
mellém, tudom, észre sem veszem.

Bennem pörög azután, forog a mindenség,
körberohan csillagmiriád.
Ha szólsz hozzám, fölriadok, kérdezem: tessék?
Miért kellene figyelnem rád?

Azt álmodom, én vagyok egyedül létező,
egy világot alkotok, magam.
Nincsen égbolt, ember, nincs virágos mező.
Ha láttam, csak gyártotta agyam.

Nincsen semmi odakint, csak jeges sivatag,
izzó fehér tűz lobog belül,
az agyamban táncos fénye pár szót kifarag,
amelyeket hordok teherül.

Kizárom ezt a világot. Csak én létezem,
minden más egyéb egy túlvilág.
Nélküled amit dolgozik, alkot két kezem,
hamvába hamvadó tűzvirág.




Sylvia Plath: Az őrült lány dala

Szemem bezárom, meghal a világ;
pillám nyitom, és újra él, megint
(fejemben látlak, más vajon ki lát?).

Fölöttem kering csillag-miriárd,
kék, piros, egy-egy útiterv szerint:
szemem bezárom, meghal a világ.

Álmodtam. Várt ránk az ünnepi ágy.
Holdkóros dalod mind csókokat hint.
(fejemben látlak, más vajon ki lát?)

Isten halott, kihunyt a pokoli láng:
angyalok és ördög mind búcsút int:
szemem bezárom, meghal a világ.

Visszajössz, mondtad, s én vártam csak rád.
Már neved sem tudom betű szerint.
(Fejemben látlak, más vajon ki lát?)

Jött volna inkább egy viharmadár!
Ha tavasz jön, az visszatér megint.
Szemem bezárom, meghal a világ.
(Fejemben látlak, vajon más ki lát?)

(fordítás)

2016. december 27., kedd

Hazánk

Kopott kabát egy fogason. A szélben
a járda szélére állítva lebeg.
A nyirkos, hideg, téli napsütésben
egy heverőn kettő gyermek hentereg.

Mindennapos látvány. A rendszerváltás
ezt is elhozta már hazánkba, nekünk.
Zsírunkon hízott meg jó néhány ártány,
nekünk meg nincs munkánk, és nincs kenyerünk.

Szépen épül, fejlődik már az ország:
kilenc emberé lett az egész határ,
te megkapod az élet sava-borsát,
ameddig kezük a te zsebedbe jár.

Hányszor mondták már, és hányan ugyanazt,
de a nép nem tanul semmiből sosem,
gazdáinak jó, ha marad sült paraszt,
és hisz. Bármi az aktuális totem.

Egybe folyt jövőnk, jelenünk és múltunk.
Nem lesz itt naggyá a nép már sohasem,
Ugyanabba a trágyalébe fúlunk,
ez az, amit a hatalom ma üzen.

Nem is kell nép, hiszen van már nemzetünk
ugyanúgy, ahogyan volt is egykoron,
elbánik az most már újból majd velünk,
 és nem marad más, csak füstölgő korom.

Kopott kabátok szélben fogasokon.
A nemzeti lét közmunkára épül.
Hazugság-nyál freccsen, az erkölcs csak rom.
Egy nemzet fúl hazugságba majd végül.


2016. december 26., hétfő

Kővé válni volna jó

A kő nem érez. Nincsen élete.
Hiába ütné másik kődarab,
vágja fűrész, mert rossz a mérete,
ha rá taposnak, hát földbe ragad

Kővé válni volna jó, bizony,
ha már nem kőnek születtem én.
Nem tapadna meg mocsok, iszony
a mélyben, szíven rejtekén.

A kő nem szeret, és nem bűnöző,
bár kővel gyilkolnak a káinok;
szívén seb nincs, nem kell sebkötöző.
Az enyém sebes. Fáj, és fájni fog.

Tolvaj nemzet

Kaparj, kurta, magadnak lopod
fiad elől el a holnapot!
Büszke lehetsz: nem élsz híd alatt,
s gőgöd emel acélfalakat.

Gőg és büszkeség mire való?
Nem lesz attól langyosabb a hó.
Bátorság kell szembe nézni ma
jövőnkkel, mert nem segít ima.

Csak a bátorság még nem elég,
attól nem lesz még dicső egy nép.
Nagy dolgok csak akkor születnek,
ha önzetlenek, akik mernek.

Acél lelkek

Acél lelkek acélfalban...
mondani mit is akartam?
A célból lettek bezárva
hogy mind maradhasson árva.

Nem nyílik, bár ütöm-verem.
A szerelem sötét verem.
Talán nem is ütni kéne?
Bár már mindegy. Akkor miért ne?

Úgysem hallatszik, ha döndül,
bár a szívem belerendül,
de ott bent, az acélfalban
ha hallatszik is, csak halkan.

Nincs bocsánat

Nincs bocsánat semmiért.
A Pokol kapui tárva.
Odatart, és mind megért,
akinek szíve árva.

Bocsánat nincsen semmiért,
a vétkek halmozódnak,
ebben mindenki egyetért.
tövis a bozótnak.

2016. december 24., szombat

Plasztik Pygmailon álma

                                Nagy Andrea versére: Plasztik Pygmailon

Álmaid tárgya a férfi,
Legyen puha mint bébi
bőre, a szíve is lágy,
és öntsön elé láttán a vágy!

 Mondja meg, hogy mit akar,
és szempillád mit is takar,
találja azt is ki nyomban,
hogy a szíved miért dobban!

 Erős legyen, mint az acél,
mindig lássa, hogy mi a cél!
Sohase hordjon papucsot,
és uralja az univerzumot!

Konzum-karácsony

Döglött fenyőfa. Szépen csillogó,
bár ágain most nem a jég ragyog.
Himbálóznak rajta neon-hógolyók,
és a műanyag TESCO-angyalok.

Konzum-Karácsony, itt vagy, hát, végre,
hadd javuljanak a statisztikák!
Jövőre sem viszel minket jégre,
ugye, marad még hitelünk reád?

Business-Karácsony, itt vagy, hát nekünk.
Csak javítsd meg az üzletmenetet!
Valójában nem pénzre éhezünk,
és nincs hiánycikk, csak a szeretet.

Karácsony este

Karácsony este földre szállt megint,
s a kert alatt az ordas farkasok
hada reánk ma hiába morog.
Az Úr az égből most ide tekint.

Az égen is csak egy csillag ragyog,
de ránk talál a selymes fénysugár.
Hogy jössz-e már, a gyermek arra vár.
Talán ma este boldog is vagyok.

Az égből zeng az angyalok kara,
vagy talán fülemben cseng az ér?
Karácsony este néked, mondd, mit ér?
Vajon jutok még valaha haza?


2016. december 21., szerda

Szennyes reggelen

A rőt napkorong égre szállt ma reggel,
de a város itt lenn szennyes ködbe fúl.
A tél támad ránk ködszellem-sereggel,
támadása bennünk mindent összedúl.

Repedt az aszfalt, jégvirág nyílt abban
a repedésben a járda közepén.
Az életre várva, miért is hagytam,
hogy egymástól elválhassunk, te, meg én?

A rőt napkorong égre szállt ma reggel,
de melegét többé nem árasztja rám.
Úgy, mintha élne, még fölkel az ember,
és szertenéz léte sivár udvarán.

Rőt napkorong szállt ma reggel az égre.
Heve nincsen már, semmit sem melegít.
Hát eljött a tél, megérkezett végre,
és rajtunk többé az ima sem segít.

2016. december 19., hétfő

A tűzvész éje

Velem nyüszít az éjszaka.
Az esti égre csillagok
helyett a szél ma mást hozott,
s nem enged az ma még haza.

Üszök, parázs fejemre hull,
a lángoló tetők felől
amerre sok fal is ledőlt,
mert a szél is erre fúj.

Száll a rettegés szaga:
a szívbe félelem tolul,
a pánik éje nem csitul.
Velem nyüszít az éjszaka.

2016. december 16., péntek

Na ne már!

Nem iszom (egyszerre túl) sokat.
Nem szedek semmit,nem szúrom magam,
de józanságom messze van.
Bár én vagyok, aki mosogat.

A gödröket csak magamnak ásom,
cseng a fülem és szédülök,
akkor is, hogyha leülök.
De nincs is magas vérnyomásom.

Sem alacsony nincsen nekem,
s mintha a szív sem verne már.
Meghaltam volna? Na ne már!
Lehet, hogy ez a gond velem?

Amikor hűtelenné válnak a szavak

Nem a szavak hűtelenek hozzám.
Ami elhagy, az maga az élet.
Azt nem kapod meg boltban vagy postán,
de még könyvtárban sem, attól félek.

Ami nem szeret, az elhagy téged,
hiába erőlködsz: visszahoznám!
Engem sem szeretett még az élet,
nem is adta magát két-marok-szám.

Ha a szavak is hűtlenné lesznek,
elhagynak ők is az élet után,
amikor a hideg földbe tesznek,
mert ahogy éltem, meghalok bután,
minden, ami utánam itt marad,
néhány papír, rajtuk hűtlen szavak.

2016. december 15., csütörtök

Normális állapot

Normális állapot: pokol.
Kín és szenvedés az átlag.
Gyötrelemért téged okol
minden kés, amellyel vágtak.

Belül van minden szenvedés,
és nincs külső magyarázat.
Ami szünet, olyan kevés!
Le sem lohasztja a lázat.

Hogyha fáj még, az az élet,
élni: szükség. Tűrj csak némán!
Aki élni szeret, téved,
még nem nézett látón énrám.

Dögölnél már meg!

Hogy dögölnék már meg!
Nincs jogom életre.
Mint pondró, féreg,
várni ítéletre.

"Hogy dögölnél már meg!"
De sokszor hallottam!
Ideje a csendnek.
Jobb lenne halottan.

Kötelet a nyakba!
Van korlát a hídon.
Menni sivatagba,
vagy a folyó hívjon?

Az álom halála

Sokszor úgy ébredek, mintha halálra.

Ez valamelyest olyan,
mintha csak az álmomban élnék,
ébredéskor meghalnék,
és ez a valóságtól
nem is áll nagyon messze.

Még inkább igaz ez olyankor,
amikor már világos van,
a napfény sárgítja az utcát ablakom alatt,
amikor fölébredek.

Ha hajnalban munkába megyek,
annak még élet-szaga van,
olyan, mint az álom,
mint maga az élet - elsuhan.

De amikor a végtelen nappalokon
verekszem keresztül magam,
és semmit nem értek sem magamból,
sem abból a világból, amely körülvesz,
és hiába próbálok racionálisan gondolkodni,
minden szétfolyik, alakját változtatja,
és ellenemre fordul,
mintha rémálmot látnék.

Futnék villamos után:
aszfaltba ragad lábam,
kását szív be orrom tüdőmbe
levegő helyett.
Hiába nézem,
más szemében nincs tükör,
amelyből megláthatnám magamat,
ráismerhetnék: ez igen!
Ez vagyok én.

Még működnek sincsen jelenlétére szükségem,
hogy dezorientált, legyek, és eltévedjek
a Való Világ és más álvilágok között.

De működnek az automatizmusok:
munkába megyek, haza utazom,
fölveszem a telefont,
tárcsázok - nyomkodom az ál-billentyűket -,
beszélek a készülékbe,
válaszolni próbálok a hozzám intézett mondatokra,
olvasni próbálok,
meg írni - egyik sem megy jól -
és eljárok megszokott programjaimra.

Aztán egy villanás -  vége az álomnak,
rádöbbenek, hogy ebből már nem ébredek föl többé,
már végigálmodom ezt az irrealitást,
amelyet soha el nem képzeltem magamnak
sem belül, sem kívül,
végigálmodom,
és megpróbálok nem nyüszíteni
a félelemtől és a magánytól,
addig, amíg majd föl nem ébreszt belőle
egy valódi életre
az álom halála.

2016. december 14., szerda

Letisztulás

A gyűlölet éget,
a hiány csak tompa fájdalom.
Hát várom a véget
minden elátkozott hajnalon.

Az ember, lám, téved,
tévedésemet, ím, vállalom:
nem tagadlak téged,
de magamat már nem áltatom.

2016. december 13., kedd

Szél-fújta verssorok

Mocskos papírdarab
útszéli ágakon.
Hogy mennyire vártalak!
Az érzést vállalom.

Cafattá fúj a szél
minden lopott lapot,
amely múltról mesél:
"itt volt és elhagyott".

Fákon papírszemét.
Rongyosra szaggatott
foszlányok szerteszét.
Rajtuk rímes sorok.

2016. december 12., hétfő

Két újabb kevert között

Nem szoktam túllépni embereken.
Hagyom, hogy ők lépjenek át rajtam,
mert előbb-utóbb feketére ken
az élet. Párszor bele is haltam.

Sosem ordítozom nyílt tereken,
amit mondanék, azt csakis halkan.
Eddig mindig került a szerelem,
engem hagytak el, mást el nem hagytam.

Nem irigykedtem még soha másra,
mellettem slattyogott el az élet.
El sem indultam az utazásra,
ritkán vagyok bátor, sokszor félek.
Versben nyitom ki szám kiáltásra,
hogyha a semmi karmai tépnek.

A semmi tánca

Vad táncot jár benned a semmi,
nincsen előle már hova menni.
Hogyha a semmi benned tombol,
minden emberit földig rombol.

Szélként száguld benned balra,
hogyha hagyod, hát maradsz balga:
lassan összedönti a házad,
hogyha hagyod, hát tombol a lázad.

Csonttáncot jár benned a semmi.
Csörög a csontja. Nincs mit tenni?
Tömedékeld el végre a tárnát,
hadd teljen föl földdel bányád!

Pár halom az úton

Fogatlan, vén barom vagyok,
hogyan is lennék más,
ha szeme rám senkinek sem ragyog,
és soha nincs feloldozás?

Állni vágóhíd előtt,
nap-mint-nap bután
igát húzni, "levegőt!"
bőgni az élet után.

Ifjú szívben nem élek majd
halálon túl, tovább.
Egy-két tavasz talán kihajt,
és megyek a föld alá.

Fogatlan, öreg barom vagyok,
de én ezt jól tudom.
Magam után mást nem hagyok,
pár halmot az úton.

2016. december 11., vasárnap

Rend abszolút zérón

Nélküled megint kegyetlenné vált a rend,
mint a jégkristály rácsának molekularendje.
A változást hiány vezérli.
A hiány ugrik rácspontról rácspontra,
amíg a külső feszültség kényszeríti.
Az abszolút nulla már a semmi,
nem hallhatod, amint "összekoccannak a molekulák."
Itt nincs idő, nem lehet tovább menni.
Az örökkévalóságig gondolok rád.

Az utolsó percben

Azt mondjátok nekem, éljem úgy életem,
mintha minden perce az utolsó lenne.
De ez nem jó nekem. Csak úgy élvezhetem,
ha az első lehet minden újabb perce.

Hiába utolsó, első lesz a végső,
az utolsók között az első marad.
Az idő lesz teljes akkor, habár késő,
mert nem teljesítette az álmokat.

2016. december 10., szombat

Júlia negyede

Az a rész nekem még Júlia negyede
a Gellért hegy déli oldalán.
Hogy arra még megyek-e,
nem kérdés így negyven év után.

Ismerem lépcsőit, útjait,
tudom a házat, amelyben akkor még lakott.
Az ember utólag sem tudja, mit
veszített, nyert, hogy valaki egyszer elhagyott.

Vagy el sem hagyott talán,
hisz nem voltam elhagyható sem soha.
Hogy az én mit gondol a magány
hálójában vergődve, annak más nem oka.

A hegy oldalát most köd üli meg,
de csúcsa a téli fényben ragyog.
Nem tehet róla senki sem,
csakis én, ha boldogtalan vagyok.

2016. december 9., péntek

Új házban

Amíg az ajtót kereste, belefáradt,
hogy végre kijuthasson a kertbe.
Egy idő után már folyton érezte
a hortenziák és a zsálya illatát.
De mikor ment át az ajtón?
Már kavics csikorgott talpa alatt,
és szellő cirógatta arcát.
Ebből tudta, hogy nem a házban jár.
Az alacsonyan járó, őszi Nap
enyhe meleget lehelt vállára
a változatlanul végtelen sötétben.
Botja nélkül el is veszett volna,
és nem kötött fonalat a kilincsre!

2016. december 8., csütörtök

Az álmok közelében


Staccatoban verdes a szívem,
néha pár ütem kimarad,
pergő dobol a belső színen,
de visszafojtom a hangokat.

Sikoltanék tán extázisban,
a ritmus rángat, mint rongycsomót,
úgy érzem magam, mint az Isten,
amint pörgeti a Földgolyót.

Pörög-forog a mindenség velem,
száguldanak a csillagok.
Harsog a nyár. Amíg nem jön telem,
addig élek, majd meghalok.

Szinkópás ritmust dübög a szívem,
mellkasom szinte szétszakad.
Életben tart-e ezen a szinten,
hogy elérhessem az álmaimat?

A fehér lap rettenete

Van, hogy téged is elér
a tiszta lap rettenete.
Amíg üres, oly fehér,
és nem tudod, tele lesz-e.

Leírni még nem lehet
azt, ami benned kavarog,
majd magad is megleped.
Annyit tudsz, írni akarok.

Az első sor már megvan,
kellene most egy második,
de ötlet nincs, csak verstan.
Így nem jut versed másokig!

Tedd félre! Nincs hiteled,
hogyha nem spontán jön a vers.
Hogy készen van, hiheted,
pedig nem kicsiszolt, csak nyers.


Fáradt és buta

Fáradt vagyok, és buta,
és nincsen jó napom.
Járdán szól rám a duda,
és csak hallgatom.

Naiv vagyok, és féleszű,
mert még azt hiszem,
van élet, nem keserű,
innen az apokalipszisen.

Fáradt vagyok, és buta,
mert azt képzelem,
rám találhat a csoda
még, a szerelem.

2016. december 7., szerda

Veszteséges vállalkozás

Ez nem jó vállalkozás.
Nincs érte semmi jutalom,
egyre nagyobb púp a hátamon,
csinálja helyettem valaki más!

A csendes dicsőség nem elég.
Nem pótolja az életet,
megélni belőle nem lehet,
kis elismerést szeretnék.

Ez önemésztő vállalat.
Ki csinálná? Ugye nincs ötleted?
Nem lesz belőle többleted,
mégsem vonhatod meg válladat.

Üszkös napok

Folyton gép előtt ülök,
reggel, nap közben, este.
Így hát elnehezülök,
dagad az ember teste.

Nem jó tükörbe nézni.
Ki néz vissza belőle?
A fene, aki érti,
bár láthattam előre.

Hová lett régi erőm,
régi mosolyom, sármom?
Ha fekszem a heverőn,
már elhagy minden álmom.

Ha Nap süt, vagy hó esik,
nekem szinte egyre megy.
Nincs nap, szinte semelyik,
hogy nem egy hamuelegy.

Hát csak gép előtt ülök
reggel, nappal, meg este;
felejteném, hogy üszök
terjed, jövőmet festve.

2016. december 5., hétfő

Fejbe verten

Fejbe vert egy gondolat:
szerelem nélkül nem vagy szabad.
Ha a szerelem távol jár,
az ember dobozba zárt madár.

Nem vagy szerelmes? Akkor ez tény:
szívedben nincsen semmi fény,
Szeretsz? Az gyakran gyötrelem.
Veled is van így, nem csak velem.

Bennem zakatol e két dolog,
amint munkába ballagok,
illetve oda visz a vonat.
Feledni kéne e gondokat!

De ha a szerelmet elfeledem,
mire lesz jó az életem?
Hogyha nem jönne vissza már,
majd eljön helyette a halál.


2016. december 4., vasárnap

Kétségek között

Motoszkál bennem a gondolat:
van, amit mondani nem szabad.
Pár dolgot bölcsen elhallgatok,
jobban élek úgy meg holnapot?

Ha nem írom le, ami bennem volt,
élő maradhatott volna a holt?
Ha nem mondom ki, és bennem ragad,
rab lennék-e vajon ma, vagy szabad?

E kérdés gyötör folytonosan.
Én vagyok, aki pokolba rohan?
Mérgezi létem a bűntudat:
magamtól zártam el az utat?

Ha kétségeimet elhallgatom,
mivé lesz akkor a bizalom?
Nem vádolok, ez nem is vitás:
eleve én vagyok csak a hibás.

De hogyha e hiba elmarad,
meddig maradhatok szabad?
Hogyha a kétely meg sem fogan,
életem semmibe nem rohan?

Értelmetlen, ezt jól tudom,
mert ma már mindettől távolodom,
de nem hagy nyugton a gondolat.
Önsors-rontónak érzem magamat.

Hajnalban forgok az ágyamon,
mert magamat már nem áltatom:
csak hosszabbodnak az éjjelek,
és hidegebb lesz, ha fölkelek.

2016. december 3., szombat

F.J-hoz

Mondd, kedves Jánosom,
tényleg nagyon kivagy?
Agyamon átoson,
bár már gyakran kihagy,
mi a fészkes francnak
veszünk mi virágot
néha még olyannak,
aki szíven rágott?

Mondd, kedves Jánosom,
hogy ízlik az élet
a hideg vánkoson?
Én azért nem félek,
hogy majd csak kimászol.
Tégy meg, amit tehetsz,
majd jobban vigyázol,
(ha bele nem gebedsz).

Mondd, kedves Jánosom,
minek a sok betű?
Kínokon álmokon
úgyis majd a tetü,
vagy egy patkány rág csak,
hogyha majd a földbe
sekély gödröt vágtak,
s ránk szólnak, hogy "född be!"

Mondd, kedves, Jánosom!
De minek folytassam?
Csak idődet lopom,
hogy ezt elolvassad,
pedig nincs értelme,
vagy alig van annyi,
hogy ne itt kellene
éppen abbahagyni.

A bálázó gépen

az első sor Seamus Heaney: A Bálázó c. versének első sora, Gerevich András fordításában

"A bálázó naphosszat kattogott",
egy legény állt fenn rajta;
a szájába villával adogatott
szalmát. Félbe se hagyta,

bár elérkezett az ebédidő.
A Nap fönnjárt az égen.
Mégsem merült ki a tüdő,
az izom. Nem is volt régen.

Pillanat volt a kihagyás.
A villa beleesett
a bálázóba. Földindulás!
Mentsük a gépezetet!

A legény a villa után kapott,
a karja veszett oda.
A gépből a piros vér kicsapott.
Hogy él még, az is csoda.

A bálázó később is kattogott.
A szájához más került,
sokan sérültek, haltak meg ott.
Emléküket becsüld!

Ősz-végi pusztaságban

                   Seamus Heaney: Lounghanure III.

Valaha kerestem országodat,
de ma már e földiben sem hiszek,
noha megőriztem jószágodat,
hiába törtek rám szelek, vizek.

Tudom, élhet a lelkekben itt lent,
törékenyen, víz színén csillanón,
de én nem várom, hogy nekem legyen
a fény felszínén szárnyaló hajóm.

Teremtésedbe én belenéztem,
és valód az arcomba röhögött
nyerítve: hogyan, hogy ezt nem értem?!
Faló tartalmaz ennyi görögöt!
Mi végre mindez, többé nem kérdem,
míg rám nem dobják a fagyos rögöt.

Akkor majd meghaltam

Hogyha már nem bujkálsz benne minden dalban,
nem felejtem többé, hogy mit is akartam,
mert arcod nem villan helyette eszembe,
ceruzám tétován többé nem teszem le,
amikor nem nézek majd föl már az égre,
hogy alakod mögött meglássam, még kék-e,
amikor homályos, ködös, téli éjen
nem jövök rá, hogy nem te jössz szembe mégsem,
hogyha három percnyi szusszanás-szünetben
nem te leszel első már képzeletemben,
ha többé nem mondom ki nevedet halkan,
én csak addig éltem. És akkor meghaltam.

2016. december 1., csütörtök

Olvaslak

Soha nem szűnök meg olvasni téged.
Az ember ítéletében téved,
de ebben én nem, biztosra veszem.
Minden versed is te vagy nekem.

Magamat írom rímes versbe.
Ez lehet kézenfekvő is, persze,
noha az írás én sem magam vagyok:
ezek kiragadott gondolatok.

De az ember elmegy, az írás marad,
hát gondold meg, milyennek mutatod magad!
Szebbnek? Csúnyábbnak, mint a tervben?
Hiszem, az igazság áll a jó versben.

Soha nem szűnök meg írni rólad.
A hiány jégtömbje majd elolvad,
egyszer kiszárad a bánat-tenger,
marad, ami volt, maga az ember.