2014. augusztus 29., péntek

Gyönyörűt láttam

                      (József Attila azonos című verse nyomán)

Gyönyörűt láttam, szépségeset.
Mint a szivárvány, hogyha esett,
mert a Nap ragyog felhők között,
és a világ fénybe öltözött.

Felhő-ruháját mind levetve
heveredett a kerevetre.
Ragyogó szeme tűzben égett,
nem láttam soha olyan szépet.

Mennyit vártam erre az estre,
és most reám várt gyenge teste
- gyengét csak a ritmusért mondtam,
mert erős volt, megtudtam nyomban.

Sokáig képzeltem csak rózsát,
mert került engem a valóság:
álmaimban felhőket jártam,
éberen csak a halálra vártam.

Aztán elment, egyedül hagyott,
azóta egyre komor vagyok.
Bezárult a felhők rése mind,
a Nap már másra, nem rám tekint.

De láttam szépet, éltem csodát.
Ez visz majd a sötét vízen át,
ha nincs több vers, kihuny a Nap.
Lesz majd nálam más még boldogabb.

Marsbéli krónika

A szeme arany volt, a bőre bronz.
Vitorlájába még a szél kapott,
de a táj körülötte már halott
volt. A száraz puszta senkit sem vonz.

A csatornavíz egyre csak fogyott
a siklóhajó feneke alatt,
ahogy vörös partok között haladt.
Tudta jól, már csak kis időt lopott.

A csatornák is kiszáradnak mind.
Az élet lassan végleg véget ér,
újabb ezredéveket nem remél
a faj, amelynek immár búcsút int
a Mars-béli, vöröslő, puszta táj,
ahol nyoma sincs, csak emléke fáj.

2014. augusztus 27., szerda

Megérte?

Bíztam én is abban, hogy lesz elég merszem,
ami adatott, az úton végigmennem.
Meredek volt az út, szégyen és gyalázat:
hiányzott volna, vagy sok volt az alázat?
Mert hiába vártam, hogy majd jobbra fordul,
a sors és mind elfogy, aki csak rám mordul.
Arra mentem mindig, amerre világolt,
és szívemben néha a félelem lángolt.
Kérni ritkán kértem, és csak ritkán kaptam,
remélem, hogy mindent mindig visszaadtam;
jóval nem maradtam adósa senkinek.
A rosszra meg nem én, talán majd más fizet.
Segítettem, hogyha kellett, és megkértek,
ha nagyon megszidtak, futottam a rétnek,
hegynek vagy folyónak, bújtam barlangomba.
Úgy nőtt a bánatom, mint erdőn a gomba.
Kalapáltam követ, faragtam programot,
elvégeztem mindent, amit más rám hagyott.
Még mindig nem tudom, hogy mindez megérte?
Hogyan állok, ha van, istenem elébe?

2014. augusztus 26., kedd

A hegy mögötti síkon

Por lengi át a levegőt, amerre járok,
bár a hegylánc másik oldalán a tenger él,
de a csúcsok között nem mélyül csatornányi árok,
és nem fúj ide páradús levegőt a szél.

Az ég erre mindig derült és száraz.
Rajta éjjelenként miriádnyi csillag ragyog,
de a kérdésekre itt sem kapok választ.
A pusztában is csak egyedül vagyok.

A hegylánc fölött sosem repül át madár,
a levegő a sivatagban élettelenül üres,
úgy, ahogy az ég is felettem, habár
a boltozat minden csillaga ragyogó, tüzes.


Robert Bly: Surprised by Evening

Surprised by Evening


There is unknown dust that is near us
Waves breaking on shores just over the hill
Trees full of birds that we have never seen
Nets drawn with dark fish.

The evening arrives; we look up and it is there
It has come through the nets of the stars
Through the tissues of the grass
Walking quietly over the asylums of the waters.

The day shall never end we think:
We have hair that seemed born for the daylight;
But at last the quiet waters of the night will rise
And our skin shall see far off as it does under water.


Meglepett az est

Ismeretlen por van köröttünk
Hullámok törnek meg a parton a hegy túloldalán
Sosem látott madarakkal teli fák
sötét halak által megrakott hálók

Megérkezik az este; csak felnézünk, és itt van
csillagok hálóján keresztül jött
A fű pengéi között
A vizek menedékei fölött sétálva

Úgy gondoljuk, sosem ér véget a nap:
Olyan hajunk van, amely a nappalra született;
De végül kiemelkednek az éj csendes vizei
És bőrünk messzire érzékel, mintha víz alatt lennénk.

2014. augusztus 25., hétfő

Kábeltévé-frusztráció

Azt a kurva tévét szerelgetem már
a második napja egész délután.
Na és ha jó lenne, az a kékes szempár
vajon elfogadóbban ragyogna rám?

Ebben én már évek óta nem hiszek,
az ilyesmi csak frusztráció nekem,
amihez nem értek, az csak rám sziszeg,
és az izzadtság csorog fenekemen.

Hiába dugtam össze minden csatit,
ahogyan a nagy könyvben írva vagyon,
nem működött. Mintha egy makacs csacsit
akarnék nógatni, menjen, mert nagyon
igyekeznék már enni egy kis vacsit.
Á! Most is makacs. A francba! Ott hagyom.

2014. augusztus 24., vasárnap

A második szűk esztendő

Minden illat elpárolgott párkányomról,
csorba pereméről. Elszállt minden madár.
Ami ablak megnyílt, mára mind zárva már,
titkos neved nem súgja szél. Már másról szól.

Ismét beköszöntött a hét szűk esztendő.
Üres jászol előtt bőg a sovány barom,
meddig tart még puszta léte, azt sem tudom:
eső híján sárgán zörög a legelő.

Szél döngeti üres pajtám. Szalma sincsen.
Messzire repültek innen el a gerlék,
puha tollpihéik színe már csak emlék,
s minden zugot kifosztott egy gonosz Isten.

Sötét égen szürke varjak serege száll,
minden még élő fiókát majd megtalál.

Buszjegy

Ez itt egy buszjegy.
Majdnem kidobtam,
hiszen már régen
bérlettel járok.

Nincs semmi plusz kegy.
Értettem nyomban.
Alszom, és ébren
kergetnek álmok.

2014. augusztus 23., szombat

Munkaidőben

Hét óra húsz. Forr a katlan.
Zubog benne a szurok.
Nem mondhatom, hogy lakatlan:
jó társaságban vagyok.

Itt van mind, aki csak számít,
aki jót tett énnekem.
Többé nincs már, ami ámít,
véget ért az életem.

Kezdődik a munkaidő,
minden ördög készen áll,
végrehajtja, amit a fő
alaptörvény deklarál.

Ha nem loptál, főjj szurokban!
Nem hazudtál? Nagy a baj!
A fejed már a hurokban,
de itt senkit nem zavar.

Egy út vihet csak ki innen:
hoznod kell valaki mást.
Másik lehetőség nincsen:
itt nem tűrik a csalást.

2014. augusztus 22., péntek

Nyúlvers

Én legutóbb strandpapucsba bújtam,
s korrodálódván törött el lábam.
A seb égetett. Csak fújtam,
mígnem nyálban úszott már az állam.

Nem lenyelni! Rágni!
Szóltak rám, mert látták,
törött lábamon is már a nyál csorog.
Így kezdtem rágógumi-ballonon az égbe szállni,
bár fejemen a propeller még most sem forog.

Zöld ruhás nyúl hozta a frissítőt:
a nyakamra nyitott egy hűvös zuhanyt.
Hajkurászni máshol, mást kell, nem itt, nem őt,
szólt, és hirtelen vagy száz felé szétrohant.

Összement a Bárka, és én földre ültem.
Nem látszott ki még a kaktuszom,
és galamb sem repült számba félig sülten,
de azt hiszem, hogy én már nem alkuszom.

Gyémánt szegekkel volt kiverve az ablak.
Attól tartok, talán még be is törött,
de az istállóban elfogyott az abrak,
és ha ez van, akkor én mindig ölök.

Megjártam Hajmáskért oda-vissza gyorsan,
egyszer az még talán hetvenhatban volt.
Vöröshagymáikért utaztam a gyorson,
szívemen azóta sötétül a folt.

Nem tudom, hogy a nyúl mivel is mosakszik,
de óráját bizony gyakran szedi szét,
idegesen, mert időben nem jönnek a taxik,
na ebből a versből már legyen elég!

2014. augusztus 21., csütörtök

Kívül-belül

Én vagyok belül és te ott kívül.
Hiába dörömbölök: engedj kijönnöm,
hisz az én szívem is szabadságnak örül;
saját koponyám már rémes börtön.

Én vagyok belül, és te vagy kívül,
vagy fordítva van ez néha talán?
Semmi sem adhatja másnak hírül,
mi van a koponyacsont másik oldalán.

Én vagyok belül, és te ott kívül,
ez mégis csak bizton tudható.
A vadállat bennem is megszelídül,
ha rám nézel, és szemed tiszta, mint a tó.

Sötét van

Sötét van, sötét.
Nincs fény közel, se távol.
Még egy gyertya se' ég,
és mécses se' világol.

Sötét van, sötét.
Nem tanulunk hibákból.
Vesztjük a lét örömét:
kikopunk a világból.

Vihar

Az ég meghasadt, és tűznyilak cikáztak,
a habos felhő-dunna rongy-szürkére vált.
A rőt háztetők fent már esőben áztak,
de világunk egyre új szivárványra várt.

Mint a vízesés, úgy szakadt le ránk az ég,
majd lábunk alatt szinte árvízként rohant.
Futottunk volna, de csak messze volt fedél,
és így reszketve áztunk egy nagy fa alatt.

Mint ezer veszett ördög, tombolt a vihar
minden patával az égbolton dobogva:
pokol-tüze szívünkből is mindent kimart,
ami megmaradt, az szürke és mogorva.

Később majd hiába csendesült a zápor,
mert az ég-szürkeség fejünk felett maradt,
pedig mi azóta is csak várjuk bárhol
feltűnni a színes szivárvány csíkokat.

2014. augusztus 19., kedd

Medvetánc

Mint a medve egykor láncon,
gúzsba kötve járom táncom.
Jobbra lépek, balra lépek,
hadd nevessenek a népek.

Olykor nekikeseredve
morgok, mint a barna medve.
Olyan zavaros a fejem,
nem találom sosem helyem!

Mondják: ne légy morcos medve,
akinek sosincs jó kedve!
Egyre csak topogod táncod,
és csörgeted rozsdás láncod.

De én, mint a medve láncon,
porban billegem el táncom.
Néha ritmust vét a lábam,
s elfeledem: egykor szálltam.


2014. augusztus 18., hétfő

Rossz kedvem nyara

Rossz kedvem nyarát
a tél szele sem űzheti el többé.
Mondhatod: nahát!
Mégis: egy emlék sem válik nyomtalan köddé.

Bármerre nézek,
nincsen más, csak a romlást látom,
akármit érzek,
nem számít már semmit, barátom.

Rossz kedvem nyarát
még York tele sem űzhetné messzire innen.
Nem vár rám barát:
nincs, akivel megosszam a kincsem.

Csak élem a létem,
s jól tudom, más út itt már nincsen:
talán egy télen
mozdul a kéz majd egy hideg kilincsen.

Függönyök

Akármerre lépek,
csak függönyök vannak,
és ha nem lennének,
majd szövök magamnak.
Ha felfeslik, ne hidd,
hogy megfoltozható,
már végképp úgy marad.
Ami kijut, megidd,
hiába háborog a mély!
A felszín - sima tó -
rejtse el háborgásodat!

Jorge Louis Borges: Adam Cast Forth

Jorge Louis Borges: Adam Cast Forth

Was there a Garden or was the Garden a dream?
Amid the fleeting light, I have slowed myself and queried,
Almost for consolation, if the bygone period
Over which this Adam, wretched now, once reigned supreme,
Might not have been just a magical illusion
Of that God I dreamed. Already it's imprecise
In my memory, the clear Paradise,
But I know it exists, in flower and profusion,
Although not for me. My punishment for life
Is the stubborn earth with the incestuous strife
Of Cains and Abels and their brood; I await no pardon.
Yet, it's much to have loved, to have known true joy,
To have had -- if only for just one day --
The experience of touching the living Garden.

Jorge Louis Borges: Ádám előre tekint

Álom volt csupán, vagy az a Kert ott volt?
Az esthomályban elmerengve kérdem,
lehet-e még vigasz, és lesz-e érdem
meglelni, ahol e roncs uralkodott?
Lehet, hogy nem csak egy varázsos álom,
Isten, amit láttam én. Már nem tudom,
hogy pontos-e a tiszta Paradicsom
képe elmémben, de létezik, látom,
virágzón és gazdagon. Csak nem nekem.
Mert büntetés lesz a Föld az életért,
a vérfertőző viszályért, amelyben
Káin és Ábel, meg törzseik élnek.
Nem várok kegyelmet. De már szerettem,
- csak egy napot - az maga volt az Éden.

2014. augusztus 17., vasárnap

Óra, szemüveg és tárca

Óra, szemüveg és tárca.
Ott hevernek mind az asztalon.
Fejem fölött tört a pálca.
Összeforrasztani nem tudhatom.

Szemüveggel sem látom át,
milyen úton, merre menjek
innen most már, hogyan tovább?
Homály vár rám, nem a mennyek.

Az óra hangosan kattog:
"a te időd már hamar lejár,
lehetőséget nem kaptok
újat. Az élet se vár."

Folyton üres a tárca is.
Sosem volt sok pénzem benne.
Akinek van, az mind hamis?
Nem hiszem, hogy igaz lenne.

Óra, szemüveg és tárca.
Kopott tárgyak, mint gazdájuk.
Lassan véget ér a szívek tánca,
Majd meglátja, hogy hová jut.

Függönybe gabalyodott légy

A függöny ott lógott az ablakot takarva
régóta már, szőttes-fehéren;
narancs kerekek sorjáztak rajta
párhuzamos sorokba szőve szépen
- olcsó portéka volt ez, gyári termék,
jobbra nem tellett vagy nem volt igény talán.
A függöny már ott lógott régen
a kis szobának poros ablakán.


Az ablak nyitva állt, s a Nap is
rátűzött a szőttesre éppen,
előfordult néha az is,
azaz megesett egypár délután egy évben.
A kinyitott ablakszárnyakon
- micsoda balszerencse néki-
egy légy repült be, és nagyon
eltévedhetett, ha nem érzi,
hogy e szobában semmit nem talál,
ami számára jó lehet:
Itt belül rá csak a nagy semmi vár.
De a legyek mégsem emberek.

Hányszor fut bele az élet
egy hálóba, amely nem látható;
egy korlátba? Én attól félek,
ha életünk fehér és tiszta, mint a hó,
is beleakadhatunk észrevétlen,
mint a légy fehér függönyömbe ott.
Aztán néznek ránk semleges-részvétlen
- verdesett, de nem szabadulhatott -
a körülállók, amikor majd szépen
egyengetik fejünk fölött a halmot
a megfizetett lapátosok.

A légy még zümmögött és verdesett
üveg és függöny közé szorultan.
Csak néztem de a gonosz élvezet
elpárolgott belőlem nyomban,
ahogyan hirtelen eszembe jött:
bizony hasonlón vergődöm én is,
égre törve folyton, ég és föld között,
lehullva és fölszállva újból, mégis,
bár szívem és agyam mily sokszor ütközött
falakba, amelyek nem láthatók.
Vagyunk mi emberek, mint e légy is,
oly rettegők, elszántak, és mohók.

2014. augusztus 16., szombat

Emlékek közt élni

Én nem jutok túl rajtatok,
bár eltemettelek mélyre.
Nyugton sosem hagytatok,
így nem volt ok reményre.

Agyamban folyton ott lapul
a "lehetett volna talán",
és néha fellobban vadul
az emlékek falán.

Lángja szinte elemészt
mindent, amit még lehet.
Részből sohasem lesz egész,
mert nem élek veletek.

Nincs remény

Ma már tudom, hogy nincs remény,
hisz mindennek vége már.
Lehet, nem a lét ily kemény,
csak én voltam szamár.

Ma már tudom, hogy nincs jövő,
hisz' a múltba belefagyott.
Magányból szövik a szemfedőt,
s én mindig egyedül vagyok.

Nagyréz-oldal

A Kálkápolna-Recsk szárnyvonalon
egy nő mered ki az ablakon
az októberi ködbe.
Közeledik a Darnó hegy.

A fiatal férfi, két üléssel odébb
valami szakkönyvet lapozgat.
A nő már beszélt vele.
Tudta, egyetemista.
Szakdolgozatához gyűjt anyagot
majd a Darnó hegyen,
a Nagyréz oldal párnaszerű kövei között,
majd bejárja a patakvölgyet is
a szemben lévő völgyben,
ahol a szellemek tanyáznak.

Már teljes a sötét,
amikor Sirokon túl elhalad a vonat
a Darnó hegy árnyékszerű tömbje mellett.
Balra, a patakvölgyben volt a tábor,
ahol a nő apja halt meg.
Az egyetemista nem is hallott még róla.
Ha végigkalapálja a patakmedret,
és meglátja a szakadozó szögesdrótot,
a belépni tilos táblával, lepődik csak meg.

Kérdezősködni fog, de senki nem válaszol neki
még legalább tíz évig, amíg el nem jön
egy újabb,
átmenetileg szabadabb társadalom.
Addig még megkalapál egypár követ,
megnősül, munkát vállal és vált.
Gyerekei lesznek és egy ideig
még nem támadják éji démonok.

Azok csak további húsz év múlva
vesznek erőt rajta,
amikor sorra veszi újra és újra,
hol is ment tévútra
minden.
De akkor mindez már a múlt lesz.
Sőt: az a szabad jövő,
amelyre még tíz évet várni kell,
már szintén a múlt lesz újra.

Egy napja van bejárni a hegyet,
meg egy fél napja van a patakvölgyre.
Azután indul vissza a vonatja.
Talán el sem jut a szögesdrótig.

2014. augusztus 15., péntek

Nincs tű

Már nem lesz varrótű.
Egyre tovább hasad a létnek szövete.
Az ember legyen hű,
akkor állva marad,
vagy vágyakat kövessen-e?

Ha felfeslik, ne hidd,
hogy megfoltozható;
már végleg úgy marad.
Ami jut, azt mind megidd,
hiába háborog a mély,
a felszín legyen sima, mint a tó!
Rejtse el a vágyakat!

2014. augusztus 14., csütörtök

Közmunkások

A mezőről néhány paraszt
ismét hazafelé ballagott.
Talán bozótot irtottak ott,
vagy más földjén vágták a gazt:

olcsóbb az ember, mint a gép.
Amíg kaszát forgat két keze,
nem szakít láncokat szét vele,
s amit keres, mire elég?

Hét határban eső esik.
A munka áll most, a kéz pihen.
A víz csepeg csak az ereszen,
elhallgatnám majd reggelig.

Medvetánc

Mint a medve egykor láncon,
gúzsba kötve járom táncom.
Jobbra lépek, balra lépek,
hadd nevessenek a népek.

Olykor nekikeseredve
morgok, mint a barna medve.
Oly zavaros a fejem,
nem találom a helyem.

2014. augusztus 13., szerda

Halak a sekélyesben

A part menti vízben, az öreg fűzfa alatt
mozdulatlanul, az áramlással szemben,
egyre várta a feléje úszó kis halat.
Nem is csillanhatott a napfényben szebben.

Csak néha mozdított egyet lomhán uszonyán,
de mégis csak ugyanott, egy helyben maradt,
az iszap sem kavarodott fel a víz alján,
hosszan várt, és mégsem jött meg a jó falat.

Lassacskán már a Nap is alább szállt az égen,
de csukánk csak mindegyre várt, türelmesen,
nem láthatott keresztül a víz felszínén sem,
nem vehette észre, hogy a partról lesem.

S egyszerre csak, micsoda nagy szerencse érte,
megjelent mellette egy újabb jövevény,
nem is volt nagyobb, mint az egyik a szemem, de
úgy csillogott, mint a Nap a folyó vízén.

Csak egy csobbanás és villanás, a barna folt
a pici fényre azonnal le is csapott,
én azóta, mintha csak hiányuk zavarna,
bámulom az üressé vált áramlatot.

Escher





Semmibe forduló lépcsős házak.
Beléjük zárva a báj.
Kockakövekből madarak szállnak,
iker a pikk király.

Ajtók. Tükörvilágra nyílók.
Bástyákról víz csobog.
Költők. Szavakat szélre írók.
Szívük kívül dobog.

Nem csitítja semmi a lázad,
a nyúl is összement.
Falakat törlök el, hogy láthasd,
mi is van odabent.






2014. augusztus 12., kedd

Pusztulatban II.

A csap csöpög, bár mára már
tucatszor szedte szét.
Az ablaktáblák résein át
befú a kerge szél.
A fal pereg, már évek óta
nem látott meszet,
mondjátok meg emberek,
így élni hogy' lehet?

Az udvar üres, elhagyatott,
fölveri a gyom,
a napfény csillan meg csupán
egy üvegdarabon.
A gyümölcsös elgazosodott,
a fák is öregek,
mondjátok meg, hogy' lehet
így élni, emberek?

Élet itt már semmi nincs,
a gyár régen bezárt.
A munka erre drága kincs,
a vásári bazárt
bérlője is elhagyta már,
vevő itt nem is lehet.
E pusztulatban egy népnek élni
hogy' lehet, emberek?

Béklyótánc

Besüpped a föld alattam,
és rám dőlnek mind a falak,
amelyeket magam raktam.
De nem tartóztathattalak.

Térdig aszfalt fogja lábam.
Lépnék, rajta lóg az álom.
Fénylő napon, éjszakában
egyre groteszk táncom járom.

Vereslik az ég felettem,
talpam alatt izzó pokol.
A jövőmet elfeledtem,
a múltam meg engem okol:

Jövőm saját múltam fogja,
mint nyakamat kemény járom.
Vagyok vágyaimnak foglya:
táncomat béklyóban járom.

2014. augusztus 11., hétfő

Ezernyolszázhatvanhárom

Felpattant kesely lovára,
káromkodott egy huszárost,
s átlovagolt Rózsa Sándor
kettő-három cívis várost.

Kettő pandúr a ló hátán
egy darabbig csak üldözte,
amíg a sík, nagy Alföldet
nem borította az este.

Akkor aztán megpihentek.
Behúzódtak egy csárdába,
másnap reggel kipihenten
ugrottak föl a lóhátra.

Így ment volna napról-napra,
hét számra, de nemsokára
a lovasok elérkeztek
a szomszéd megyehatárra.

Sándor lova ott elfáradt,
de nem is nógatta nagyon,
mert a két pandúr is látta,
immár más megyében vagyon.

Így esett, hogy Rózsa Sándor,
s két pandúr, megyehatáron
kvaterkáztak. Naptárban volt
ezernyolcszázhatvanhárom.


(Rózsa Sándor 1859-1865-ig Kufstein várában, Teresienstadtban majd Péterváradon volt rab, ahonnan amnesztiával szabadult 1865-ben.1869-ben rablásért ismét elfogták, 1878. novemberében halt meg a szamosújvári börtönben gümőkórban. Azaz a vers nem felel meg az életrajzi adatoknak...)

A kocsmából

Onnan jöttem.
Jól behígítóztam.
Lila ködben
ülök itt most szótlan.
Én vagyok az a férj,
aki mindjárt elszáll.
Még egy korsóval mérj,
mert az idő nem vár!

Higítom az agyam.
Tömény az ész benne,
nem ülnék ittasan,
nagy képem nem lenne
aggyal dicsekedni,
mert elszáll az ember,
ha nincs, aki feddi.
Isten bottal nem ver.

A másik asszony

Ismertem egy másik asszonyt.
Jött, hogy új forrást fakasszon,
ott, ahol már víz sincs régen.
Elmerült a sűrű éjben.

Ismertem egy másik embert.
Új életet élni nem mert,
a régit meg elvesztette.
Mégsem bántotta a tette.

Ismertem. A másik élet
nagyon gyorsan semmivé lett.
Mire elkezdődött volna,
már le is mondhatott róla.

2014. augusztus 10., vasárnap

Felnőtt-lét

Felnőtt vagyok én is.
Nem tudom, mi végre
tekintek föl mégis
a csillagos égre.

Mintha még jöhetne
olyan, ami nem volt,
és még nem követne
élőt, aki elholt.

Mintha várhatnék még
valami csodára,
ami nem volt már rég,
s jöhet nemsokára.

Ragyogó napfényt és
csendes nyári eget,
szeretet, féltést
még adni eleget.

Pedig most is esett.
Csupa víz az utca.
Csurom víz lehetek,
s nem mehetek futva.

A földet kell néznem,
nem a sötét eget,
sok tócsát, remélem,
így kikerülhetek.

Hiába szegem le
a földre fejemet
látom tükröződve
a csillagos eget.

2014. augusztus 9., szombat

Óhatatlanul

Óhatatlanul eljössz,
engem akarsz meggyőzni,
hát szemügyre veszlek.

Aktív korú,
slumosodó környezetben élő,
vagy akár jól szituált,
izmos férfiembernek gondollak,
aki meg van győződve arról,
hogy meggyőződését
bármi áron
bárki képébe mondhatja.
Mit mondhatja?
Üvöltheti, ordíthatja
megfélemlítő erővel,
vagy sziszegheti, fröcsögheti
megalázó szándékkal,
gyűlölettel,
mert eljött végre az ő napja,
amikor szabadon kinyilváníthatja véleményét,
amely egyébként ma is,
mint mindig,
azonos
a lokális többség véleményével.

Óhatatlanul eljössz;
ha nem te, akkor más,
és elfogadtatod velem
az elfogadhatatlant.


Ne legyél gyilkos!

Tiszai P Imre facebook bejegyzése alá


Gyakran siklik félre minden
egy szempillantás alatt.
Ítélsz, ítéllek, mint Isten,
és a létből mi marad?

Szívemmel fordulok feléd:
azt gondolod, támadok,
hátulról döfök kést beléd.
Pedig nincs rá semmi ok.

Elhangolódtak a húrok.
Csak a semmi rezonál.
Az ölelés már csak hurok,
ha közöttünk semmi áll.

Szerelemből megvetés lesz,
bátorságból félelem,
út nem vezet megértéshez.
Oda lesz az életem.

Gyakran siklik félre minden,
helyre hozni nem lehet?
Szemétté lesz minden kincsem?
Miért így élünk, emberek?

2014. augusztus 8., péntek

"Harminchat fokos lázban"

Csak vergődöm évek óta,
és rossz a közérzetem.
Már unalmas ez a nóta,
bár tudom, mi van velem.
Itt van a szenvedés belül,
és kívül magyarázat,
mit tehetek, ha kiderül:
nem húzhatsz le ily lázat?

Erősíti kint is, bent is
csak egymást a gyötrelem:
a világba kifordulnál?
Saját magadba elbújnál?
csak árad a fertelem.

Fortélyossá válik újra
honunkban a gyalázat.
Meg nem menthet minket bújva,
lopva megélt alázat.
Menekülni kellene,
ha nincs hová, hát magamba.
A létnek nincs kelleme
itt, bolond, aki maradna.

Nihilt élek meg, úgy vélem,
szinte minden versemben.
Nincsen semmi jövőképem,
elmállik a szememben
mind, amit őriznék épen.

Mert bent sincs rend. Csak a káosz
dübörög az agyamban.
Nem nőttem fel még a mához:
tapicskolok agyagban,
formát gyúrok, szóval játszom.
Elfeledem a valót,
s gondjaimból ki sem látszom.
Virágot hozok? Karót?

Csak úgy élek, hogyha félek,
mint gyermek, ha vágyna újra
anyja meleg ölébe,
ha lehetne. S miért ne
feledné a rosszat bújva?

Nincs ölelés. Anya sincsen.
Nincs ölelő szerető.
Nincseimen, mint sok kincsen
osztozik a temető,
temetett és temetetlen.
Aki hallja, adja át!
Egy ember, a szeretetlen,
osztja szét majd vagyonát!

Tűzbe velük!

A rossz vers mind borzadály.
Olyan, mint egy borz-nadály:
véred szívja, és büdös.
Aki olvassa, dühös:

Miért olvassak verseket,
ha szellemük eltemet?
Mit eltemet?! Elkapar,
kivéreztet majd hamar.

Ha nem jó egy zöngemény,
az olvasónak kemény
perceket nyújt pár szócska.
Tűzre minddel, ha ócska!

2014. augusztus 7., csütörtök

Varjak

Most is itt vannak a varjak.
Mint véső vág éles csőrük.
Nem tudom, hogy éljek? Haljak?
Nincsen, aki megment tőlük.

Mellkasomra üreget tép
a madárcsőr. Sötét lyukat.
Bármerre is járok, már rég
minden kutya engem ugat.

Ugasson csak! űzze messze
tőlem a fekete varjút!

A napfényes sávra

                                            "Hogy elérjek a napsütötte sávig"
                                                                           (Petri György)

Emlékszem, egyszer még a kezdetekben
elolvadni vágytam én a két kezedben,
és azután másnap, vagy harmadnap talán
találkoztunk ismét a Hold túloldalán.

Emlékszem, hogy két nap derült volt az ég,
nem terveztünk menni, ott maradtunk még.
Harmadnapra reggel szedtük fel a sátrat
- még azon éjjel ott alhattam nálad.

Ahogy' elindultunk, besötétedett,
azóta sem láttam oly sötét eget,
vagy láttam is talán, de rá nem gondolok,
mert a derűs napfény sokkal jobb dolog.

Azután megint napfényes sávra értünk.
Csak mentünk tovább, senki nem jött értünk,
s az erdőbe érve az ég is leszakadt,
nem hallottam már énekes madarat.

Zúgott a szél, és dörgött Isten nyila,
és nem volt köztünk ott, akkor nagy vita,
hogy tovább menjünk-e, vagy vissza az úton.
(Újabb vitáinkat régóta unom).

Városba értünk. A vihar megszakadt,
a felhők közül a napfény kifakadt,
dalunktól a színek is felszikráztak,
egy lakó kiszólt: "ennyire megáztak?"

A napfényt elhagytam. Már homályban élek,
jövőm nincs, csak múltam, lassan attól félek.
Nem tervezünk jövőt most már hosszú távra.
Csak jutnánk ki még egyszer a napfényes sávra!


Szonétka (Léna anyja), amint Lénát néz a Léna parti házikóban

(Egy hasonló irodalmisággal megírt novella fordításra rezonálva)

Szonétka volt az anyja.
A Lénát nézte éppen
egy vízfestett képen,
amint oldalba kapja.

Oldalba vagy hátba,
nem derült egészen
ki azon a képen
tán tudod te, hátha! 

Az anyja volt a Léna
parti házikóban.
Nem folytatom, jól van!
A vers marad csak béna.

Itten sincsen sárkány:
elvitte az ármány.

(Írtam eztet máma
rúgja meg a kánya!)

2014. augusztus 6., szerda

Óda Léna lajbijához

Ez a borzadály kísértetiesen emlékeztet egy hosszabb sorokban megírt, hasonló módon a megszólalásig szonett-szerű (azután már nem) versre, amannak ihletésére szösszentettem:

Léna lajbija

Nem hiszem se én azt,
de mást se', gondolod:
ha lajbid gombolod,
hiába mind malaszt.

Ha kifelé, persze,
mert befelé az más,
ott a végállomás,
elfogy ember mersze.

Ebből jön a béke
a vers az szó csupán,
itt ne keress bután
értelmet majd mégse'!

Ha Léna apja élne,
tenné azt Budán.

(A sárkányt kifelejtettem, de azt gombold bele Léna lajbijába!)

2014. augusztus 5., kedd

Felszállt a férjem

Felszállt a férjem.
Csak tudnám, hogy hova?
Eltűnt a légben,
a sors mostoha,
én itt maradtam,
kevés a gázom.
Nem szól a tam-tam,
marhára fázom.

Felszállt a férjem
az esti gyorsra.
Vártam már régen
erre a sorsra.
Vitte a vonat,
vigye csak messze!
Hogyha ott rothad,
tán megjön esze.

Felszállt a férjem,
de nem velem.
Nekem az élet
örömtelen.
Nem, mintha lett vón'
örömteli,
na megyek, mert vár
a reggeli.

Felszállt a férjem,
és fenn akadt.
Nincsen több érvem,
a varjakat
nem űzi tőlem
messzire el.
Hova lett a férjem?
Hiába kérdem,
senki nem felel.

Felszállt a férjem.
Na most mi van?
Én is csak nézem,
mint annyian,
Már-már úgy érzem, 
hogy tőlem el-,
felszállt a férjem.
Másutt telel.

2014. augusztus 4., hétfő

Időutazó

Én folyton az időben utazom.
Ritkábban előre, gyakrabban hátra.
Tekervényes, göröngyös utamon
kevésbé várok már holnapra, mára.
Megrohannak néha az emlékek,
vérem pezseg, vagy majdnem sírok;
néha csak abból tudom, hogy élek,
ha szinte magammal sem bírok.

"Mélységes mély az időnek kútja".
Ásni az alján nem nagy élvezet:
egykor volt döntések tévútja
kacskaringósan a mába vezet.
Vissza nem mehet rajtuk senki,
hiába választott rossz irányt:
a bejárt utat nem kell szeretni,
az ösvényt, amelyet lábad már kivájt.

Én folyton az időben utazom.
Élnék inkább jövőben, mában;
mert ezen a robogó vonaton
zárva az ajtó, le nem szállhat
senki, hogy helyben maradjon.
Még Faustnak sem sikerülhetett.
Én folyton az időben utazom,
de ki emeli szívemre a hegyeket?

2014. augusztus 1., péntek

Újra, meg újra

Voltam én már pár napot íme, boldog.
Hittem én, hogy szólnak örökre dolgok.
Szálltak évek, múltak a régi percek,
s változom én is.

Nem tudom, hogy mit hoz a csalfa holnap.
Nem tudom, hogy higgyek-e még a szóknak.
Életemnek friss, ragyogóbb világa
rám derül újra?

Lent, a porban kúszik a féreg álma,
lepkeként már holnap az égre szállna
hátrahagyván mind, ami régen elmúlt.
(Újra, meg újra.)