2017. február 28., kedd

Halászunk

Hajnalonként kezdtek evezni párban
– Nap se' szállott még föl az égre akkor –
horgukat, hogy vízre kivetve várnak
majd a fogásra.

Part felől fújt szél kora reggelenként.
Délre szélcsend szállt le a vízre aztán,
szó se' hallott, és evező se' csobbant.
Vártak a halra.

És ez így ment. Napra a Nap megint kelt,
ők eveztek, majd a fogásra vártak,
végül aztán este a partra értek.
Hal nem adódott.

Elszegődött tőle a párja végül
más hajóhoz, hátha a jó szerencsét
megtalálná rajta az életében.
Így tesz az ember.

És ez ismert: küzd a halász a hallal,
majd kifogván, már kievezne véle.
Cápa jön sok, húst lezabálni róla,
csontja marad csak.

Él az ember. Néha, ha van segítség,
nincs szerencsénk, és ha az alkalom jön,
nincs segítség. Küzdeni mindhiába:
ennyi az élet.

2017. február 27., hétfő

A végen

Itt ér véget a sínpár, ahol élek.
Távolabbra már nem jár el vonat.
A jövőtől semmit nem remélek,
errefelé ritkán látogat
akárki ember fia.

A töltés innen már a homokba vész,
sosem merészkedett senki tovább.
A párkányokon itt nincs sárgaréz,
az ember-faj másutt szaporább,
a lét itt atrófia.

Nap veri a pusztát, ameddig ellátsz.
A buckák közt csontok fehérlenek.
Ha a magány és csend amit imádsz,
a homokdűnéken megleled,
csak nagyon meg ne bánjad!

Hónapok óta várom a váltást,
amely talán már el sem jön soha.
élet-e az, hogy többé ne láss mást,
mint a semmit? Mégse mész, noha
már nem bírod a tájat.

Szürke a reggel

Szürkül a reggel,
vége a télnek,
de a szívünkben
bús dalok égnek.
Tarka madárszó
nem zeng a dalban,
fekete zászló
leng szakadatlan.

Haj, ha a régi,
friss tavasz lenne,
földi, vagy égi
szerelem benne!
Haj, ha egyszer még
újra virulna
szívünk, és élnénk
összesimulva!

Szürke a reggel,
halkul az ének,
jönnek sereggel
folyton az évek,
Már nem remélünk,
nem vagyunk épek,
csendesen élünk
akár a vének.

2017. február 26., vasárnap

Csak az borzaszt

Engem csak az borzaszt a halálban,
hogy nem éltem még eleget én.
Boldog szerelmessé még soha sem váltam,
s azzá válni már nincs is remény.

Engem csak az borzaszt a halálban,
hogy utána már nincsen tovább,
mindegy, addig mit, hogyan csináltam,
elmés voltam-e, vagy ostobább.

Engem csak az borzaszt a halálban,
sokszor érzem, már meghaltam én,
már átölel a feledés lágyan,
fakul a lét, mint a gyertyafény,
pedig eddig haza sem találtam.
Utat keres minden költemény.

Tönkre téve

Fáspincében öreg fatönk,
fejszével összehasogatott.
Hogyha rácsapsz, a pince döng,
de változást ez sem hozott.

Tűzifa hever halomban
a fáspince földes fenekén.
Bár nem látszik, folyton romban
düledezik a te meg én.

Tettem szívem párszor tönkre
fejszével hasogatni fel.
Miért lettem sorsom ökre,
a kérdésre a csend felel.

Fáspincében öreg fatönk,
a végén majd ketté hasad.
Az ember végül már nem dühöng,
szárnyalna, s pincébe ragad.

2017. február 25., szombat

Szobám tárgyai

Az én szobámban énekelnek a tárgyak,
szürke, füstös rőzse-dalokat.
Éjszakánként az árnyak mind oda járnak,
léptük éj-szövetet hasogat.

Késő éjszakáig ég mindig a lámpa,
a sötétet zene űzi el.
Az ablak zárva, bár nem lóg eső lába,
úgysincs madár ami csiripel.

De amikor eljön hozzám az unokám,
szobám átjárja a levegő,
és a busz berregését is kibírom ám!
Azt szereti a kis fecsegő.

És olyankor megint dalolnak a tárgyak
pattogós, vidám busz-dalokat,
padlómon villamos és dömperek járnak.
tőlük a fejem sem hasogat.

Bocsássatok meg nekik!

Bocsássatok meg nekik!
Nem tudják, mit cselekednek,
ha átlépik a földön fekvőt,
azt gondolván, részeg.

Bocsássatok meg nekik,
ha gonoszságuk árad!
Nem tudják, hogy gonoszsággal
nem építhetnek várat.

Bocsássatok meg nekik,
ha út szélére löknek,
szájukban összegyűlt nyállal
arcotokba köpnek!

Bocsássatok meg nekik,
amíg van, aki megbocsáthat!
A gonosznak nincs kegyelem,
de nálatok a bocsánat!

2017. február 24., péntek

Hatvan évet megéltem

Hatvan évet megélem,
már nincsen mit remélnem.
Az egyetlen szeretőm
kint fekszik a temetön.

Elfutott a hatvan év.
Mondd, mire volt ez elég?
Geológus lettem én,
íródott pár költemény.

Marsra, Holdra nem megyek,
de született pár gyerek.
Csak irodában ülök,
s régen nem hegedülök.

Már nem táncos a lábam,
sok próbát ki nem álltam.
Tudós sem vagyok, habár
nem lettem talán szamár.

Nincs bennem nagy titok,
és senkit sem tanítok:
csak tollamat koptatom,
nem népemet oktatom.

Másképp sötét

Sötét a reggel, mint a lét is,
elindulok újra mégis.
Lámpák sora fénylik Pesten,
nem ad fényt nekünk ma egy sem.
Hideg van, az ember kékül.
Nem csak én élek fény nélkül.
Semmi szín e szürke létben,
tarka világot reméltem.
Hazugság dől reggel, este,
s újra szenved Isten teste.
Kifakult a vörös mára,
ez megalkuvásunk ára.
Nem vonulnak még ma tankok,
de dőzsölnek a bitangok.
Varjak jöttek rá a dögre,
elpusztítani örökre,
és míg magukévá tették,
vörös lett újra a festék.
Nem úgy van persze, mint régen,
más a rabló ma a székben,
és más lett megint a fétis.
Sötét van. Sötét a lét is.

A hídfőnél

A Petőfi hídon minden reggel
vöröshagyma szag van.
Régen szálltak verebek sereggel
a vöröshagyma szagban.

Ma egy férfi feküdt lent, a földön
a megálló kövén.
Mi ez a hely, ahol életem töltöm?
És ki vagyok magam, én?

A borzalomtól megállt a szíve,
vagy beszívott talán?
Nem változik a folyó íve,
sem már a halál után.

A Petőfi hídon, a budai hídfőn
hagymaillat száll.
Az én szívem már ilyen későn
békét nem talál.

2017. február 23., csütörtök

Amikor zuhan

Ha zuhan az emberállat,
kapaszkodna az mindenbe,
akármibe, de minden  csak
kisiklik a keze közül.

Növesztene, bizony, szárnyat,
ráfeküdne levegőre,
a kezével is csapkodna,
hogy majd röpül.

Így rohannak borzalmasan
engem is meg gondolatok,
és bármibe kapaszkodom
felejteni, hogy zuhanok.

Virág flaszteron

Augusztusban a körúti flaszteron
kinyílt egy sárga virág.
Mellette már minden csupa rom,
hát emlékeztetett rád.

Kerék taposta, Nap tüze verte,
magasra tartotta fejét.
A száraz ágat sosem feledve
nevelte két gyermekét.

Letépték, taposták, jött a közmunkás,
meg a közterület felügyelő:
illatozott, virult: nincs megalkuvás!
Az élet így felemelő.

A nyár elmúlt. A sárga virág
már nem a flaszteron él.
Happy end nincs, de ez a világ
sem fizet bánattal mindenért.

Lovas nemzet

Ezek vannak.
A táltosok, meg a szájseggük,
ahogyan trágyáznak:
nyomják ránk a levegőégből
a szart.

Nem lesz termőbb tőle
senki, semmi,
és táltosok maguk se mind azt zabálják.
Bűze, mocska már mindent betakart.

Halmokban áll útjainkon,
értekezéseket írnak róla;
kelünk vele, vele alszom,
róla szól az ezer éves nóta.

Pedig sosem épült még vár
a sztyeppei ürülékből.
Ez a tapasztalat ránk vár,
potyog bőven most az égből.

Trágya. Lovak. Ezek vannak,
és nem bölcs lovak országa.
Termelik a szart a gaznak.
Gondunk lehetne már rá.

2017. február 21., kedd

Lány Angyalföldről

Egy lánnyal jártam Angyalföldről.
A Szigeten csavarogtunk.
Egymáshoz kellett még szoknunk,
és nem jutottunk hatra ötről.

Már sokszor volt hűvös az este,
vége felé járt már a nyár,
Úgy éreztem, hogy arra vár.
Néha megborzongott a teste.

Ha a kápolnaromhoz értünk,
mindig föllépett egy kőre.
Fölnéztem rá, mint A Nőre.
A büfénél kettő sört kértünk.

A hídra érvén elment balra,
hittem, hogy meghalok menten.
Villamossal jobbra mentem.
Ő soha sem fakadt víg dalra.

Mindig azt hittem, majd szárnyat bont;
amint járt, lebegni látszott.
Hajában a holdfény játszott,
a Hold fejére koszorút font.

Talán nem is tévedtem sokat,
és szárnyra kapott, elrepült
egyszer, ahogyan előkerült.
Már nem vittem arra másokat.

Kiutat keresve

Ennek az erdőnek minden pontja
egy középpont maga.
Furcsa fáinak állaga,
és ahogy' ezt az illatot ontja.

Egyenesen (fákat kerülgetve),
csak körben jár az ember.
s ha visszanézni sem mer,
akkor érzi magát eltévedve:

nem jártam az előbb egyszer erre?
Ezt a bokrot láttam már!
Ott, a fatönk arra vár,
megint ráijesszen az emberre.

Csak magukat ismétlik a fák itt.
Nincsen közöttük kiút.
Elvesztettem a fiút;
őt követtem. Az ösvényre rávitt.

Talán nincs is vége az erdőnek.
Rengeteg itt a gomba.
Mi sodort ez álomba?
Hallom, a hegyen túl lőnek.

2017. február 20., hétfő

Origami balerina

Hajtogatott balerina,
kecses, mint egy valódi.
Nem húzódik meg az ina,
soha nem lesz maródi.

Spiccen áll, hogy szinte lebeg,
papír-tüllszoknyája száll,
feje fölé fölemelt keze,
ami tartja: cérnaszál.

2017. február 19., vasárnap

Utazás

Hájtömeg hullámzik előttem az úton,
minden lépésre jobbra-balra rezzen.
Elnézem, ameddig meg nem unom.
Vajon én hogyan is élhetnék szebben?

Varjú károg rám odébb, a sárga füvön.
Közelebb érek, jöttömre felrebben.
Sorsomat én is türelmesen tűröm.
Vajon én hogyan is élhetnék szebben?

Két "úr" zsidózik mellettem nevetve.
A gyomrom tótágast áll tőlük menten.
Az ember versen kívül mit tehetne?
Vajon élhetnénk emberségesebben?

Ráz a vonat, ahogyan írom versem,
minden szavára jobbra-balra nyekken,
mint e nép, múltjaiba visszaverten.
Élhet-e még majd szabadon és szebben?

2017. február 18., szombat

Szürke színszűrőn át

Szinte csak szürkében látnak a szemek.
Lassan kifakul a százszor szép világ.
Ami régen nagyszerű volt és remek,
mára megkopott. Már nem emlékszem rád.

Párnát ölelünk, ha éjjel forgolódunk,
és a hajnal már gyakran ébren talál.
Néha messze mennénk, ha lenne rá módunk;
a lét üres, mint egy megkopott fatál.

Dolgozni járunk, fenntartjuk a létet,
mintha ez élet lenne, és nem a halál.
Felejtünk. Próbálunk felejteni téged.
A létösztön vékony, mint a cérnaszál.

Zúg és cseng a fül, elfedi a hangot,
amely agy mélyéről visszazengene.
Az ember néha oktalanul csapkod,
szédül, ingerült, nem tehet ellene.

Még várunk néha egy újabb hajóra,
noha tudjuk, már nem jöhet el soha.
még nem gondolunk rosszra úgy, mint jóra,
még józanok vagyunk, nem egy ostoba.

Szinte csak szürkében látnak a szemek,
a volt fakul, mint évtizedes diák.
Nem faggatjuk már a létet: csak hebeg,
hogy hol zökkent ki sarkából a világ.

Amióta nem vagy

Amióta nem vagy, nincs semmi ötletem.
Csak rólad írok minden versemben,
amióta nem vagy, húsz kilót fölszedtem,
sem nappal, sem este nem találom helyem.

Amióta nem vagy, sötétebb az árnyék.
Csak pörög az agyam egyre meddő körben,
gondolatban, tettben csak utánad járnék,
és csak a te arcod látom a tükörben.

Amióta nem vagy, sötétebb a fény is.
Lepedőm terítem ágyra, mint az almot.
Neved olyan nekem, mint valami fétis,
magamban forgatom, mint az imamalmot.


Amióta nem vagy, én megöregedtem.
Az értelmem elhagy, nem látom az okot,
nemes, jó emberből buta állat lettem.
Mint a barom, járok, hordom a billogot.

Amióta nem vagy, nincsen reggel, este,
Hold nem jár az égen, Nap sohasem kel fel,
nappal, éjjel gyászos szürkére van festve.
Amióta nem vagy, már nem vagyok ember.

Köderdőben

Sűrű ködbe veszett a nagy hegy orma.
Fáinak ágai köz sem mozdul a szél,
s újra szivárog ránk az éjszaka korma.
Mára a vándor már fedelet se remél.

Állnak a fák, mint megannyi erdei szellem.
Nézik az embert meredten, hangtalanul.
Zordak. Most nincs bennük báj, se kellem:
mi az, amit a vándor ebből tanul?

A talpad alatt megreccsen a gally, ha lépnél.
Már mély a sötét: az úton a láb tapogat.
Vékony az út, amin jársz, néha csak kés él.
Későre jár. Már nem tévedhetsz sokat.

2017. február 17., péntek

Nem számít, csak a holnap


Valójában csak a holnap számít.
Ami elmúlt, nem jön vissza már.
Ami most van, most múlik el éppen,
és holnapra emlék lesz csupán.

Valójában csak a holnap számít.
Hiába sok csodaszép emlék,
ami majd az ismétléssel csábít.
Tudjuk mind, a része a nemlét.

Valójában csak a holnap számít.
Ami volt, az régen elszaladt,
ami van, a holnap rá csak ásít.
Ne tagadd meg a holnapokat!

Ezért nem számítok a világon,
ha holnap már nem nyílik virágom.

2017. február 16., csütörtök

Sorjázott szél...

Sorjázott szél, hogyha görbül,
hatásosabb, mint ha hátunk.
A tigris is belekékül,
ha érzi azt, amit látunk.

Letörjük a tigris szarvát,
hogy egy képzavarral éljek,
akkor is, ha csirke farhát
lesz az elérhető étek.

Nézni bambán tagló előtt,
mint vágásra érett barom,
szög-pisztollyal még meg nem lőtt?
Azt soha nem akarhatom.

Szétrúgni a deszkafalat,
akkor is, ha lábam bánja,
ha bele az inam szakad!
A többit majd viszi kánya.

Rózsakertedben

Deák Mária: "Saphhó ihletése" című verse motívumai felhasználásával

Szép szemérem - feslik a rózsabimbó.
Őszirózsát  törnek a rózsakertben. 
Bontsd meg inged, hogy kebeledre zárhasd
végre szerelmed!

Úgy szeress csak, mint a virág a felhőt
záporával, hogyha lehull a földre!
Napsugárban, nyáron, az ősz időben,
téli tavaszban.

Szomjamat már más nem is oltja jobban,
mint ha ajkad számra tapadna folyton.
Arcomon már ím, a kelő Nap izzik
lángra kigyúlva.

Egem csillagai

Fönn az égen százezer szám ég a csillag.
Éj sötéten fényük izzón áthatol.
Két szemed, mint fényesebbjük, rám, ha csillog,
jól tudom, hogy várni fogsz rám valahol.

Szürke felhő, hogyha fölszáll majd az égre,
csillagoknak fényét fedi tőle el,
nem lesz szükség törekedni olyan létre,
amely porba sújt, és többé nem emel.

Százezer szám csillog a fény fönt az égen,
köztük csak két csillag izzik fényesen.
A többi már  halvány nekem nagyon régen,
amióta te lettél a kedvesem.

Visszanézve, előre tekintve

Mellettem lenni semeddig sem volt érvény.
Az ölelés ideje gyorsan véget ért.
Nekem is csalódnom kellett az remélvén,
hogy mégis lesz egy ember, aki majd megért.

Na és ki az, aki nem csalódik végül?
Akit nem szült anya, nem csalódik talán.
Számba vesz az ember, dönt, majd belekékül:
félre csúszik minden az élet asztalán.

Hozzád taszít a vágy még, de fogom magam,
hisz' elcsúsztam én már azon az asztalon.
Ami az életből számomra hátra van,
megtörve élem meg, ördögöm, angyalom.

2017. február 15., szerda

Tükör előtt

Tükör elé állok,
megnézem magamnak,
mit is láttál bennem.
Mindegy. Rég volt.
Tudom, hogy szerettél
akkor még.
Szerettem.

Tükör elé állok:
mi lehet, amit más
sosem látott bennem?
Bizony, rég volt.
Tudom, hogy szerettél.
Akkor még.
S szerettem.

Fehér inget veszek,
fekete nyakkendőt,
bár régen temettem.
Mindegy. Rég volt.
Akkor még szerettél.
Sokáig
szerettem

Tükör elé állok,
megnézem magamat,

gyászba öltözötten.
Mindegy. Rég volt,
hogy talán szerettél.
Én, tudom,
szerettem.

Élőhalott évek

Három évet, mint aki zombi, éltem.
Életemtől már soha nem reméltem
változást. Már nem hiszem, újra élnék
szép szerelemben.

Három év úgy elszalad! Éjre éjjel,
hogyha nincsen már, ami szenvedéllyel
megvilágíthatja az álmainkat,
töltve reménnyel.

2017. február 13., hétfő

Szoros beosztás

Leszel még, vagy nem jössz már haza?
Beosztásod, tudom, nem laza.
Öcsédet mosdasd meg még előbb!
Sajnos elfogyott, abból nincs már több.
És te ma megint mész, ma este is el?
Hogyha nem vagy, nincs, ki énekel?
Akkor én ma itthon maradok,
rám nem várnak sehol haverok.
Takarítunk. Kezded a szobát?
Gyere már ki! Meddig várjak rád?!
Tudod, Áginak ma névnapja van!
Ne hülyéskedj, te haszontalan!
Ezzel kend be jól a derekad!
Vigyázz! A szövetbe beragad.
Ki volt? Megint a szomszéd gyerek?
Ennyit emelni már nem merek.
Temetőbe megyek délután,
hol is van a fekete ruhám?
Szóval: tudom, feszes a mai napod,
rám szánhatnál egyet, nem úgy gondolod?

Mi mindannyian

Mi mindannyian a rejtett városba tartunk.
Egyre utat keresünk, amely oda vezet.
Légben, vízen és föld alatt folytatjuk harcunk,
erősödnénk, ha egymásnak nyújtanánk kezet.

Nem kell mindünknek egyazon ösvényt bejárni,
kezünk a vadon sűrűjén át is összeér;
ha összefogunk, akkor jöhet szemben akármi,
nem tör meg, láncunkat nem zilálja szét a szél.

2017. február 11., szombat

Elviselhető

Elmegyek reggel, hazajössz éjjel.
Elviselhető, csak a hétvégék ne lennének.
Múlatom napjaim verssel, zenével.
Elviselhető, csak a hétvégék ne lennének.

Nem élünk már szerelemmel, kéjjel.
Elviselhető, csak a hétvégék ne lennének.
Életünk már nem most esett széjjel.
Elviselhető, csak a hétvégék ne lennének.

Lassan felhagyok minden reménnyel.
Elviselhető, csak a hétvégék ne lennének.
Az ember így nem áll, csak térdel.
Alig elviselhető, hogy ma mégis élek.

Férges-nóta

Ágaskodik a féreg.
Azt képzeli, ember.
Ekkorától már félek,
bár agyonnyomni nem mer.

Derekán a gyűrűket
egyre csak dagasztja,
minden embert elűzhet.
Mi ebből a haszna?

Hej, féreg, féreg, gyűrűs féreg,
a ganajban turkál.
Trágyadombon is megéltek,
míg az ember bujkál.

Jobbra-balra tekereg,
mikor mi a célja,
nem jön felmentő sereg,
hiába páncélja.

Az ásó majd elvágja,
ha túl nagyra nőne.
Üres lesz pénzes zsákja,
ha nem ma, hát jövőre.

Hej, féreg, féreg, gyűrűs féreg,
de jól megváltoztál!
Ti a trágyán is megéltek,
míg az ember bujkál

2017. február 10., péntek

Portré

Szögletes áll, és keskeny pengeajkak.
Magas homlok, a mélyben apró szemek.
Barázdás arc, gyér a haj, nincsen hajlakk.
Talán rémítőbb, amikor rád nevet,
mint amikor csak amúgy, mereven néz,
és hipnotizál. Nem csacsog, és nem méz
csorog ajkáról, mert érdes a szöveg.
Nem illik rá a szmoking, sem pedig frakk,
a vesébe lát, és versben sem fecseg;
figyelő szemei folyvást faggatnak.

Volna

Föl kellett volna hívnom még egyszer,
mégis megírni még egy levelet!
Várni rá ugyanott, még hetvenszer,
akkor is, ha nem jön a felelet.

"Le kellett volna szállnom a buszról,"*
futni kellett volna vonat után.
Meglátni, kihívni a másik húszból,
nem fejet elfordítani büszkén-bután.

Nem lett volna szabad semmit írnom.
várni kellett volna türelmesen.
Két évet ki kellett volna bírnom,
amíg rám mosolyog a kedvesem.

De ez az idő olyan messze már.
Kár, hogy ily hamar véget ért a nyár.

*Payer Imre: Fény, köd, fény című versének első sora

Léket keresek

Jég alatt élek levegő nélkül.
Léket keresek, míg belekékül
fejem.
Ritka a lék: víz alatt holló,
kovács kezében sebészolló.
Nem lelem.
"Vízbű oxigént" szedni nem tudok,
ahogyan azt egykor még tudott
millió ős.
Jöjjön fölöttem egy jégtörő,
hajtsa azt akár sok úttörő,
narancs nyakkendős,
égetni való sok rossz gyerek
(bár olyat egyet sem ismerek,
csak az apjukat)!
Mindegy, jégtörő jön, vagy kajak,
akik jönnek, nekünk vágjanak
a jégre lyukat!

2017. február 9., csütörtök

Nem jár alanyi jogon

Semmi nem jár alanyi jogon.
Még az élethez sincsen joga
bárkinek. Nem iskolás fokon
értem ezt. Hogy ki lesz mostoha,
nem tudható. Na, ezt ki érti meg?
Saját jogodon egy dolog jár csak:
mindenkinek kijár a halál.
Egy idő után az ember már csak
annak eljövetelére vár,
és a múlt, mint egy sallang, fityeg.

Semmi nem jár alanyi jogon.
Még az élet is csak ráadás.
Szerelem? És van, vagy nincs rokon?
Társ az úton? Nihil. És semmi más.
Ezen háborogni, mondd, minek?

Az én szobámban

Az én szobámban, azt hiszem,
ami van, mind lényegtelen.
Mind csupa lom, felesleges,
hogyha szemrevételezem.

A szobámban, én azt hiszem,
sötéttel küzd képzeletem:
kivetített árnyaival
befeketíti életem.

Az én szobámban, azt hiszem,
ami lényeges, nincs semmi.
Értelme egyre kevesebb
a szobámba haza menni.

A szobámban, én azt hiszem,
csak csend van, és pusztaság,
amióta azt képzelem,
már nincs értelme várni rád.

Spirochete-dal

Szürke bazalt kockakő,
apró szövetű.
Klinkertéglán felfénylő,
mosolygó derű,
házfalakról potyogó,
málló vakolat.
Az ember csak motyog, ó,
mennyit vártalak!


Tekeredik egy csiga,
Spirochete lenne,
speciális etika,
fejlődött ki benne.
Idegrendszer-fertőzést
okoz kettő faj.
Gyógymódja a fejlövés,
nincsen vele baj.

Lámpafényben potyogó,
fehér hópehely.
Kérdésre, ha motyogó,
kérlek, ne felelj!
Miért a hátán hever
a fagyott lótetű?
A légüres tér teher.
Én-eredetű.

Az én szobámban










Az én szobámban, azt hiszem,
ami van, mind lényegtelen.
Mind csupa lom, felesleges,
hogyha szemrevételezem.

A szobámban, én azt hiszem,
sötéttel küzd képzeletem:
kivetített árnyaival
befeketíti életem.

A én szobámban, azt hiszem,
ami lényeges, nincs semmi.
Értelme egyre kevesebb
a szobámba haza menni.

A szobámban, én azt hiszem,
csak a csend van, és pusztaság,
amióta azt képzelem,
már nincs értelme várni rád.


2017. február 8., szerda

Hatvan évesen

Fülembe énekel egy gitár
a hatos villamoson.
Elnyomok egy hívást:
ezt most itt kihagyom.
Verseskötet kezemben,
és most valamit írni kell.
A fiatalságot temettem.
Fülembe a gitár énekel.


Sztyeppei szar

Payer Imre azonos című verse nyomán

Hogy mik vannak?
Hát, a lovak, meg a patájuk,
amint dobog, meg ami marad utánuk,
a sztyeppei szar.

Száraz, nem tapad,
ha megszárította a Nap már,
verte eső, megszikkadt a sár.
Próbáld ki magad!

Ezek vannak.
Lovak, pata, sztyeppei szar a városon.
Mindig ugyanaz. Agyamon átoson:
mi a fasznak?

Közhelyek

Ha az angyal démonná változik,
lehet, hogy te magad
sárkányosodtál el?

Ha recseg a műsor,
nem biztos, hogy az adásban van a hiba.
Lehet, hogy a vevőkészülékben van.

Ha folyton sivatagban találod magad,
nem karavánúton vagy.
Tebenned van a pusztaság.

Ha nincsen olyan tea,
ami az ízlésednek megfelel,
nem a teákkal: az ízléseddel van baj.

De ha mindenki szembe jön veled az úton,
akkor sem biztos,
hogy te tartasz rossz irányba.

A pokolba a legrövidebb út
kerülőkön át vezet.

Ha ötven éven át nem szeretett senki,
megértél a pusztulásra.
Egyébként akkor is, ha igen.

Magam ölelem

Magam ölelem szorosan,
tőlem a világ messze van.
Feszít, nyom a fejem háta.
Nem sok van a létből hátra.

Odakint az eső esik,
elhallgatnám még reggelig.
Nem lennél most a helyemben:
ordít a csönd a fejemben.

Hogy hatvan éves lettem

Hogy hatvan éves lettem én,
még József Attilát olvasok,
bár olvasni költő lenne sok,
és megtanulni költemény.

Állandóan azt képzelem,
hogy amit írok, mást érdekel.
De rossz, ha az ember térdepel,
képzeli, hogy "az ég velem".

Hát próbálni kell írni mást,
nem személyeset, de tárgyasat,
amikor a hajnal ránk hasad,
megírhassák a folytatást.

Mert most sötétben él a nép.
A hamisság olyan bódító,
hogy nem is kell ide hódító:
magától veszti el eszét.

De nem lesz mindig így talán.
Ha százhúsz éves leszek majd én,
jóslattá válik e költemény,
s világosság lesz e hazán.

(jan. 26)

2017. február 7., kedd

Szeretőm tánca

Táncos lábú a szeretőm,
dalos ajkú, mint az élet.
Kerül engem, attól félek,
nincs helyem, csak a temetőn.

De sírba akkor sem megyek!
Inkább húzatom magamnak,
akkor is, ha megtagadnak,
hogyha rám dőlnek a hegyek.

Mulatság lesz a temetőn:
ott csörög majd minden halott,
és ha rá még ez sem hatott,
megtáncoltatják szeretőm.


2017. február 6., hétfő

Létbe vetetten

Ide estem. Itt maradok
cellámban, akár a rabok.
Menekülhetnék, nem szabad.
Már belül sem leszek szabad.

Négy fehér fal, ez a létem.
Tágítottam volna szépen,
törtem volna, megakadtam,
ismét a létbe ragadtam.

Földre nyom a való súlya.
Repülhetnénk összebújva,
a súlytól így görbül vállam.
Már nincs jövőm, hogy megváltsam.

2017. február 4., szombat

Bádogfazék

Csak kong, mint egy üres bádogfazék,
ha megkongatják falát kanállal.
Belőle senki semmit már nem tálal.
Konokon énekel. Mást mit mondanék?

Talán nem is volt benne, csak maradék,
romlott, kevés, hogy küzdj az éhhalállal.
Ilyen ételt senki nincs, aki fájlal,
és üres fazékban nincs, csak hulladék.

Bádogfazék! Ha a szemétre dobtak,
kiégett, sárga fű viríthat benned
maximum, feneked jó bádog dobnak,
ütni kővel, bottal, amíg megreped.

Majd új edények jönnek, szebbek, jobbak,
a régit, repedtet szemétre veted.

Hatvan éves lettem

Hatvan éves lettem én,
és most már akár meghalhatok,
hisz’ élni nincsen semmi ok,
hacsak nem egy pár költemény.

Hatvan év elrobogott,
eredmény? Csak egy párgyerek,
és maholnap én is elmegyek:
nem várok már holnapot.

Pedig vártam az életet,
jobb lesz később majd talán,
de rossz felé mentem lazán,
és visszalépni nem lehet.

Akármi volt, mindegy ma már.
Van egy megadott keret,
kilépni belőle nem lehet,
amíg el nem jön a halál.

Pusztulj, ha nem szeretnek!

Pusztulj el, ha nem vagy szerethető!
Rothadj el élve, folyjon ki szemed!
Ne legyen senki, aki eltemet,
Legyen neked zárva a temető!

Ha nem szeretnek, szaggasd szét magad,
ne rontsd másoknak itt a levegőt,
de kerüld messze el a temetőt!
A te léted a ganajba ragad.

Nincs értelme, ha szeretetlen élsz.
Nem is lehetsz ember, csak ázalag.
A fák sem teneked virágzanak,
Ugyan már! Mégis! Mondd, mit is remélsz?

Pusztulj, ha téged senki sem szeret!
Ez törvény; ez az evolúció.
Ha e szerint él oly sok millió,
a te utad vajon hová vezet?

2017. február 3., péntek

A professzorok Batthyány körének nyilatkozatához

A Professzorok Batthyány Köréhez "a kormánypártok nézeteikben és az ország jövőjére vonatkozó elképzeléseiket tekintve továbbra is közel állnak". Mit is jelent ez a nyilatkozat?

Nyilván a kör is összeszerelő üzemnek látja Magyarországot, ahol betanított munkások végzik el azt a munkát, amelyet más országok munkásai nem vállalnak, amint azt kormánypárt vezető politikusa nyilatkozta. A Professzorok Batthyány Köréhez a nyilatkozat alapján közel áll a Magyar Nemzeti Bank azon tevékenysége, amelynek során a nemzeti vagyont átláthatatlan magánalapítványok kezébe játssza át. A Professzorok Batthyány köre  nyilván helyesli, hogy a XXI. század második évtizedének végén egy európai kormány művelődési politikáját egy református lelkész alakítja, különös hangsúlyt fektetve a testnevelés és a valláserkölcs fontosságára, valamint a felsőoktatás "semmire sem használható diplomái" számának, a "tanult emberfők sokaságának" (lásd még: Széchenyi Terv) elve alapján történő csökkentésére. A Professzorok Batthyány Köréhez  - nyilatkozata alapján - közel áll az a törekvés, amely szerint a nemzet gazdaságát és életszínvonalát a 0 főt szállító kisvasutak meghosszabbításával, valamint örökös pártelnök-néptribunusok hátsó kertbe épített magán-sportintézményeivel és stadion építésekkel kell fölemelni.
A Professzorok Batthyány Köre nyilván helyesnek és üdvösnek tartja, ha az országa megújuló energetikai erőforrások fokozottabb igénybevétele helyett elavult konstrukciójú, életveszélyes, közép távon kétséges megtérülésű és hosszú távon politikai-gazdasági kiszolgáltatottságot eredményező, és életveszélyesség váló atomreaktorra alapozza a jövőjét.

A Professzorok Batthyány Körének világlátása szerint a válságból való kilábalás jele a hajléktalanok számának növekedése, csakúgy, mint a létminimumon élők számának stagnálása, a közmunkából élők tömegeinek növekedése, és a dolgozni, alkotni képes magyarok tömegeinek fejvesztett menekülése ebből az országból.

A Professzorok Batthyány Köre nyilván üdvözli, hogy az ország külügyminisztériumát egy saját apai lábon álló mangó-kereskedő irányítja. A grémium azt is nyilván az ország demokratizálódásaként veszi figyelembe, hogy az ország külpolitikáját 30 évvel a megszállók távozása után ugyanahhoz a megszálló hatalomhoz való törleszkedés irányítja.

A Professzorok Batthyány Köre úgy látja, hogy az a kormány, amelyik minden döntésnél élt - rendszerint visszaélt - kritikátlan támogatóinak erőfölényével, ellenzékben szétszarta a ma kordonnal elkerített teret, ma jogosan tarthatna igényt az ellenzéke támogatására. A Professzorok Batthyány Köre szerint a soha nem is létezett - vagy titkos - kormányprogram állítólagos jobboldali piacbarát voltával összeegyeztethető az államosítás, a földvagyon átjátszása néhány nagytőkés kezébe, az állami beruházások szűk körben történő elosztása.

...és még sorolhatnám.

Ismétlés onnan, hogy...

Nem kosár vinnyog kezemben,
csak a lét nyüszít.
Kenyerem javát megettem,
de amint uszít
a plakátok sokasága,
még felháborít.
Hiába vet szolgaságra,
hiába butít.

Holnap majd sarat dagasztunk:
ismét vályogot,
ha ma szemünkre ragasztunk
szürke hályogot.
Szabunk ruhát gazdagoknak,
és ha a robot
súlyán fiaink zokognak,
legyenek boldogok!

Öröm ma a munka, ha jut,
bár ára éhbér,
kiirt itt várost és falut
a küzdés létért.
Kitántorgott újra innen
már ötszázezer,
bár mondja: nyelvem őriztem,
s nincs rajtam teher.

Nem kosár vinnyog kezemben,
nem dagaszt sarat
lábam, téglát nem vetettem.
Értelmem maradt:
Láttam, hogyan fordult rosszra
reménylett jövő.
Rezeg magyar hullámhosszra
az itt felnövő?

2017. február 2., csütörtök

Fáradt vagyok

Fáradt vagyok, és még mindig hiányzol,
részemmé vált ez az éltető hiány.
Egy-egy pillanat a szívembe gázol,
mert látom, nélküled létem mily silány.

Fáradt vagyok, és még nagyon hiányzik
ölelő karod, az éltető meleg.
Van-e más, olyan, aki nem hibázik?
Kérni én már többé sohasem merek.

Fáradt vagyok, és többé már nem leszek
kevésbé fáradt, és teljesebb ennél .
Kitartásból, hiányból leckét veszek;
meggyógyulnék talán, ha velem lennél.

2017. február 1., szerda

Miért múlt el?

Alkonyi égbolt. Olyan alacsony,
ködös, szürke, megkopott!
Hátamon fekszem, és nem a hasamon,
mégsem látok csillagot.

Üres az ég, nem égnek a mécsek,
nem hintázik most a Hold
kupoláján. Kell, hogy mindent értsek?
Miért múlt el mind, ami volt?

Alkonyi égbolt

Alkonyi égbolt. Olyan alacsony,
ködös, szürke, megkopott!
Hátamon fekszem, és nem a hasamon,
mégsem látok csillagot.

Üres az ég, nem égnek a mécsek,
nem hintázik most a Hold
kupoláján. Kell, hogy mindent értsek?
Miért múlt el mind, ami volt?

Tárggyá válni



Az ingem emlékeztet rád,
és gyász-nyakkendőt hordok.
Még le sem vetted a ruhát,
én akkor voltam boldog.

A lépcsőházba lépve
lebegtem a lépcső fölött,
később szívembe – nem értem –
a sötétség beköltözött.

Alanyivá lett már nálam
aztán minden tárgyas ige,
magam pedig tárggyá váltam;
nincsen alany már senki se’.

Kockás ingemhez gyászt hordok:
nyakkendőt, éji feketét,
hiszem, sosem voltam boldog,
s nem érem gyászom fenekét.

Pedig jártam járda fölött,
lebegve a lépcsőházban,
mígnem a sötét költözött
belém, és én tárggyá váltam.