2013. február 27., szerda

Hatágú csillag

Hatágú csillag házfalon.
Azt jelzi: itt van otthonom.
Magyar vagyok, de más hitem,
elég talán ez, úgy hiszem.
Keretlegény ha tör kaput,
jaj annak, aki messze fut,
mert vár reá kinn egy golyó,
a lábra, hátba, fejbe jó.

Pincébe bújni nem lehet,
ott utolér a rettenet.
A gyermek, ha szekrénybe bújt,
már szól a szomszéd: ott lapul!
Hiába futnál messze, már
vár reád a téglagyár,
s ha befogadnak a hűs habok,
sok bronzcipő majd mosolyog.

Magyar vagyok, de más hiten,
és ez elég lesz, úgy hiszem,
ha újra jő a rettenet,
hogy életed fizesse meg
az árat, amit más szabott.
S hiába szólsz, hogy elhagyott,
hogy sohasem volt tán istened,
halálod úgyis megleled.

Fekete ing megint lobog,
ezer bakancs is felragyog,
ezernyi ajkon dal dalol,
s a tőke hízik valahol.
A nép butítva, csalatva jó.
Így lesz belőle alattvaló,
és hogyha jő rá ezernyi baj,
hát kéznél van a fekete haj.

Melós nóta

Egész nap dolgozom drága,
hogy legyen majd, amiből megélünk.
Megy föl mindennek az ára,
és a jövőnktől egyre csak félünk.

Tudom, nem kíméled magad,
Te is megteszel, amit tudsz, mindent,
de az eredmény elmarad.
Aztán csak vádolhatsz minden istent.

Nem jó ez, hiába mondom:
mindent beleadsz, a semmi marad;
fölkelsz, lefekszel, és punctum:
életünk lepereg egy perc alatt.

Tükör előtt

Tükörbe néz az ember,
a képe visszanéz.
A gondja, mint a tenger.
Megáll a józan ész!
De reggelente felkel.

Az arcra nézve elfog
a tompa félelem:
a fény de gyorsan elfogy,
meg azzal életem!
Az ész az agyban elfagy.

Ha nincs a létben immár
ami felvidítana,
habár az ember itt áll,
de csak sikítana
néha, mint a mistrál.

2013. február 26., kedd

Látod-e, kedves

Látod-e, kedves, a mozdulatok már elnehezülnek,
éjbeli vágyak a korral lassan a semmibe tűnnek...
vagy nem is alszanak estefelé még mindig a vágyak:
olykor forrón izzanak újra a hitvesi ágyak.

Látod-e, képzeletünk még folyton szárnyal az égre:
szükség lenne ma sajgó szívben a régi reményre.
Mégis ritkán csendül most már nóta az estben;
egyre fogy immár lendület és az erő is a testben.

Látod-e, kedves, jókora résznek a végire értünk.
Hogyha mi nem, hát semmit nem tesz senki se' értünk.
És amikor fásult ajkunkon is elhal az ének,
akkor távozik el majd tőlünk végleg az élet.


2013. február 25., hétfő

Éltető emlékek


Fényben égtek az éjek,
a percek rólad meséltek,
és bár múlnak az évek,
s nem lesz vége a télnek,
mégsem halkul az ének.

Amíg a dalok élnek,
hangosan pengnek az ércek,
életünkben a lényeg:
öregszenek a vének,
s nem múlnak az emlékek.

Majd ha a végére érnek
a tarka, virágos rétnek
lábaim, s hunynak a fények,
bennem lángok nem égnek,
sem nő majd szívemen kéreg,

mert halálig éltet emléked.

Panaszkodhatnék

Panaszkodhatnék már megint:
padlón érzem magam,
és senki nincs, aki megint:
ez nem lesz jó, fiam!

Szarul telt az éjszakám,
és a reggelem se szebb,
senki sem visel gondot rám,
a hitem elveszett.

De nemsokára dolgozom,
és ez majd fölsegít,
és tovább talán nem átkozom
életem isteneit.

****

Hát még ez se' jött be ma,
mint nem jő annyi más:
napom ma sem volt sima,
és lesz még folytatás:

A hírek, amiket kaptam,
nem dobnak kedélyemen,
egy veszett, hülye vadkan
basztatja életem.

Egy kupicányi jó ital
talán segítene,
s hogy mit szólna a Hivatal,
bánja azt a fene,

de pénzemből ma már egy kis
korsónyira se jut.
Így jár az ember mind, aki
narancsosokba fut.

Sötétedik

Egyre sötétebb van már kint is, bent is.
Elmélyülnek most a világban az árnyak,
mélyen, a szívben is elfeketültek a vágyak;
tombol az önzés mindenhol, mint pestis.

Nem tudom, él-e az emberség még szívben,
lenne-e még, aki nyújtja feléd a kezét,
hogyha az ínség sújt, vagy hunyja szemét,
mind, aki jól él, szépen, az elveihez híven.

Épp olyan árván nézem a kinti világot,
mint amilyenné szívem tette a bánat,
mert a tavasz sem nyit már újra virágot,
nyár heve sem hozhatja az ifjúi lázat
vissza a szívbe; feladok már minden álmot,
mert a sötét odakint is egyre csak árad.

2013. február 24., vasárnap

Csillagos éj

A városban ma nincsen semmi gáz,
az alvókra a kerek Hold vigyáz.
A kockakőre lámpák fénye önt
sárgát, csak a csillagok, fönt,
hunyorognak csalfán, éberen,
ugyanúgy, mint lázas éjeken
hunyorogtak reám, egykoron
- az emlék agyamba beoson:

Kék paripa ül a Holdon,
elmereng egy sosem volton.
Sötét szeme csupa gyász:
isten ránk már nem vigyáz.

Páva tolla éjfél tájba'
a párkányon tágra tárva
varázsszemmel irizál.
Rá a csillagfény szitál.

Lámpa fénye csorog sárgán
kockakőre, ahogy árván
felhőt bököd kormos kémény
- áloműző éji élmény.

És a ló csak hegedül,
a szemében bánat ül.

Zene csorog háztetőre,
felfénylik a cserép tőle,
záporozik lenn, a kövön,
leömlik az ereszcsövön.
Tele vele a csatorna,
mintha csőrepedés volna,
visszahömpölyög az égre,
lelkeket mos hófehérre,
ahová csak cseppje  freccsen,
virág nyílik minden cseppben,
és a ló csak hegedül.
Csak én hallom egyedül,
hiába is festem én le,
milyen belső Pestem éje,
nincs mellettem senki sem,
már nem látja másik szem.

Minden este, ha kristály a lég,
az égre nézek; soha nem elég,
hogy lássam a tiszta ragyogást,
amit csak csillag ad, semmi más.
Sok ezer szikra az égről int,
a szívemre mind nyugalmat hint,
köztük látom azt a csillagot,
ami egyszer énrám ragyogott.

2013. február 23., szombat

Munkadal

A.

Profit pózol világ hátán,
hitel halmon ül a Sátán.
Kapa, kasza, baltanyél,
mert a tőke nem henyél!

Csak működik nappal, éjjel,
életedet veri széjjel.
Kapa, kasza, baltanyél,
mert a tőke nem henyél!

Nem mozgat más, csak az  érdek,
és a nyomor mily temérdek!
Kapa, kasza, baltanyél,
mert a tőke nem henyél!

A világod csupa rom,
csak a pénz hajt utadon.
Kapa, kasza, baltanyél,
mert a tőke nem henyél!

Nincsen igaz, boldog élet,
a holnaptól jobb, ha féltek.
Kapa, kasza, baltanyél,
mert a tőke nem henyél!



B.

Profit pózol világ hátán,
hitel halmon ül a Sátán.
Kapa, kasza, baltanyél,
mert a tőke nem henyél!

Csak működik nappal, éjjel,
életedet veri széjjel.
Kapa, kasza, baltanyél,
mert a tőke nem henyél!

Ha nem mozgat más, csak érdek,
majd a nyomor lesz temérdek.
Kapa, kasza, baltanyél,
mert a tőke nem henyél!

A világod csupa rom,
ha a pénz hajt utadon.
Kapa, kasza, baltanyél,
mert a tőke nem henyél!

Nincsen igaz, boldog élet,
a holnaptól, hogyha féltek.
Kapa, kasza, baltanyél,
mert a tőke nem henyél!

2013. február 22., péntek

Csereszabványosan

Mind eldobhatók vagyunk,
csak cserélhető csavar.
Bár egyedi az agyunk,
de jó, ha ez nem zavar.

Állj változásra készen!
Lényegtelen, mit teszel;
egy szabvány alkatrészen
cserét észre sem veszel.

Eldobható az ember.
Nincsen ebben meglepő:
tompul, ha kés, vagy fegyver,
öregszik, ha szerető,
aztán annyira sem kell,
mint légmellbe levegő.

2013. február 21., csütörtök

A XX. század zenéje

Dobd el a dallamot, összhangzattant, bontsd fel a ritmust!
Törj szanaszéjjel dallamokat hangokra, hogy aztán
elvethessed mindazon ósdi szabályt, ami bosszant!
Jaj! De milyen lesz majd holnaputánra zenénk?

2013. február 20., szerda

Mit esznek az emberek Petrin?

Vajon mit esznek az emberek Petrin?

Izgatott, így letöltöttem magamnak
- mert verses kötetekre (s)nincs pénzem -
a MEK Petri-összesét,
és beleolvasgattam.

Igen, jól látod,
ez a szöveg azért ilyen.

De vers ez?
Ha igen, akkor mitől az?
Ha nem, akkor nála miért is?
Mert ő tehetséges.
Ja, nem vagyok rá irigy,
ne hidd, tényleg nem,
hiszen én csak írogatok,
sem költő,
sem író nem vagyok,
és nem is leszek,
ezt mindig észben kell
az embernek tartani.

Nekem a kocsmázás,
a csavargó élet szabadsága
mindig olyan egzotikusnak tűnt
egyetemi éveim alatt is,
noha magam sem vetettem meg
egy-egy korsó sört
az izzasztó táncpróbák után,
na jó, néha kettőt,
de tényleg csak nagyon ritkán hármat,
és mindig amolyan
félelemmel vegyes,
de jól titkolt csodálattal hallgattam
a kollégista évfolyamtársakat,
akik családjuktól messze, idegenben,
kollégiumban töltötték
az egyetemi éveket.

Kifejezetten imponált,
hogy egyiküket
- akinek nem volt családja
(valójában volt, de mégsem,
ez már akkor sem volt számomra világos) -,
már rendőrök is állították elő néhányszor,
amikor például a pálvölgyi kőfejtőben
szalonnázott tábortűz mellett a barátaival.

Persze később aztán
engem is vittek be kihallgatásra, egyszer,
amikor Szombathelyen leszálltam a vonatról,
és alig akartak elengedni
a lakodalomba, ahova utaztam.
Meg is ijedtem rendesen,
én, a tisztességes értelmiségi,
a szocialista jövő egyik leendő támasza.
De hát az a hatalom paranoiája.
Volt.
Most megint kezdi.
Más emberek,
más ideológia,
de ugyanaz a kicsinyes,
buta,
irigy,
és gyáva
hatalommánia.

Ugyanaz a vállalati párttitkár-
és tsz-elnök szintű
politikai képesség,
csak most a kormány közelében.
De ne bántsam
az egykori tsz elnököket!

Most jut eszembe:
Vajon a tizenhét geológus hallgató közül
melyik lehetett a besúgó?
Mostanában azt mondják,
minden évfolyamon volt egy.
Lehet, hogy a többiek
meg rám gyanakodnak?
És lehet, hogy már a
gimnáziumban is gyanús voltam?

Lehet, hogy besúgó is voltam,
csak nem tudok róla?
Ha utána nézettem volna,
amikor sokan kikérték a papírjaikat,
lehet, hogy találtak volna
általam aláírt jelentéseket:
Ez-meg-ez a KISZ taggyűlésen
ilyen-meg-ilyen kijelentést tett?

Ennek soha nem lesz vége ebben az országban.

Most indul a következő menet.
Tévedtem: már elindult.
Most már gyorsul.

Törvénybe foglalták,
hogy titkosszolgálati eszközökkel
figyelhetik meg saját köztisztviselőiket,
akik nem köztisztséget viselnek újabban,
hanem kormánytisztséget.

Ezt tükrözi a nevük.
Amíg le nem építik őket.
És a leépítés nyomán nem alakul egy
újabb, ezer fős  Cenzúra Hivatal,
vagy Államvédelmi Hatóság.

Tessék! Többes szám, második személy,
mint a Kádár-rendszerben:
Nem a mi köztisztviselőink,
hanem az Ő kormánytisztviselőik.
Nomen est omen.

Vajon feltöltsem-e
valahova ezt az írást?
Vers ez?
Nem hiszem.
Elég jó-e?
És megéri-e a rizikót?
Az „értelmiség” már
a bolsevikoknak is gyanús volt,
és most egyre gyanúsabb a többségnek is.
A minisztériumok autóit
most cserélték le fekete színűekre.

Csak azt sajnálom,
hogy mindig úgy tartottam,
a mi családunk nem gazdag,
így nincsen pénzem felesleges kiadásokra.
Ezért aztán - bár igen ismert
táncház-látogatóvá váltam az évek során-
soha nem jártam Erdélyben
táncház-látogatóban, vagy
népzene-néptánc gyűjtésen,
amikor még nagy szó volt.

Most büszke lehetnék
akkori magamra.
Így nincs mire büszkének lennem
fiatalságomban sem.
Meg azóta sem.

2013. február 19., kedd

Szívroham


Hideg a konyha,az üres tálat
leveri egy pillanat alatt.
Aztán elfogja az önsajnálat:
Vissza a semmi maradt?

Lámpát gyújt, sötét lesz tőle.
Leesik a konyhakőre,
magával rántva a falat.

Nem jó ez így. Föl kell állni,
valakinek telefonálni!
De már így marad.

A mellkas szorít, izzad a bőre,
lehet, hogy nem lesz már "jövőre"?
A homok leszalad.

2013. február 18., hétfő

Gigerli


Volt egy nyalka kis gigerli,
meg egy szép vászoncseléd.
Nincsen ebben mit kivetni.
Tovább is van mondjam még?

Azazhogy nem is gigerli
volt a derék punk fiú.
A csajokat nem ingerli
ma már az, aki hiú.

Tehát volt egy punk legényke,
orrában egy karika,
beszédült egy fehérnépbe,
lila hajú Katiba.

Innen viszont a történet
már túlontúl ismerős,
nem csodálom, hogyha kegyed
ásítással viselős.

Nos a sztori jól, vagy rosszul,
valahogyan véget ért.
Ne álljanak rajtam bosszút,
ha lehet, e versemért!

Csont csöndítő reggelek

Félhomály van most a parkban.
Didergető reggelek.
Csöppnyi csönd a csatazajban:
lábhoz letett fegyverek.

Dér didereg még az ágon,
szürke ködből hó szitál.
Mondataimat formálom
- "fájó gép", mint Senki Pál.

Mint egy árva: útra várva
menne is, maradna még,
nem moccanok rímbe zárva.
Eltaszít a messzeség.

Nékem nincsem minden kincsem;
csak csalóka csillogás,
ha túllépek minden nincsen,
e földi lét, semmi más.

Vonz az örvény, várni vétek.
Vagy engedni az talán.
Én megértem, hogyha féltek:
a semmi jön azután.

Dermedt a lég még a parkban.
Csont csöndítő reggelek.
Elmondtam, amit akartam.
Most lassan tovább megyek.

2013. február 15., péntek

Fáradt és hallgatag

Megfáradt vagyok és hallgatag.
Szívesen barlangba bújnék,
csendben szólnék néha: hallga csak!
Ott kívül szakad és fúj még.

Nem nekem való világ ez.
Csak undorító reality show.
A valóság csak képtelenül rátesz
a művérre, amitől piros a hó.

Megfáradt vagyok, és hallgatag,
és nem segítenek a verssorok,
hiszen ha te nem vagy falka tag,
az utolsó kölyök is rád morog.

A nagy testvér csak rád figyel,
bármit teszel, bármerre mész,
és nincs kenyér, ha nincs hitel.
Hiába dolgozik a józan ész.

Megfáradt vagyok, és hallgatag,
folyton magamban dörmögök:
Ha fogy a dög, majd hajba kap
pár sakál. És ők lesznek dögök.

Addig szórom kincseim

Én addig szórom szerteszét a kincseim,
amíg a toll kezembe' van,
amíg a szívem elboronghat nincsein,
amíg csak járhatom utam.

Talán csak talmi csillogás a kincs,
amit e verssorokba rejtek,
mind üveg, meg műanyag, hamis,
amelyeket szeméthalomra ejtek.

De addig írom verseim,
amíg agyam vezetni bírja majd kezem,
amíg a szívem elboronghat nincsein,
beköltözik az életembe némi értelem.

Az ég a háztetők fölött...

Az ég a háztetők fölött
ma sötéten lobog.
A szívbe bánat költözött:
megint padlót fogok.

Nincsen, aki visszatart,
vagy megfogja kezem,
elsimítja a zavart:
hányódó életem.

Az ég a háztetők fölött
ma rőten lobog.
A szívbe sötétség költözött.
Rémülten dobog.

2013. február 14., csütörtök

Nem tudom, honnan jön

Én nem tudom, hogy honnan jön versem,
csak leírom a szavakat nyersen,
hátha csökken bennem majd a kín,
amíg végigjutok sorain.

Én nem tudom, miért kell verset írni,
miért kell a papírt szóra bírni.
Talán, ha nincs a világban jó,
teremt bele majd a leírt szó.

Villamoson

Vége lesz a napnak,
most utazom haza.
Hogyha békén hagynak,
hangulatom laza.
A Tabánban járok.
Hófoltos a fű,
jobb időt nem várok,
de nem keserű
túlságosan kedvem;
kevésbé, mint máskor,
és szívem sem retten
gonosz látomástól.

Kapom a füzetet,
csak firkálok bele.
Vers lesz, avagy jegyzet?
Bánja azt a fene!
A villamos most már
a Gellért téren áll,
néhány utas felszáll,
aki erre vár.
Mindjárt megérkezem,
hát abbahagyom,
ma még a szívemen
tovább nő a gyom.

Leszállok. A tuja
gyorsan továbbüget.
Ez a kis vers mulya.
Elnézésüket!

2013. február 12., kedd

Hazafelé

A minap ballagtam haza,
napomnak nem volt vonzata,
forgott bennem sok-sok nincsen,
s szembe jött az úton Isten.

A Vérmezőn át ballagott,
kabátján milljó csillagot
viselt, a vállán nagy batyu,
benne a fájdalom, s a bú.

Megállt, egy percet megpihent;
szóltam: batyudat elviszem,
segíthetek kicsit neked,
addig utam egy lesz veled.

Rám nézett, elmosolyodott:
vidd, ami rád kiszabatott!
Saját terhem majd én viszem,
nem veszi át azt senki sem.

Tovább ment csendben, ott hagyott,
kabátján sok Nap csillogott,
vállán a nagy csomag repült,
amerre ment, zaj csendesült.

Este van, indulok haza,
napomnak már nincs vonzata,
egyre csak azt lesem, Uram,
mikor keresztezed utam.

2013. február 11., hétfő

Cukorgyárban

A répaszelet nem nehéz,
habár jó nagy a szívlapát;
csak a szél fújja szerteszét
a cukorrépa illatát.
A hőség harmincnégy fokos,
még vár az egész vagon,
itt senki sem lehet okos:
Fogom magam, kirakom.

Nem túl jó, ha ing van rajtad:
izzadtságtól mindjárt tocsog,
a pehely meg hátra tapad,
ha az inget fölakasztod.
Nincs több hátra, ez a vagon
csak, lassan már este lett.
Fújtam egyet. Még megfogom
újra a lapátnyelet.

Február

Stiller Kriszta (versek) és Tóth Angelika (grafika) hatására. ÉS: 2013. január 18/17p.

A bringás bedől a kanyarban.
A jég csúszik, majd elperecel,
ha nem figyel. A fagyalban
már cinke szól, messze még, hogy rigó felel:
Még zajlik lent a vízen,
az idő ma ismét olyan hideg;
a friss faggyal a halál üzen.
Az ember néha tiszta ideg:
hóközép van, és pénze fogy,
mint olcsó bor az utcafronton.
Jut eszembe: az üveg, ahogy
ott hagytam. Ma még megbontom.

2013. február 10., vasárnap

A hegyoldalban

Íme a hegyoldal. Már szürkül az este.
Régen jártam erre szerelembe esve.
Fejem fölött sötét már a fasor lombja,
s nem izzik a völgyben templomtorony gombja.
A ház melletti lépcső akár egykoron.
Csak szívünket lepi el a szálló korom;
most a fák alatt a száraz avar zizeg,
és szép jövőmben én többé már nem hiszek.
Egy élet elmúlt, pedig pár perc volt csupán
azon az estén, és egy másik délután,
azután a semmi; szinte össze is ér
az a két perc és a jelen. A szívben vér
úgy lüktetne újra, mint akkor, egykoron.
A szép emlék bújva, lopva előoson.
Most levél hull a fákról, nincs rajtuk virág.
Indulok már haza. Jó éjszakát, világ!

Chip világ (Rádióznak)

Beléptem egy kapun reggel.
A rendszer beengedett.
Letapogatta a szkenner
zsebben hordott chipemet.

Chipet építünk a szívre
lekövetni, merre jár.
Poloskát dugunk fejedbe:
álmaidra rátalál.

Van valahol egy diszpécser,
s kigyullad a piros fény:
Tilosban jár most a lélek!
Ez a bizonyított tény.

Számítógép processzora
dolgozik az adaton,
nem lesz abban semmi hiba.
Ebből ered zavarom:

Emberszívbe nem lát ember,
azt csak Isten teheti.
Titka csak annak nem fegyver,
aki társát szereti.

2013. február 9., szombat

Szombat esti láz

Sarokba bújnék, reszketek,
akár egy megvert kisgyerek.
A hideg futkos hátamon,
még a fejem is fáj nagyon.

Nem is tudom, hogy mit tegyek,
délután le mégsem fekhetek!
Talán a láz is kerülget már,
betegség forró ölelése vár?

Fekete felhő szállt reám,
mégsem nyitom panaszra szám;
talán majd holnapra jobban leszek,
vagy ha nem, hétfőig szenvedek.

2013. február 8., péntek

Szeretni gyáva

Rongy! Szeretni gyáva vagy.
Magadban moshatod csak arcod.
Bátorságod bármi nagy,
már induláskor elveszíted harcod.

Mondd! Miért félted szívedet?
Az egyes ember önmagában semmi.
Ily hosszú úton nem lehet
csak egyedül végigmenni.

Elvakít a fájdalom,
és néha azt hiszem, csak Te tehetsz róla.
Bármennyire fájlalom:
értéktelen az önkínzó nóta.

2013. február 7., csütörtök

Vadonban

Én évek óta egyre azt kutatom,
hol rontottam el:
hol tévedtem félre az utamon,
de senki sem felel.

Sűrű az erdő, amerre járok,
a fák között nincsen fény.
Útjelzőre rég nem találok,
eltévedtem, ez tény.

Borús az ég, súlyos a lég,
erre a madár se' jár.
Keresem, kutatom a kiutat még,
de az otthon csak hiába vár.

2013. február 6., szerda

Sikoly

A Föld dübög, morog alattam,
helyemet csak nem találom.
Céljaimat mára feladtam,
a jövőm régen elmúlt  álom.
Minden a mélybe süllyedt már:
hitünk, reménységünk oda;
közös jövőnk olyan sivár,
itt nem segít más, csak csoda.

Se belül sem kívül nincsen
ma már magyar emberi élet.
Sárarannyá lett a kincsem;
a holnaptól: Semmitől félek.
A gyémánt tiszta lélektüzébe
rejteném el dadogó szívem,
bogár, giliszta, tarka kő közé, le,
rettegve bújnék, rejteznék szelíden.

Üvölt a Föld, dübög alattam.
Sarkából éppen kiveti a Sátán.
Hiába vetettem, nem én arattam:
ő hasít szíjat majd milljók hátán.
Se bent, se kint nincsen már béke.
Hiába próbálnám magam
helyemre tenni, a Mindenségbe,
hogyha nem élhetek itt boldogan:

Nem mászom fel magos fűszálra,
nem szivárgok göröngyös földbe,
magom hiába jött a napvilágra,
nem kaphat fánk ma még erőre.
Kaszát kapát kell markolni kézbe!
A gazt kiirtani földünkről tövestől,
s új életet kell vetni televénybe,
ha majd hazugság hatalma megdől.

A Föld dübög, morog alattam.
és én rettenve ismét sikoltok:
Jövőm, hiteim régen feladtam.
Vajon soha nem leszek boldog?

Közös a bűn

(Nagy László nyomán)

Nem segítettél, gyönyörűm,
hogy kialakuljon rendem.
Rajtam Isten nem könyörül,
nincsen már hova mennem.

Nem segítettél, gyönyörűm,
hogy énekem zengene szebben.
Nem lettél gyémántköszörűm.
Én vagyok bűnös ebben?

Nem segítettem, gyönyörűm,
szívem most beleretten:
köztünk jéghideg űr tömörül.
Tükrömet elvesztettem.

2013. február 5., kedd

Ki?

Élted amikor éjbe merül,
ki emel föléd sátrat?
Bordád közt, ha a szél hegedül,
┌ki simít el önvádat? ┐
└ki ejti el a vádat?    ┘

Kinek a létét fogja karod
pajzzsal megvédeni?
Minek az értelmét akarod
ésszel felfejteni?

Hogyha az éjen a szél rohan át,
és jövőd semmivé lett,
┌ki csitítja a szív rohamát  ┐
└ki hallgatja meg az imád,┘
ha véget ér az élet?

2013. február 4., hétfő

Feladom

Feladom.
Nincs szükségem erre,
hogy sértett költőcskék
tegyenek folyton helyre.
Elmegyek.
Eltávozom innen,
hiszen azt sem tudom,
ide minek jöttem.
Sértetten?
Nem, hiszen belátom,
nem lesz minden költő
úgysem a barátom.

Hiúság?
Érdekli a fenét,
hogy más költők hogyan
rántanak be epét.
Feladom,
hisz' olyan értelmetlen;
felesleges idő,
amit belefektettem.

Feladni?
Adja fel a fene!
Nem ez volt a célja.
Ezért vágtam bele?
Feladni?
Majd, ha minden befagyott,
és immár biztos leszek,
hogy nem látok holnapot.

A szigonyok

átszegeztek,
mint deszkához
száraz kenyérszeletet
a százas szögek.
Kihúzni nem lehet,
szakálluk szétroncsolná
az élő szövetet.

Csak tátogás van,
mint szigorú szigonyok hegyén.
A létben kevés a víz.
Nincs oldott oxigén.

Van olyan

Van olyan, hogy reggel
be kell dobni egy felest;
mindegy, hogy csak ipari szesz,
- a karácsonyi rég elfogyott -,
és mindegy, hogy a kávéra
már csak állva jut.

A zsömlét, kiflit majd a munkahelyen,
amíg betölt a rendszer,
vigyázva, hogy a morzsák
elkerüljék a billentyűzetet.

A villamos pontos;
átfutván azt a pár verset
a tavalyi lapban,
éppen van idő leírni,
van olyan, hogy reggel,
egyszerűen be kell dobni egy felest.

2013. február 3., vasárnap

Lélekszigonyok

Fehéren izzó csillagok
- megannyi lélekszigony -
lélekre égetnek billogot,
s a szívben az iszony
csak erjed, kibuggyan, szétterül
a korhadt fák lába köré;
a múlt, az idő is elmerül,
nincsen jövő többé.

Sötéten lobogó éjjelek
- megannyi zárka -, várnak
belülről izzó fémjelek
- szemhéjak, tágra zártak.
Éberen vergődni reggelig,
amíg múlik az éj.
Ami még hátra van, eltelik.
Talán még eljön a fény.

2013. február 1., péntek

A falon túl

Zúgó csöndbe fagyott esték;
tán sosem volt élete.
Rég lekopott mind a festék.
Nincs már hite ellene.

Cseng a csönd a kisszobában.
Hasra esett vekkerek.
A falon túl más világ van:
asszony motoz, vagy gyerek.

Egy reménység: mély az álom.
Nincs mit hozzátenni még.
Karom ölelésre tárom.
Ott, kívül a vad vidék.