Enzimhiányosan

Talán néhány enzim, vagy egy pár hormon hiánya
okozza, hogy az ember a világot kihányja,
fölbüfögi, nem veszi be a gyomra,
sem teli hasra, sem pedig éhomra,
és én egyre inkább azt érzem,
hogy ilyen enzimhiányos vagyok;
nem is fáj, amikor elvérzem,
de reszketek, ha a Nap ragyog.

Ez alighanem evolúciós ártalom.
Ha ezt a gént az utódaimnak átadom,
el lehet felejteni ezt a családnevet.
Ez nem is túlságosan meglepő,
hiszen a gyomok közt, a legelőn
általában utoljára a csalán nevet.

Fölém hajlott az est

Fölém hajlott az est
keresztül a városon,
lehet talán, hogy rest,
de az égen átosont,
és fent már sötét honol.

Fölém hajlott az est,
most lassan és puhán
ereszkedik le Pest-
re, és itt is, Budán
a napfény már megpucolt.

Fölém hajlott az est,
lámpák fénye gyúlt,
dereng, sárágára fest
polgárt, kurvát, s kigyúrt
stricit szűk sikátoron.

Fölém hajlott az est,
és itt ülök megint,
holnap majd újra lesd,
hogy halk szavam megint:
lépj túl a napi mámoron!

Vízbe zuhant hajóágyú

Bár mindegy mostanra, mi történt akkor,
hogy hibáztam-e, és hibám fatális
volt-e, vagy csak úgy adódott, mert máris
senkivé váltam, és rám tört az agg kor.
Mindegy mostanra. Lehetett volna tán
más is a folytatás, de így alakult.

Olyan lehettem, mint egy elszabadult
hajóágyú. A palánk túloldalán
csak a mély és hideg tenger vize várt,
amelybe belezuhantam. Merülök
azóta is. Az emlék magába zárt.
Nap-mint-nap újra csak megszégyenülök.

A tengerfenék várja a vén betyárt.
Hiába a víz, a táj csupa üszök.

Escher

Semmibe forduló lépcsős házak.
Beléjük zárva a báj.
Kockakövekből madarak szállnak,
iker a pikk király.

Ajtók. Tükörvilágra nyílók.
Bástyákról víz csobog.
Költők. Szavakat szélre írók.
Szívük kívül dobog.

Nem csitítja semmi a lázad,
a nyúl is összement.
Falakat törlök el, hogy láthasd,
mi is van odabent.

En bloc

Nyűglődve nem bocsát meg
magának, a semmire
rajzol folyton új arcot,
azt nézi tükör helyett,
elveti tízszer, százszor.
Az egyik talán jó lesz,
gondolja: mindig másik,
a következő talán,
hiába, az se lett jó.

A virágok elnyíltak,
minden szirmuk lehullott,
szirmokkal terítve
a mára elfogyott tér,
ma tarka virágszőnyeg,
holnapra elrothad mind,
addigra új virágok
kell, hogy szirmot szórjanak.

Sok idő elfolyt eddig,
a szirmok majd elfogynak,
a semmi egy darabig
még elérhető marad
önarcképet rajzolni,
azután elfogy az is,
nem marad a semmi sem.

A folyóról

Én csak arra a folyóra emlékszem,
homokpadok között lomhán csordogált,
nem is érthettem föl ésszel egészen,
mi volt az, ami a mederben ott várt.

Én csak arra a folyóra emlékszem,
meg még arra, hogy a napfény harsogott,
éles volt a kép, akár egy mesében,
dél utáni hőség, az idő nyomott.

Én csak arra a folyóra emlékszem;
lassú volt vize, mégis elragadott,
elsodort és én sodródtam merészen,
a parton állva néztem magamra ott,
ahogy' az ár - nem is álltam rá készen -,
egy vízből kinövő kőszirtnek csapott.

Aknába borult

Olajszag sincsen, üres a garázs,
az utolsó autó is elment.
A beszéd alól a csönd most felment:
nincs kihez. Hallom, zümmög egy darázs.

Franciakulcs a munkaasztalon,
minek? Az elektromos szerszámok
között egy kőbalta, csak az álmok
világa használja. Ott hagyhatom.

Sárga fénypászmákban csillan porszem,
ahogyan betűz az alkonyi nap
a redőny résein. Már nincs merszem
hogy elmeséljem. Bár szinte kicsap
az aknából, kigomolyog versem,
odakötötte a cementiszap.

Múltba fagyva

Kitömni való pillanat ─
zörrent agyamba titkon a mégse.
Folyton vádolnám magamat ─,
fordultam félre, csak, hogy megértse.

De akármerre, bárhogyan néztem,
nem volt ott csak előre, és tovább;
csilloghatott rajtam fényes vértem,
lettem volna inkább még ostobább!

De miért is kellett ez a káosz?
Az emlékek így is szertehullnak,
ahogyan közeledem a mához.

Ha engedném, akkor már fakulna,
és be is sározódna a varázs.
Olajszag sincsen, üres a garázs.

Fekete csontgolyó

Már csak emléktől vágyképig pattogok,
mint fekete csontgolyó.
A lét csupán fölszántott, zöld posztó.
Egyenes utamról kemény karambolok térítenek más irányba,
néha le is pattan egy-egy szilánk.
Soha sem tudhatjuk, mi vár miránk,
erre nem derít fényt a lámpa.
A lepattant darab
láthatatlanul ott marad,
talán valaki másnak,
talán te leszel majd, magad,
akinek eltéríti utadat.
Következménye támad minden botlásnak,
és be nem látjuk előre utunk.
Azután már csak helyre nem hozható,
halványuló emlékek, hibák,
reszkető vágyak között pattogunk,
akár a fekete csontgolyó.

Beszögelem ablakomat

Fehér-ezüstösen izzik a Hold,
és fénye olvadt viaszként csorog végig
a falon fölfutó borostyán
amúgy is fémfényű levelein,
amelyek szívós léggyökereikkel
elválaszthatatlanul a vakolatba kapaszkodva
tartják meg a fény felé törekvésében
ezt a dzsungelszerűen vadul burjánzó,
túlélésre törekvő parazitát,
amely mintha nem is egy növény lenne,
hanem élőlények millióiból, milliárdjaiból összeálló,
egész, teljes ökoszisztéma,
melynek egyedei, egymás leszármazottai
szárakkal, kacsokkal kapaszkodnak egymásba,
és bár egyikük a másikából ered,
mégis vadul küzdenek maguk között
a megszerezhető legkisebb fénymorzsáért is.
Ha a szél megmozgatja a leveleket,
még ádáz harcuk máskor néma csatazaját is hallani,
ahogyan hangosan veszekednek,
szidják a másik - maguk - lemenőit,
és visszhangzik a lég
a halálba fordulók sikolyaitól.

Hiába zárom be az ablakot,
a sikolyok a dupla ablaküvegen át is befolynak a szobába,
lassan-lassan feltöltik azt,
a hullámok már-már a heverőt nyaldossák,
amelyen fekszem,
kishíján elborítanak,
belefolynak a fülembe,
megtöltik fejemet,
már a számon sem kapok levegőt,
belecsorognak az orromba,
és feltöltenek mindent elárasztó szenvedésükkel,
mintha nekem nem lenne
éppen elég a magam baja.

Persze így inkább a levelek élet-halál harcára,
az éjszakai telihold fényében folyó,
ádázul öldöklő küzdelemre koncentrálok.

Nincs is más árnyék a falon,
csak a borostyáné.
Itt nem válik a holdfényben kút fölé hajló
lányalak árnyképévé a vízparti fűzfa,
mint Derek Walcott Európájában,
hiszen a legközelebbi fűz
innen majd negyedóra járásnyira áll
a tó partján;
alatta több, mint ezer napon át
jártam el oda-vissza,
romantikus képeket szövögetve elmémben
még világos nappalokon is.

A fűz megvan, de ma már csak
a borostyán levelén megcsillanó viaszos holdfény
hozza elő belőlem az emléket.

Pedig a csillogó levelek
nem nosztalgiára serkentenek,
mert fényük,
mint az éles pengéken csillanó fény,
a torkomat fenyegeti:
zárnom kell az ablakot,
mert valamelyik hajnalban,
éjfél után,
amikor legmélyebb a csend,
szellő sem mozdul,
és az utolsó éjszakai postavonat zaja is régen elhalt a távolban,
amikor a legvalószínűbb,
hogy az éjszakai őrség tagjai elszunyókálnak,
esetleg egyikük-másikuk a kimerültségtől
a földre zuhan,
majd elszakítják magukat a házfaltól,
egyenként, vagy szárastól,
csoportosan, élő láncot alkotva,
magukkal vonszolva egy,
leszakított,
jókora darab vakolatot,
amely csikorgón súrlódó hangot ad
a terasz kövezetén,
ablakom alá kúsznak,
karcolás- és mészpor nyomot hagyva a vakolat után,
amelyet a hajnali eső majd a csatornába öblít,
fölfeszítik a zárt ablakszárnyakat,
és a telihold fényében betekergőzve szobámba
egyenként végighúzzák fénylő éleiket torkomon,
miközben olyan szorosan az ágyhoz nyűgöznek,
hogy mozdulni,
és levegő híján még sikoltani se legyek képes.

Be kellene szögelnem az ablakot.
Lehet, holnap reggel meg is teszem.

Ős Dilemma

Mögötted ott a létnyi Nincs,
elébed áll a szép Lehet.
Belülről éget már a Kincs
letenni drága terhedet.

És itt az Ős Dilemma néz,
a két szemével. Rád kacag,
a hangja édes, mint a méz:
"Te vándor légy, ne árnyalak!"

A zord Muszáj a földre ver,
a büszkeség hiába már:
a Lét előtted elhever,
de végül újra Semmi vár.

Párhuzamosok

Nem értem, hogy lehet:
miért is kell a nincs,
ahogy másnak sosem.
Miért is jó a változat,
amely a csöndet szabja széjjel néha,
hogy szinte reccsen,mint a vászon,
hogyha késsel szabdalod?

Újra mondanám, hogy elviseltem
(hosszan),
de így már nem tudom.
Akárhová tekintek,
csak széttartókat látok.

Mindhiába?
Próbáltam másként;
egyre megy ugyan,
de hinni már mégsem hiszem.

Nem érnek össze:
csak futnak már tovább,
amíg az egyikük
meg nem szakad.

Fekete tárnák során át

Álomba hullok, mint pokolba hullnék
sötét tárnák során át minden este.
Álmom mintha szénporral lenne festve,
csak magasan fenn világít egy emlék,
gyorsan zsugorodva távolodik, már
nem is világít, csak kis pontként csillog,
mint fényt veszítő, halványuló csillag
a végtelen égen, ahol nincs határ.

A tárna mélyében csak magam vagyok.
Ha reggel egy újabb napra ébredek,
fölöttem a vastag kőzetrétegek
takarják előlem a fénylő Napot.
A mélyből felszínre jönni semmi ok:
a főte majd leomlik, és eltemet.

(confessioni proxima est poenitentia)

Megállóban villamosra várva
felfeslik bennem egy lélekárva.
Kezemben kölcsönzött könyvet tartok,
tudom, már régen nem vagyok boldog.

Soha nem érdekelt a pénz, a vagyon,
fiamra majd csak gondjaim hagyom,
de mikor agyamban a ritmus dobog,
olyankor szinte már boldog vagyok.

Fogom a telefont, verset írok,
magammal hajnalig alig bírok:
a ritmus tölti ki nappalom, éjem,
nincs rá időm, hogy jövőmet féljem.

Valami történt pár éve velem
életem azóta reménytelen.
Mint meddő mag a televényben
sötétben élek. Szürkeségben.

Elűztem magamtól mind a szépet,
soha nem kerestem stabil széket,
néha megvallom, gyáva voltam,
magam sajnáltam fekve a porban.

Szekrénybe zártam a whyskis üvegem,
el ne veszítsem gyakran a fejem.
Azóta verssel kábítom magam,
írok, és olvasom másét, ha van.

Elmúlt egy új év, és itt a másik,
a múltba a szív majd belevásik.
Reggelire méz és baracklekvár,
az ember csak néz, jobbra már nem vár.

És ha már vége az éji láznak,
mindig te leszel, akit aláznak.
Te ne üss vissza, csak álld a pofont,
az nem te vagy, aki másikra ront.

Amiben voltál, abban maradtál,
tele sem volt, már üres a magtár.
Hiába hordanád bele a magot,
te csak a búza ocsúját kapod.

Két lépés széltében, és öt hosszban,
együtt maradtok már jóban, rosszban.
Egyedül ütöd a billentyűt este,
tíz négyzetlépésen, szürkére festve.

Idegen vagy. Háttal a világnak
utazol, és mindig megtalálnak.
Kalapács még a toll is kezedben,
soha sem mondtad, valaha szerettem.

Meg kell tanulnod lenni embernek,
másként a medvék folyton megvernek.
Védened kell magad, hiába mondom?
Nem hátrálhatsz tovább túl egy ponton.

Véget értek a fiatal évek,
a jövőtől már kevéssé félek.
Ebben az országban nincs más hátra,
lassan készülni kell a halálra.

Jó napot! Hogy vagy? Régen láttalak.
Lassanként nem leszel más csak egy árnyalak,
pedig jó sokat tudtál meg rólam,
belátom, nem voltam mindig józan.

Nem hiszem, hogy még fölvidul Napom,
főként, ha magamat így elhagyom.
Várhatok jobb életminőségre,
hogyha csak vádlón nézek az égre?

Föl kéne emelni tehát fejem,
hogy megtalálhassam itt a helyem,
amelyet harminc éve keresek,
és nem lelem meg úgy, mint kevesek.

Régi majálisunk

Heverve ott, a fűben
a dombtetőn kifekve
de messze volt az alkony!
A Nap hasunkra tűzött,
a tiszta égre fodros,
pehelynyi pára lebbent.
A fűre fekve nézem
ma újra, elveszetten.

A völgybe, mélyre nézve
a sok-sok apró ember
szaladgált, mint a hangya
a tors közt, lábainknál.
A hangya ránk  is mászott,
hogy egy leány sikoltva
felugrott gyorsan talpra.
A többiek nevették.

A fű, amin hevertünk,
virággal illatos volt,
s megint fölállt mögöttünk,
amint fölkeltünk róla.
Ma már hiába mennék
a dombtetőre vissza,
hogy új nyomát keressem
a régi boldogságnak.

Aranyhal

Kifogtam egy aranyhalat,
de nem engedte megfőzni magát.
Pedig tudtam: ízes falat,
hiába festette haját.

Úgy alakult az a dolog,
ő dobott vissza a tóba,
mégis az én szívem forog
nyársra feltűzve azóta.

De profundis

Gödörből vonyítom kínomat az égre,
ide taszíttattam, tudom, hogy mi végre
nincsen irgalom.
Éjsötétben járok sűrű rengetegben,
vad, lidérces álmok űznek folyton engem,
hajt a fájdalom.

Fal felé fordulva, mint anyátlan árva
árnyékokba bújva, csúf dobozba zárva
megyek utamon.
Acsarogva élve, jót nem is remélve
a jövőtől félve, néha feleszmélve
bűnöm vállalom.

Kettős bűnben élve gyáván, szeretetlen,
bánatot elfojtva, szívemen kegyetlen
kemény kéreg ül;
örömből bánatba, a magánytól félve
magamba zárva, bár nem egyedül élve
mégsem emberül.

Gödörből vonyítom kínomat az égre.
Nem várok már többé sem jóra sem szépre,
amíg a világ,
hiába lesz minden fa, márvány faragvány
síromon, ha létem száraz sivatagján
nem hajt már virág.

Ólomlepke

Repülni? Szállni? Mégsem:
porban, sárban kúszni lassan,
araszolgatva, mint a féreg,
csak úgy, hogy elmondhassam:
éltem. Egy perc volt csupán,
vagy annyi sem lepke-létem,
lepergett mind a hímporom.
Volt pár pillanat: nem féltem;
most megint sorsommal alkudozom.

Bebújni föld alá, a sárba?
Bábozódni burokba bután?
Lepke-létem úgyis csak olyan árva,
mint a szobor a hegytetőn, Budán:
repülne az is, pálmaág kezében,
de talpa kő, a teste súlyos bronz.
Száz lepke repked ott a közelében,
pálmaága sokakat odavonz.

Döndülve csapódni porba, sárba:
ilyen az ólomlepke-sors.
De én nem állhatok a bronzszoborral párba:
kisebb vagyok,
                  és gyengébb, mint a bors.

Nincs is vadász

(Veszett dög)

Ki kellene mennem.
Nincs is vadász.
De kint vagyok,
hiszen be sem engedett!
Ebből a lyukas ólból
megveszett fejem
meg nem szabadítja varázs.

Ha jó napom van,
ma nem ver sokat,
és nem lesz belőlem még tetem.
De neki akkor sem hízelkedem:
az az átok kötele fojtogat:
drótkötél tart vissza,
hogyha mennék.

Megfojt, ha ugranék majd,
visszaránt.
Zavart agyamban
zümmög egyaránt a félelem,
és száz illat-emlék.

Az esőlé is hátamra csurog.
Szolgálj!
Fogd meg, és bukfenc!
Ül!
Fekszik, forog!
Csontot rághatok,
na de még meddig?
Csoda hát, hogy belebolondulok?

Undor, amit kapok,
és gyűlölet.
Pofámon már vérhabos nyál fröcsög.
Folyton ingerel,
aztán kiröhög,
bár lehet,
majd mégis csak megölet.

Torkára harapnék szájat.

Csendet!

Gondolni sem szabadna rá,
tudom.

Új csizma lépked felénk az úton.
Már a kapunál áll.
Ide csenget.

Félre szerénység!

Félre szerénység, én vagyok itt az ész!
Jól megy?  A főnökség szeme rám se néz,
s ha már viharrá nő a botrány,
jó, ha a vén hülye áll a vártán.

Nem lehet engem már kikerülni sem:
minden erővel védem az érdekem.
Ha gond van, akkor mindig engem
hívnak elő: gyere már segítsél!

Így a helyem már végleges is marad:
messze elűzték tőlem a gondokat.
Csak egy lehet még nagy baj eztán:
hogyha a főnökömet kirúgnák.