Diagnózis

Ez egy monománia, belátom,
de ma is sötét van a főte alatt.
Pedig csak most zártam az ablakomat,
mégsem sütött be a Nap, barátom.

Az ablakon a sötét folyik be,
hiába ugranak tüzet odakint.
Mindegy, ha nekem a homály odaint,
öltözhetek akár páncélingbe.

Nem lesz fény, ami csillogna vérten.
Elalszik lámpa, kihuny a parázs.
Szinte azt is bánom már, hogy éltem,
a légből eltűnik minden varázs,
egyedül maradok sötét éjben.
Csak a fejemben zümmög egy darázs.

Benti bányák

Én az vagyok, amit mondtam, tettem,
még akkor is, ha másként gondolom.
Amikor csak zakómat gombolom,
e tettemtől szívem sosem retten.

Rettegnie miért is kellene,
akinek napfény süt feje fölött?
Ha majd a sötét belé költözött,
kerül csak szorításba szelleme.

Nyilván másról szól a mese mindig,
ezt alighanem te is jól tudod.
Amíg végül el nem jutsz egy liftig,
a bánya marad univerzumod.
Persze gyalog is mehetsz egy szintig,
ha az ajtót az éjre becsukod.

Megcsúszott idő

Döglött árnyak lent, a bányamélyben.
Megcsúszott a réteges idő,
szívszakasztó, bármennyire értem.
Egyre kevesebb a levegő.

Járda szélen ott a lepke szárnya,
a híg sárba már belefagyott.
Nem verdes már az életért rángva.
Tegnap még élt, mára már halott.

Még csak egy patkány motoz a csendben,
szimatol, majd hívja társait.
Baljós árnyak húznak át felettem,
valaki már szomjan halt ma itt.
Az vagyok, amit mondtam és tettem.
Bárki mást hazudna, el ne hidd!

Aknába zuhanva

Az izzón megperzselt pilleszárnyak.
Fekete lett az emlékek hava.
Ellepi már a feledés tava.
Víz alá merült, eloszló vágyak.

Zuhant valami tíz emeletet,
megpattant egy kiálló gerendán.
Ennyi idő alatt nem lehet ám!
Szárnyat növeszteni nem lehetett.

Egyébként mészbe fagytak a szárnyak,
már amelyek meg nem perzselődtek.
Ennek az életnek bizony lőttek!
A mélyben ott lesnek rá az árnyak:
ide már nem ér le a Nap fénye.
Eljött az idő: búcsúzni kéne.

Mélyponton

Már olajszag sincsen, kihűlt a garázs.
Süvöltő csendben csak a semmi szállong.
A szerelőakna üresen tátong,
az alján cementbe fulladt a varázs.

Egy pillangó hever lent, a padlaton,
szárnyát híg cementiszap szegezi le,
oly mindegy, okos vagyok, vagy debil-e,
röptetni ismét nem is akarhatom.

Innen nem vezet fölfelé az útja,
csak lefelé van, vagy már nincsen tovább.
Ha átélni szeretné, egyszer újra,
akkor is ez marad a végállomás.
Ez elől nem térhet ki lopva, bújva.
Már nem várhat rá újabb áldomás.

Macska az aknában

Aknába dobtak, de talpra estem.
Repültem le vagy tíz emeletet.
Acélgerendán tört meg a testem.
Ez másképpen nem is történhetett.

Bár megtörettem, de mégis élek:
első nyolc létem veszett most oda.
Aludni jár csak belém a lélek.
Testem az álmoknak lett otthona.

Eddig nem ér le már a Nap fénye,
a vágatokban örök a sötét.
Nem zavar idióták önkénye,
itt faromba nem repülhet sörét.

Ha egyedül élsz, ahogyan kéne,
mindegy, mennyi föld magaslik föléd.

Kilencedik halál

Döglött macska árokszélre lökve.
Zöldes-lilás, rothadó tetem.
Aki rám néz, elmegy minden kedve,
pedig én csak dolgomat teszem.

Elgázoltak, traktor ment át rajtam,
bordám törött szívem megrepedt.
Kilencből már nyolc életet haltam,
lelkem most két halál közt rekedt.

Nap sütne rám, tán még talpra állnék,
de itt folyton az eső esik.
Bűzlő húsomból nem lesz ajándék,
s nem hiszem, hogy húzom reggelig.
A pár óra, ami hátra van még,
remélem, hogy gyorsan eltelik.

Mintha rádőlt volna

Mintha rádőlt volna a főte,
sötétben, levegő nélkül
tátog, mint egy tarajos gőte.
Arca színe lassan kékül.
Azt, hogy a bányamester lőtt-e,
el nem meséli emlékül.

A szerelő aknában fekszik.
Mésziszap csöppent szárnyára,
pedig mennyit várt már napestig!
Most eluralja lázálma:
az eget festi át, ha úgy tetszik,
akár bíborról sárgára.

>

Mint egy egér

Mint egy fehér egér a bányamélyben,
folyton csak találgatom a jó utat.
A sötétben jó irányt jel nem mutat,
még nem is fogtam fel talán egészen,

de úgy tűnik, hogy körbe-körbe járok.
A Hold kipukkadt, a gyűrű elgurult.
Omlástól a légakna is eldugult,
valahol a sötétben vár egy árok.

A mizserfa megreccsen és az ászok
fölfelé hajlik már a nagy nyomástól.
A főte súlya nyomja itt a létet.

A vágat szűkül: már csak hasmánt mászok,
mint rab, kit eltiltottak asszonyától,
tekergek. Csak nyüszít bennem a lélek.

Döglött árnyak

Döglött árnyak lesnek a bányamélyben.
Rád szakadt a csendbe kövült pillanat.
Mi módon élheted túl majd kínodat?
Még nem is fogtad fel talán egészen.

Cementbe dermedt az elmúló idő
- gyantába fagyott ősi rovar szárnya -,
bármerre lépsz, egyazon úton járva
folyton ritkul körötted a levegő.

Még világít a fejeden a lámpa,
kihasít a sötétből egy darabot.
Itt egy csók, amott egy pillangó szárnya,
megkülönböztetni tényleg akarod?

A garázsba fény szökött be a résen.
Az kívül van már időn és a téren.

Sötét tárnákban

Most sötétben járom a tárnákat,
nem lelem sehol sem a kiutat.
Szemem előtt villog a káprázat:
egy lepke cementiszapba fullad.

Még verdesne hímporos szárnyával,
ha lenne benne röptényi erő.
Lepkét nem foghat senki lármával,
de ilyen halál nem felemelő.

Nem tudom, honnan e kép hirtelen.
Akárcsak egy befagyott pillanat,
imént még tervezgettem szertelen,
és most szemem szinte már kiguvad,
hogy átláthassak a káprázaton.
Rettentő lehet az ábrázatom.

Főteomlás után

A rád szakadt csendbe kövült pillanat,
mint főteomlás után a sötét
járja át az én remegő szívét.
Elfelejted minden más kínodat.

Adósságod, elcsúszott életed,
mint a cementbe dermedt lepkeszárny
fagyott be hirtelen. Csak kósza árny
mind, ami történt mással és veled.


Nem dereng itt sehol sem Davy-lámpa
fénye, így elborít a félelem:
látod már magad, ahogy a sárba
fúlsz, és nem segít már az értelem.
Csak ülsz a csöndben, magányba zárva,
és a múlton jár agyad szüntelen.

Bányamélyben

Főteomlás után friss levegő,
szénporos tárnámat úgy jártad át.
A rám szakadt sem volt már leverő,
mert éreztem a remény illatát.

Pillantásodra ragyogó ég nyílt
a tintaéjben, fent, fejem fölött,
tépett, vérző sebre hoztál gyógyírt.
A remény újból belém költözött.

A lég sem volt már fojtó, sűrű, én
a Tejúton fociztam a Holddal,
táncoltam a Szaturnusz gyűrűjén,
szárnyalás és zene, játék volt, dal.

A légszomj múlt, de tűnt a káprázat.
Most sötétben járom a tárnákat.

Üres a garázs

Lekvárba fúlt a mézédes idő:
egy darázs zümmög a sűrű csöndben.
Elhalkul. A szívem beledöbben:
hirtelen kevés lett a levegő.

Az izzón megperzselt pilleszárnyak.
Egymást csábították talán bele.
Az forró tüzeknek volt éjjele -
Cementbe dermedt, szobornyi vágyak.

Pállott csendben ázik most az este.
A garázs, mint az a szénapajta;
napsugár csak kívül csillan rajta.

A jövőt itt senki sem kereste.
Szénaillatban hevert a teste.
Tudtam róla: ő nem olyan fajta.

Megperzselve

Repülhet még majd utána?
Fénybe ragadt, nem szabadul.
Csak rángatja magát vadul.
Fáj izzó-perzselte szárnya.

Társa az aknában fekszik:
lekvár csöppent a hátára.
Szabadságának az ára
megfizethetetlen estig.

A kenyérre nem jutott más.
A lepke sosem hősködő,
de a cukor az megoldás,
amikor az idősödő
pillangóban az éhség ás.

Lekvárba fúlt a mézédes idő.

Pillangó cementben

Odakötötte a cementiszap,
épp rácseppent, a szárnyára.

Földhöz szegezte, párjára
hiába várt, mint a minap,
amikor megmentette őt:
libbenve hívogatta el,
a tűztől, amely énekel,
de elszívja a levegőt;
ha belerepülsz, megperzsel.

Akkor csak hímpora bánta,
de mit kezdjen a teherrel
most: kalodában van szárnya,
segíthetne ezen verssel?
Repülhet még majd utána?

Nincs jóvátétel

Kitömni való pillanat.
Olajszag sincs, üres a garázs.
Hogyan is lássam magamat?
a szívben kihűlt a parázs.

A téglafal csendben mállik,
csak a pállott semmi szállong.
Felemlegetheted váltig,
de ott már csak akna tátong.

Minek emlék, ha nincs varázs?
Idézni döglött árnyakat?
Az egész lét csak öncsalás.
Nem várhatod, hogy visszaad
bármennyit egy szívdobbanás, 
ha már elszállt a pillanat.

Aknába borult

Olajszag sincsen, üres a garázs,
az utolsó autó is elment.
A beszéd alól a csönd most felment:
nincs kihez. Hallom, zümmög egy darázs.

Franciakulcs a munkaasztalon,
minek? Az elektromos szerszámok
között egy kőbalta, csak az álmok
világa használja. Ott hagyhatom.

Sárga fénypászmákban csillan porszem,
ahogyan betűz az alkonyi nap
a redőny résein. Már nincs merszem
hogy elmeséljem. Bár szinte kicsap
az aknából, kigomolyog versem,
odakötötte a cementiszap.