2014. november 30., vasárnap

Reméld csak!

Gyűlölheted, ami van,
soha nem lesz jobb talán,
hiába, hogy fasz kivan,
felkenődsz jövőd falán.

Semmi nem lesz jobb, reméld
csak, megváltozik életed,
és nem élsz úgy, mint herélt
ló, sorsod majd nem sérteget!

Ha egyszer földre esem

Ha földre esem, átlépnek fölöttem,
és kifoszt a kegyetlen világ.
Nem lesz, mindegy, mással hogy' törődtem,
aki elmondjon majd értem egy imát.

Tárcámat kiveszik a zsebemből,
és eldobják majd egy híd alatt,
mert pénz nincsen. Így az életemről
igazoló papír sem marad.

Nem bizonyítja semmi, hogy éltem,
ha elfedik majd a testemet,
szociális temetéshez mérten
majd adnak egy dugott szegletet.

De legalább nem én ások árkot
magamnak, ha egyszer kiderül,
másnaptól nem látom a világot,
és hogy a hon mocsárba merül.

Hárfátlanul

Nincsen életemben hárfa,
amely zenét zengene.
Megszomorít a hiánya,
hogy nem zendül a zene.

Nem borít el a hajsátor,
hogyha támad förgeteg.
A szívem így nem oly bátor,
félelmeket görgetek:

Köddisznóval küzd a lélek
- rettenetes árnyalak -,
egyfolytában attól félek,
hogy hiába vártalak,

nem lesz híd a vizek fölött,
nem tart erősen fogad.
Ha a szívbe űr költözött,
a folyó majd befogad.

2014. november 29., szombat

Tizen- éve

Tizen- éve fekszem
keskeny dikó-ágyon.
Azóta öregszem,
utam magam járom.

Hiába szökkenne
elébem egyszarvú,
mélyen a szívemben
üreget rág a bú.

Hiába is égne
gyertya szarvas ágán,
elhalna a fénye
már a szaruhártyán.

Párkányomra nem száll
soha tarka madár,
az idő meg nem áll,
rám már a vége vár.

Tarka réten sem jár
lábam többet veled,
el is felejtem már
titokzatos neved.

Tizen- éve alszom
egyedül az ágyban.
Azt bizton mondhatom,
más életre vágytam.

2014. november 28., péntek

Didergő

Hajnali didergő álmom:
verebek ülnek egy ágon.
Folyton csak csivitelnek,
az órák lassan telnek.

Aztán jönnek a varjak,
mindent elfoglalnak.
Nincsen már verébének,
kárognak, mint vének.

Ablaknál állva nézem,
hogy kinn, a hóesésben
már csak a varjak várnak.
Kár, hogy vége a nyárnak.

2014. november 26., szerda

A Látomás

Az éji ég oly csillogó,
mint fekete fény a föld alatt.
Fölötted ég a Rákfogó.
Az életedből ez maradt.

A rózsa szirma mind lehull,
ha rávilágít gamma fény.
Aki a múltból nem tanul,
annak jövője is kemény.

Hiába lenne életem
hosszabb, mint egy pillanat,
ha a szerelem nincs velem,
a múltból mindegy, mi marad.

Az éjbe néző szembe jutva
fehér papírra csordul át
kezed vezetve, hogy leírja,
a borzadályos látomás.

Ha rád telepszik, nincs előle
más út, amelyre rátalálsz,
de könnyű lesz a szíved tőle,
s a súlyt ledobva újra szállsz.

2014. november 24., hétfő

Sövénylabirintusban

A sövény másik oldalán
én nem járhattam még sosem.
Esetleg lyuk, ha volt talán,
hogy lásson át a kandi szem,

de nem találtam még olyat
a másik félbe látni át,
csak sejtem ott a hangokat,
ahogyan zengnek áriát.

A sövény át nem járható,
sűrű, kusza tövisbokor.
Túloldalt nap süt? Holl a hó?
Minden kísérletet torol
a gát. Hiába szólsz, hahó!
Soha sincs, aki válaszol.

A Gólem

Gólem lép át fejem fölött.
Agyamba mélyült lábnyomok
lehelnek vérgőzös ködöt
elfedvén jövőt, tegnapot.

A hátrametszés gallyra ment,
nincs origó, csak végtelen.
Egy élet sohasem patent:
a Gólem packáz énvelem.

Egy szál zsinegen függ a lét,
ha száddal rágod, elszakad.
A Gólem lábbal lép beléd,
a csizmájára vér ragad.
Hogyha kimondanád nevét,
sem szólna rád, hogy védd magad.

Afférom az egyszarvúval

Afférom az egyszarvúval
másnak nem túl nagy eset.
Bennem még egy egyhangú dal
zengett, hogy nekem esett.

Tőrként forgatva egyszarvát
mellemre szúrt sebeket,
így sértette azt a marhát,
aki útjába esett.

Az egyszarvú nemes állat,
s bár megszelidíthető,
de ha nem tartod a szádat,
átdöfi a szíved ő.

Egyszervúval találkoztam,
belátom, ez nem nagy ügy.
Úgy jött a baj bekódoltan,
akár tavaszra a rügy.

2014. november 23., vasárnap

A vak ló nyerítése

Vak ló nyerít a sötét éjszakába,
amelyben csak egy új hold fénye dereng.
Nem látta dervis még, bárhogyan kereng,
lehet feje forgástól béna-kába.

A csillagok mind véreset vizelnek;
rétibéka-nászra levük rácsorog.
Hátrébb a seregben álló házsorok.
Látni, hogy tetőik már megviseltek.

Réti héja sincs az égen ilyenkor.
Száz éve már talán, hogy elköltözött.
A torony majd kolompol még kilenckor,
harangozója kabátba öltözött.
Békapusztulást hoz ez a modern kor:
csak a ló nyerít a csillagok között.

Járdasziget-korlát

Egyszer majd csak én is meghalok,
akár a járdasziget-korlát,
amelyen egy autó ment át,
és a földből fordította ki.

Ahol a gépkocsi ment neki,
összesöprik majd a roncsokat.
Helyemben aztán az űr marad,
meg a kifordult betonlapok.

Hosszú gyászra nem számíthatok:
Egy újabb járdasziget-korlát
várja majd helyemben a sorsát,
amely nyakát majd neki szegi,
s mintha nem történt volna semmi,
rendben lesznek a járólapok.

Torzulások


Időnként alaktalanná lesz a világ:
elveszítik formájukat a dolgok;
eltorzulnak. Egy-egy darabot kirág
belőlük valami. Nem vagyok boldog.

Ez torzítja el szememben a világot,
meginognak a létnek körvonalai,
mintha egy gumilepedőből kivágott
alakokat nyújtogatna meg valaki,
egyszer fölfelé, máskor meg két oldalra
húzva széjjel a szilárd alakzatokat.
Vajon visszaugorhatnak-e holnapra
mind a dolgok, vagy az érzés már megmarad?

Egy szolgához

Állítsd helyre a rendet, szolga!
Egy szolgának pont ez a dolga.
Nem rendezheted át a házat:
neked magasra ment fel a lázad.

Megmondtam, hogy kivel barátkozz,
ki az, akit ne hozz a házhoz.
Jobban teszed, ha tartod a szádat,
ha nem akarsz magadra komoly vádat.

Én mondom meg a házirendet,
neked annak kell megfelelned,
és ha nem vagy rá képes, hát
mehetsz amerre a szemed lát.

Átírtad a házirendet,
amelyre esküdet letetted.
Loptál, csaltál, hazudtál, szolga,
már börtönbe is mehettél volna.

Szolga! Pihenni kapsz pár hetet,
látom rajtad, az agyad beteg.
Nem leszek hozzád nagyon durva,
de ha nem fogadsz szót, ki leszel rúgva.

2014. november 21., péntek

Téli estén

Kora éjjel. Az égből most
milliónyi hópehely száll.
Fehér az út, busz, villamos,
lepellel terítve a táj.

Az éj szikrázón hideg ében,
zizegnek a kristálylapok.
Itt, a sűrű hóesésben
annyira egyedül vagyok.

2014. november 20., csütörtök

Azon a reggelen

Azon a reggelen
az Úr angyalának harsonája
zeng majd rettentő hangokat az égen.
A tengerek partjain és a hegyek magaslatán
Ádám és Éva utódai
újra fölfedezik halandóságukat.

Azon a reggelen
tűzeső,
a testeket és lelket égető tűz esője
hull az égből.
Halak ugrálnak ki
a forrón bugyogó vizekből,
és csak a Lót
sóbálvánnyá meredt felesége
meg a napalm-égette gyermekek emlékeznek majd
a kibírhatatlanná aszfalt-rotyogásra.

Az altamirai festmény átalakul,
a lenyilazott bölény
kezében lángpallost tartó arkangyallá lényegül.
Vergílius cserben hagyja Dantét a hatodik bugyorban,
mert megnyílik a Purgatórium kettős kapuja.

Valahol a Mexikóban kitépett szívek
ugranak helyükre vissza,
hogy a szétfeszített bordák
iszonyú reccsenéssel záruljanak
a szegycsontokon.

Fekete füst gomolyog az égből
a krematóriumok kéményeibe,
hogy csonttá soványodott embertömegek
másszanak elő lángoló ajtaján.

A tű foka óriásivá tágul.
Egész tevekaravánok masíroznak át rajta,
közben embermilliók találtatnak könnyűnek,
és rostáltatnak ocsúként az égő kemencébe.

Azon a reggelen
darabokra hullik szét
csiszolt-bazalt szívem,
bár
azon a reggelen
minden igaz ölelés,
minden addigi elcsókolt, igaz csók
százezerszer számít majd.

Százszorszép

Sétáltam bársonyos pázsiton.
Százszorszép szegte fel fejét
a fűben, rezgetve ásítón
szirmait forgatta szemét:

Nézzétek, én milyen szép vagyok!
Sárga az arcom, és pártám
napfényben koszorúként ragyog.
Engem irigyel a páfrány.

Méhecskék zümmögnek köröttem,
rám szállva hordják el mézem.
Én rangos művészi körökben
szereplek, sokféle képen.

Egyre csak sorolta hencegve,
mi az a rengeteg érték,
amely benne vár hercegre.

És váratlanul letépték.

Százezer halál

Naponta halni százezer halált:
sejtem pusztul bennem, és a gondolat,
amely a tudatig még el sem talált,
elhalt mélyen lenn az agykéreg alatt,
s naponta osztani magamnak
ezernyi újabb életet,
amint kettéosztódnak sejtjeim,
hogy tovább is élhessen az én veled,
amíg a két szemed csak rátekint.

Millió halállal halni perc alatt,
ha két szemedből nem ragyog az élet,
ami volt, a pillanat már elszaladt,
és újra vissza nem hozom,
tudom, és félek.

Naponta újraalkotom magam,
amíg tudom, hogy érdemes
kidobni mind a rosszat,
és őrizni, hogyha van
növelni tán, ami belül nemes.

Mindez minek? Hát érdemes a gyötrelem,
ha nincs reménylett feloldozás,
hogyha csak saját fejemben van velem
egy vágyott élet?

Kerestem fenn, az arcon,
s a testnek másik végein,
amíg csak volt kivel keresni azt.
Feladni harcom
hogyha sorsom egyre csak leint,
és nincs jövő, amely itt maraszt?

Vagy naponta halni százezer halált,
amíg csak tart az élet,
amíg a vég meg nem talált?
Feladni a reményt?
Feledni téged?

2014. november 19., szerda

Szentségtelenül

A glóriát csak a Hold körül látom,
- éjfél elmúlt, még nem lehet három -,
a csillagokat halvány köd fedi.
A hideg most kristály-éteri.
Az éji csendben szívem úgy vacog;
én nem hiszem, hogy föltámadhatok.

2014. november 17., hétfő

Lehasítalak

Álmaimba már úgy beleépültél,
mint házba a tető alá a falak
épülnek, mert hiszen elfogadtalak,
hogy több lehessen létem a mély űrnél,
ahol soha nem süt fel reggel a Nap,
a csillagok csak gonoszul fénylenek,
nincsenek sem nappalok, sem éjjelek,
a Göncöl is csak a sötétbe ragad.

És most lehasítalak önmagamról,
mint törzsről hasít le ágat a fejsze.
Próbálnék rám tekinteni magasból,
mit látok; nem sikerül mindig, persze.
Más ez, mint amiről a tananyag szól:
élni egyedül is kell. Kérdés, mersz-e?

Ne oda!

Ne oda tedd,
följebb, te szamár!
Az ember lánya
több tudatosságra vár.
Mit összeszenvedtél
már a gombokkal is!
De látom arcodon,
örömöd nem hamis.

Na aztán most
el ne bőgd magad nekem!
Tudod, a sírós fazont
nem szívelhetem,
de hé! Hova sietsz?
Maradj kicsit velem,
amíg a lépést,
a ritmust fölveszem!

Már kész is vagy?
Na, jól nézünk ki, mind!
De ne te légy,
aki csak rálegyint,
mert lesz ez még jobb,
holnap, vagy azután.
Tanítalak majd,
csak ne nézz ilyen bután!

Na most megint? Mi van?
Megáll az ész!
Ez az iram!
Viszel, ahova mész!

2014. november 16., vasárnap

Nem írtam eleget

Nem írtam rólad, bár életem lettél,
eleget, csak néhány mondatot talán,
hogy megszületvén a létnek asztalán
fel is szolgáltattál ínyenc étekként.

Megrágva köpött téged vissza sorsod,
még mielőtt megérthettük volna azt,
van, akit megnövel, ami mást apaszt,
mert te terheidet könnyedén hordod.

Ha elszólít mellőled majd az élet
vége, mert más el nem hívhat sohasem,
bízom benne, hogy majd sorsod odacsen
egy megoldást; sokáig megtart téged,
hogy megélj jégen is, amikor rian.
Remélem, így is lesz majd akkor, fiam.


Esőben

Szürke bádogba öltözött az ég,
s mintha az eső alulról esne.
A háztetőn a sok piros cserép
csillog, mint a fürdőben a csempe.

A lábam szétázott szinte térdig,
hiába az ernyő fejem fölött.
Nem tudom, mit mondok, hogyha kérdik,
mire vársz? Miért vagy ilyen lökött?

Korábban még csak szemerkélt a víz
akár a permet, úgy hullott alá
- az órán már húsz perccel elmúlt tíz,
vajon a tizenegy még itt talál?

Mert most már rázendített az eső,
kirepedt a bádog-ég, úgy szakad.
Szívemből lassan elszáll az erő,
az a csöppnyi is, amely ott akad.

Úgy hiszem, hogy most végleg feladom,
és a szétázott csokor virágot
a korláton át a vízbe dobom,
és gyűlölni fogom a világot.

De lám! Az eső most alábbhagyott,
a Nap kibújt a felhőrésen át,
és látom őt is a buszon, amott!
Ez nem esőt ér: százezer halált!

A lila tehén

Zöld mezőben egy lila tehén
állt és gondolkodott.
Lyuk volt oldalán, és szemén
láttam a bánatot:

Miért festettek lilára engem?
Folyton töröm agyam.
Erre olyan kíváncsi lettem,
kilyukadt az oldalam.

Zöld a mező, s a lila tehén
mégis éhes talán:
ami füvet lelegel szegény,
kipotyog az oldalán.

2014. november 15., szombat

Csoda egy életen át

Ott sejtettünk titkot és csodát,
hisz' nem látunk a szoknyán és blúzon át.
Hallhattunk nagy hencegéseket mind,
az ember erre ma csak rálegyint.
De ha megcsap a varázslat szele,
még tele lesz szíved, fejed vele:
lehetsz tapasztalt, s életunt talán,
mégis megfordulsz a szoknya után,
ha fölötte ring egy karcsú derék.
Megfogja a férfi képzeletét.

A varázspálca

Volt egy kicsi varázspálcám.
Nem volt neki tokja.
Olyan sem volt, aki táncát
megrendszabályozza.

Később varázsolt a vessző
sorsokat teremtve,
mindenféle csodát tett ő,
mindegy, nappal, este.


Elmúltak a boldog évek,
megkopott a fénye,
vele elkopott a lélek
ragyogó reménye.

Ha valaki neki némi
figyelmet szentelne,
életre kelhetne régi
varázserő benne.


2014. november 14., péntek

Búcsú

Négy fal között járva
kinézek az égre.
Nem emlékszem ma már
a rosszra, csak szépre.
Akik benne élnek,
majd' mind visszavágynak.
Hosszú árnyéka nő
itt benn a magánynak.

Költözés előtt

Elhagyom magányom,
szobám, Isten veled!
Ami volt, kihányom.
Innen halni megyek.

Négy fal között éltem
barlangomba zárva.
Senki nem szólt értem,
szívem maradt árva.

Hegyem barlangomról
ha leemelem én,
szívem elbarangol.
Űr marad a helyén.

2014. november 12., szerda

Csigaház a kutatóárok falában

A falba simul ott, de mégis látszik
az ív, amelyet mészváza hagyott.
Iszap temette, hisz nem volt lakott.
Az esti fény már csak kőmagon játszik.

A Vízözön előtt évmilliókkal
víz hullámzott ezen a szent helyen.
Ha figyelmemet neki szentelem,
megismerem kis intuícióval.

Ez volt a nyílt víz: kevés a törmelék:
finomszemű itt a mésziszap,
a házba jutva, akár a töltelék,
töltötte fel, akárcsak minap
a tenger alján azt a csigaházat.
S most napvilágra hozta ez a vágat.

2014. november 11., kedd

Füstté vált

Az ember sűrűn füstöl, vastagon.
Megtudták ezt sokan.
Mintha zsírt égetnél mezőn egy asztagon,
ahova odarohan
a falu apraja, nagyja, látván,
fölfele száll a füst.
Tűzvész lenne? Valami járvány?
Vagy ott rotyog egy üst?

Az égett zsír szaga émelyítő,
ha nem emberé is az.
Az Úr beszél, törvényesít ő,
még, ha nem is igaz.
"Tűzbe mind az eretneket,
a korcs cigányt, zsidót!
Égetni könyvet, szerelmeket,
kiélni agressziót!"

A teljes halál a feledés,
ha nem is emlékezel,
ha a bűnbánat nincsen veled, és
már nem is érdekel,
hogy volt szomszédod. Barát talán,
aki este sörözni ment,
és most táblája sincsen a ház falán.
Már csak füst az égben fent.

Hommage 'a Kassák Lajos - Streit Gábor képe





























Hova repül a szamovár?
Szaladj fogd meg, te kályha!
Kalapom szél fújta, már
csak egy hal úszik utána.

Középen választott hajam,
mint varjú szárnya, úgy lebeg.
Jó a sok kar, hogyha van,
dolgozom, mint az istenek,

mint Buddha, Visnu és Siva,
teremtek újat, szétverem
a régit. El kell pusztulnia!
A jövő az értelem.

2014. november 10., hétfő

Megváltozott

Megváltozott a fény,
amíg arcodról szemembe ért.
Megváltozott a szél,
mely hangodat hozza felém.
Megváltozott arcod,
mozdulatod sem a régi már.
Viccessé vált harcod,
s, hogy nem tudod, hol a határ.

Változott az állapot,
amelybe sorsaink sodortak,
kiűzvén az állatot,
így helyt adván a modornak.
Távolibb most a léted,
mint volt még pár hete.
Arcomra ritkán téved
szemeid tekintete.

Megváltozott múltunk.
Másként érzékelünk.
Amitől lángra gyúltunk,
többé már nincs velünk.
Súlyosabb lett léptünk,
kevésbé táncoló.
Fehérre festi értünk
a földet majd a hó.

Reggel a remízben

A villamos még álmos volt,
csilingelt egy keveset.
Már hajtotta a hatszáz volt.
Szíve attól repesett
reggelenként - édes a kín -,
szembe jön egy kék legény.
Nem vezeti drót vagy a sín.
S a kereke: oly kemény!

Találkoztak, rávillantott.
Ő mindig visszakacsint.
Gondja, búja elillant ott
látván a hat bakacsint,
a sötétlő hat abroncsot
a büszke, kék test alatt.
Látott pedig sok vén roncsot,
de Ő! Fiatal maradt.

És ma reggel: még mintha az
ég is szebben ragyogna.
A kisasszony neki falaz
a fülkében gagyogva:
Hol jársz, Pistám? Közel vagy már?
Egy perc, én is indulok.
Mindkettőnkre sok utas vár.
Villants! Visszakacsintok.

2014. november 9., vasárnap

Kőkorsók

Kőkorsókban vázányi virágok,
belőlük Van Gogh integet.
Gondjaimból éppen csak kilátok,
Napot idéznek mégis, eget.

Görög amfora tenger mélyén
viaszpecséttel lezárva,
akárcsak az én lelkem. És én
halálig maradok árva.

2014. november 8., szombat

Viccnek gondolod...

Tudom, hiszed, hogy viccelek,
de szó szerint igaz:
az életben már nem lelek
semmiben sem vigaszt.

Ha azt írom, sikoltozom,
azért nem hallhatod,
mert zárva tartom kozmoszom.
Ez fojtott állapot.

Rám tekintve nyugodt vagyok,
cseveghetek veled,
miközben belső viharok
dúlják fel lelkemet.
Nem szólok, ha szorít marok.
Tudom, nem szíveled.

Homokba írt körök

Homokba írt kör
határolja a teret,
amelyben élek.
Kilépni nem lehet,
de útját sem állja,
amely rám tör,
a szélnek.

Az folyton fúj
a tenger felől.
Végtelen az óceán.
Az érzés nem új,
az ember szinte feldől.
Mi jön azután?

Vannak más körök.
Beléjük látni néha,
ha felszáll a köd.
A homok örök.
Szorgalmas vagy? Léha?
Mindegy. Csak a szél bököd.

2014. november 7., péntek

Égi testek

A csillagok szüntelen rezegnek,
konstellációjuk változó.
Az örökké-t nem emberi nemnek
találta föl a megalkotó.

Állócsillag. Körén jár az égen.
Tiszta éjen fényesen ragyog.
Mégis: picit odébb van, mint régen.
És vajon én ugyanott vagyok?

És te nekem milyen csillag is vagy?
Még ott fénylesz éji egemen,
amikor a szívem néha kihagy,
mert nem tart körén a szerelem.

2014. november 6., csütörtök

A Szarvasbogarak Ura

Hanyatt fordítottam egy szarvasbogarat,
csak néztem, hogyan kapálózik hat lába.
Mintha bezárta volna egy ördöglakat,
olyan távoli volt megszabadulása.

Egy száraz ággal fordítottam hátára,
ahogy' az ösvényen keresztül ballagott.
Árnyékot vetett egy nagy tölgy lombsátra,
ha a Nap tűzi, akár meg is halhat ott.

Így fordít hanyatt minket az élet néha;
ki tartja a száraz ágakat kezében?
Szarvasbogárként nem vagyok rest vagy léha,
de talán nem küzdök annyira keményen.

Csak álltam ott és azt a bogarat néztem.
Szenvtelen kegyetlenség ült az arcomon:
rálépjek? Ott hagyjam kínlódni a vészben?
Vagy megkönyörüljek végül a harcoson?

2014. november 5., szerda

Marhabőr bakancsok

Hajnal-tájban marhabőr bakancsok
dobbanása a macskaköveken:
már megint vonulnak. Irdatlan sok
egyforma ruha, és az öveken
tompán zörrenő kulacs meg csajka.
Lám! Még a régi szovjet hadsereg
itt hagyott szava még ez is arra,
hogy majd a réten legyen kis meleg.


Hogy kinőttem, véget ért a béke.
Még szerencse, hogy nem jóval előbb.
Mire az égbolt átvált majd kékre,
tisztára kaszálják a harcmezőt.
Vagy mindegy lenne ott menetelni?
Egy fejlövés ott, vagy a hiánya?
A múlt minden, a jövő itt semmi.
De a múltat a gyomor kihányja.

Magamat írom

Magamat írom míves verssorokba,
de hát korcs a lelkem, így aztán dadog.
Lehetsz hozzám közömbösen goromba,
elhiheted, hogy én gorombább vagyok.

Magamat megadom a teljességnek,
noha én nem voltam még teljes soha:
bennem a tüzek is feketén égnek,
lángjuk megperzsel, csak füstjük száll tova.

Amikor szánlak, meg magamat szánom,
mert hiszen én is csak egy vagyok veled.
Engem is folyton kerget egy szép álom,
hogyha ezt mondom, nekem elhiheted,
és azt is tudom, hogy csak hosszú távon
valósul meg. Ha engedi Istened.

2014. november 4., kedd

Oktalanul

Arról álmodtam,
milyen volt a Lét,
mielőtt az ember
megteremtette Istent
oktalanul.


Félmilliárd évvel Ádám előtt
már nyüzsgött az élet.
Hegyek emelkedtek fel
és pusztultak el
oktalanul.

Ugyanígy történik majd
az ember után évmilliókkal.
Ha ki nem irtjuk magunkkal
az életet is
oktalanul.

Kora délelőtt

hideg sárgában fürdik a világ,
de csak a szemközti házfal teszi;
csikorogva forognak a fogaskerekek,
ahogyan a folyó csikorog
egy rozsdásodó uszály feneke alatt.

Néha beléd szüremlik a fakó égi kék,
de zsigereidben hordod már a barna estet,
eltemetve kopott kordzakódba.
Járnád az erdőt még,
a képeken lefestettet,
mondjuk Siskin erdeit október végén,
recsegve törne a száraz avar,
ahol nem zavarta soha senki
a vastag törzsű tölgyek évszázados álmát.
Bár Siskin erdei nyíresek és fenyvesek...

Szeretted ezt a létet,
a nyüzsgő, hullámzó kakofóniát
a város közepén,
mint ahogyan szeretsz mindent,
és semmit sem igazán,
amióta nincs, ami viszontszeretne;
a tüskét, amely összekaristolja mezítelen karod,
ha baltával irtod, kint a meddő földön,
a föld szagát egy üvöltő nyári délután,
ha Nap tüzében porrá esnek szét a földrögök,
és szinte lángra gyúl a világ,
mint valaha bent, a szívedben a szerelem.

Fordulj vissza a kékes-zölden derengő fényhez,
kalapáld csak pengére az értelmetlen krikszkrakszok sorát,
ha nincsen már, ami áthevítsen,
csak hagyd, hogy szájig feltöltsön végre
a zárt ablakon becsorgó novemberi hideg!

2014. november 3., hétfő

Vasarely

Vibráló, térhatású síkok,
egymásba forduló zebra-istenek.
Dimenziókat színvilágokra nyittok
ti hálók és domborzat-terek.

Gyönyörködtet képein a mértan,
a csupasz, de színes geometria.
Csak bámulunk szinte elaléltan:
szemünkkel trükköz a kép-optika.

Itt egy harsány Rubik-kocka halmaz,
ott elforduló mozaik lapok
rácshálóba festve. Örömmel jutalmaz
a kép: "mennyire térlátó vagyok!"
Néha nézve őket arra hajlasz,
e terekben laknak az angyalok.

Kassák

Vörös kör szívét szúrja át a lándzsa;
végére sárga téglalap
feltűzve, három, s mintha rácsra
hasonlítanának a napsugarak.

Cirkuszi trambulin egy labdán,
háttérben a nyugvó napkorong.
Város ez? Hajógyár? Képe kapcsán,
az ember néha elborong:
maradt utána sok tucatnyi lapszám,
ütötte őt is párt-dorong.

Acélgömb lendül kép-árbocon,
a régi művészetet veri szét;
az asztalon fekete macska oson.
A ló meghalt, de a Ma máig él.

Peremen

A holdkaréjról kráter-himlő-nyomok
derengnek át a fakó-kékes légen.
A finomszemcsés, part menti homok
pillepalackkal terítve régen.

Megzizzen a barna sás a csendben:
egy szárcsa fulladt ott olajba tán,
itt irizál még a fény egy cseppen.
A túlparton egy elkoszlott platán.

Most kigyúlnak mind az esti égen
a hascsikarás színű csillagok,
hátam mögött, a zsombékos réten
őrült tamtamot vernek démonok.
Dobszavukat már régen nem félem:
a peremen csendemben élek-halok.

Vakok, süketek, némák

Csak a vakok nem boldogtalanok,
aki látó, az mind bánatban él.
Akinek nyelvét dermeszti a szél,
beszélne talán, de nyelve dadog.

Csak a süketek nem hallják a zajt:
egysíkú, zűrzavar, brutál-zene,
szívünk szeméttel lesz tőle tele,
itt már szinte mindent eluralt.

Csak aki néma, olyan nem sikolt,
amikor temetik a holnapot.
Az élőkből, ha szívük megfagyott,
holnapra válik a tegnapi holt.

2014. november 2., vasárnap

Amikor Istent tagadtam

Amikor én Istent tagadtam,
kemény köveket válogattam.
Egyenként mind hozzávagdostam,
lepattant, fejbe vágott nyomban.

Amikor én tagadtam az Istent,
bűnéül róttam fel azt, hogy nincsen.
De régóta úgy gondolom, lehet,
mindig, ha szükséged van rá
                                       neked.

Kicsi fám

Növekedjél kicsi fám,
nem száradsz el, de nem ám!
Gyökered a földbe mar,
megöntözlek majd hamar!

Virágozzál, kicsi fám!
Szirmaidat hullasd rám!
Ágad szívem köré fond,
hová mennék tőled, mondd?

Gyümölcsöt hozz, kicsi fám!
Hallgasd meg kérő imám!
Zöldülnek a levelek,
árnyékodban pihenek.

Pusztulj tőlem, kicsi fám!
Leveleid hullasd rám!
Elmúlt már a kikelet,
nem élem túl a telet.

Mint hegyfalak közt verődő

Mint hegyfalak között verődő, szorongató magány,
visszhangzik bennem számtalan szavad.
Én soha sem voltam oly nagyon vagány,
de azt hiszem, talán voltam lélekben szabad.

Most korlátok közé szorít az élet,
és hiába mondanád, hogy csak rajtam áll,
mit teszek, a jövőben hogyan élek,
amíg el nem ragad a halál,
mert aki úgy él, amint én, félek,
nincsen választása már.

Érvelés

Oravecz Imre Indoklás című verse alapján (ÉS, 2014. okt. 31.)


Ha magamra venném
Oravecz Indoklását,
még igen sokáig
nem kelhetnék
végső útra.

Bár öregszem,
de a hindu felfogás alapján
fiam halálát
kellene túlélnem.

2014. november 1., szombat

Égbolt-szilánkok

Az égig hallatszik sikoltozásom,
csak  te nem hallod meg mellettem sosem.
Jól tudom, az árkot csak magamnak ásom,
mélyében már vár egy tűzszemű totem,
száját tátja nagyra, torka csupa sötét,
bendőjében örök ében tűz lobog.
Gyorsulva járja a Nap örök körét,
zuhanok. A világ köröttem forog.
Üvegbúra reccsen: megreped az égbolt,
éles szilánkokban fejemre szakad.
Füstté válik mindaz a jó, ami rég volt,
és egy hegyes szilánk szívembe szalad.