2014. június 30., hétfő

Nem volt más

Nem volt más, csak a fák és a köd,
ahogy' úsztak az ablak előtt.
Nem volt más, csak tejes szürkeség,
fény, amelyet emlék font köréd.

Nem volt más, csak csend és nyugalom,
emlékével magam nyugtatom.
Csend volt, bár kattogtak kerekek,
a jövő várt, szebb nem lehetett.

Nem volt más, csak a fák és a köd,
most megfagyok rőt kályhák között.
Nem volt más, csak szemed melege.
Hevét visszahozni lehet-e?


2014. június 29., vasárnap

Tél végén

Tél szele most tele fújja a fákat
hóval. A hó fala hószínű állat.
Durmol a mormota mély üregében,
fújhat a szél oda hófalat éppen!

Hogyha a tél szele végre elállna,
Nap heve sütne le fára, virágra,
folyna a hó leve mind patakokba,
nőne a zöld, mint nyáron a gomba.

Most csak a jégcsapok ülnek a fákon,
tarka virágok a réten a nyáron
nőnek, az ég vize, hogyha leesne,
izzik a nappal, bársony az este.

2014. június 28., szombat

A folyóról


Én csak arra a folyóra emlékszem,
homokpadok között lomhán csordogált,
nem is érthettem föl ésszel egészen,
mi volt az, ami a mederben ott várt.

Én csak arra a folyóra emlékszem,
meg még arra, hogy a napfény harsogott,
éles volt a kép, akár egy mesében,
dél utáni hőség, az idő nyomott.

Én csak arra a folyóra emlékszem;
lassú volt vize, mégis elragadott,
elsodort és én sodródtam merészen,
a parton állva néztem magamra ott,
ahogy' az ár - nem is álltam rá készen -,
egy vízből kinövő kőszirtnek csapott.

Bányában

Itt ülök egy sötét bánya mélyén.
A fejemre hideg víz szitál.
Merengek a múlt idők rejtélyén,
mindhiába: elmúlt az a nyár.

Fölfelé tekintek, fel az égre,
csak az ácsolatot látom ott.
Nem emlékezem már semmi szépre.
Sötétség lepi a vágatot.

Évek óta nem jár erre senki,
csak az emlékeknek árnya leng:
a mosoly elől nincsen hová menni,
kihűlt kacagás visszhangja zeng.

Lábam előtt folyik a sötétben
hideg, piszkos bányavíz-patak,
aknába zuhan, tűnik a mélyben.
Úgy hiszem, hogy megbántottalak.

Ő, mennyire szerettelek téged!
Sötét lett számomra a világ,
elmentél, s én elvesztem a mélyben
nem hajt itt, csak salétrom-virág.

Magányt sző a pók itt a hálóba,
errefelé a vakond se jár.
Elbuktam, bár volt vagy három próba,
minden késő: mindhiába már.

Asztalon hagyott rózsaszál

Nagyon meleg volt aznap,
meg is izzadtam, mire odaértem,
még korábban volt öt perccel,
de megkaptam a kulcsot,
fölmentem
- a magammal hozott virágot
az asztalra tettem,
ott is maradt,
amikor végül felöltözött és elment -,
és lezuhanyoztam,
meg is borotválkoztam,
emlékeztem, a sima arcot szereti,
aztán felöltöztem újra.
SMS-ben küldtem meg a szobaszámot.
Az elmúlt tíz hónapban
egyre az odaút járt a fejemben,
meg az, hogy az volt az utolsó odautam,
meg, hogy milyen banális volt életem egyik csúcsa,
és nem megy ki a fejemből
az asztalon hagyott rózsaszál,
bár úgyis egy kukában végezte volna.


2014. június 26., csütörtök

Konzervatív hazában, nemzetben


Nem hazában, otthonban.
Nem nemzetben, népemben,
kultúrámban és nyelvemben.
Nem csak gondolkodom, hanem
élni is akarok benne.

Nem konzervatív, az újat kereső,
befogadó, és nem másokat kiverő,
nem bomló múmia, a friss levegő,
nem a múlt, hanem az eljövő
vagyok.

Konzervatív hazában és nemzetben.

2014. június 25., szerda

Ahogyan élek

Ahogyan élek, vállalom,
majd vonok egyet vállamon:
nem érdekelnek szép szavak,
ami hamis volt, elszalad.

Nem számít ígéret, se szó,
az is elmúlik, ami jó,
miért múlik el, az talány,
de marad a sötét magány.

Az Újbeszélt már megtervezték

Csak a gondolat szabadsága maradna meg,
ha már a szó sem lehet szabad!
Csak a fejekben lehetne végre rend,
ha meg is kell gondolnod minden szavad!

Nyelvében él a nemzetem,
ha a nyelv korlátok közé szorul,
a gondolatnak vége lesz,
és hazánkra ismét sötét borul.

Csak a gondolat szabadsága maradna meg,
és pusztulna ki a "jólbeszél"!
A hazugság fala örök nem lehet.
Porát is szétfújja majd a szél.

Szikes síkon

Szikes síkon sziksót szedtem,
szűk kígyóbőrt levedlettem.
Szót fejtettem szóbányában,
sót festettem, sóvá váltam.

Táltos lóra fölpattantam,
mert kerget pár szárnyas kappan.
Száll felettem rémes átok,
nem feledtem: hasmánt mászok.

Szendereghet szilva ágon,
én egyre sorosomat rágom,
s mint a lekvár a penésznek,
versek rímhez úgy tenyésznek.

Földre rázom le szilvámat,
nincsen bennem már bűnbánat.
Pálinkám, ha marja torkom,
segít sorsom átgondolnom.

Sziksót szedtem szikes síkon,
szellőbe vijjogom kínom.
Most hintázok ágak hegyén,
lovagolok szárnyas gebén.

Szikes síkra szállt az este,
kedvem senki sem kereste.
Elcsúszom létemnek jegén,
de már szél szárnyán száll zeném.

Késő éjjel

A szívtájékon érzett, tompa szúrás
hajnali negyed egy felé,
a fülben hallott, szürke zúgás,
miután kikapcsoltad a számítógépet,
az égető érzés a szaruhártyán
jelzi, hogy aludni kéne menni.

Az agyban ilyenkor
szinte semmi sem működik már
rendeltetésszerűen.
Csak a hiány dobog a szívben,
és a lekapcsolt lámpa fénye villog még
oldalt elúszón a retinán.
"Sem emlék, sem varázslat"
nem hozhat vissza semmit,
amit elengedtél útjára simán.

2014. június 24., kedd

Diagnózis

Ez egy monománia, belátom,
de ma is sötét van a főte alatt.
Pedig csak most zártam az ablakomat,
mégsem sütött be a Nap, barátom.

Az ablakon a sötét folyik be,
hiába ugranak tüzet odakint.
Mindegy, ha nekem a homály odaint,
öltözhetek akár páncélingbe.

Nem lesz fény, ami csillogna vérten.
Elalszik lámpa, kihuny a parázs.
Szinte azt is bánom már, hogy éltem,
a légből eltűnik minden varázs,
egyedül maradok sötét éjben.
Csak a fejemben zümmög egy darázs.

2014. június 23., hétfő

Porrá töri

Nekem nem kell mélybe szállnom.
Már húsz éve, hogy lent vagyok.
Felszínre jönnöm csak álom,
a víz alatt megfulladok.

Ha feldobja a színére
az áradat bomló hullám,
senki meg sem lát, kivéve
egy pelikánt. Az néz furcsán.

Zölden, lilán pörög testem,
a vízből alig, hogy látszik.
Nem lesz soha többé estem,
már leúsztam Győrtől Vácig.
Szívem töri porrá Pesten
sorsom, ami vele játszik.

Benti bányák

Én az vagyok, amit mondtam, tettem,
még akkor is, ha másként gondolom.
Amikor csak zakómat gombolom,
e tettemtől szívem sosem retten.

Rettegnie miért is kellene,
akinek napfény süt feje fölött?
Ha majd a sötét belé költözött,
kerül csak szorításba szelleme.

Nyilván másról szól a mese mindig,
ezt alighanem te is jól tudod.
Amíg végül el nem jutsz egy liftig,
a bánya marad univerzumod.
Persze gyalog is mehetsz egy szintig,
ha az ajtót az éjre becsukod.

Fraktáldimenziók

Nézd a tengerpartot!
Mennyire tagolt,
különönsen a csipkés fjordok környékén!
Menj le a partra!
Mennyire tagolt,
ahogyan a sziklák között
a víz és a szárazföld elválik!
Merevítsd ki a pillanatot!
Nézd a víz peremét
a homokszemcsék között!
Mintha a fjordok csipkézettségét látnád viszont.
Folytathatod az alászállást
a fraktáldimenziókba

2014. június 22., vasárnap

Megcsúszott idő

Döglött árnyak lent, a bányamélyben.
Megcsúszott a réteges idő,
szívszakasztó, bármennyire értem.
Egyre kevesebb a levegő.

Járda szélen ott a lepke szárnya,
a híg sárba már belefagyott.
Nem verdes már az életért rángva.
Tegnap még élt, mára már halott.

Még csak egy patkány motoz a csendben,
szimatol, majd hívja társait.
Baljós árnyak húznak át felettem,
valaki már szomjan halt ma itt.
Az vagyok, amit mondtam és tettem.
Bárki mást hazudna, el ne hidd!



Menj, aztán gyónd meg!

Véres agyvelő csúszik a falon,
csontszilánkok keveredtek bele.
Dum-dum golyóval lőhették agyon.
Rosszul alakult mai reggele.

De lehet, hogy nem is megtorlás volt,
hanem lábánál pörgetett gyerek,
aki azután többé nem sikolt,
ha koponyáját falon szétvered.

Mindegy, hogy az utcára teszed ki,
kuka mellé, egy reklámszatyorban,
vagy átléped utcán, ha elesik,
fejét vered szét egy falon, jól van,
többé nem zavarja meg köreid,
te meg meggyónhatod a templomban.

Lápban

Fekete lett az emlékek hava.
Tovább kéne lépni, nincs hova.
Megkopott a paripa foga,
kemény lett az éjszaka fagya.

Nincs már cölöp a mocsárban,
vagy az emlék halványodott?
Ahol ház volt, egykoron, ott
most már a mélységes sár van.

Nincsen, aki leterítse
köpenyét a láp sarára,
idő, hogy ne keserítse
meg a jövőt valahára
friss fehéret ráterítve
emlék fekete havára.

Nincs víz

Nincs víz, hát mocskos maradtál,
hiába sikálod magad.
Élsz, és más is belehalt már,
hogy a keret üresen maradt.

A száraz évszak izzó Napja
fölszárít minden szabad vizet.
Hiába mosnád csak magadban,
te leszel, aki majd fizet.

Gyémánt sincs a rétre vetve,
csak csillogó üvegcserép.
Amikor nem vagy szeretve,
nem vagy más, csak szürke veréb.

Nincs tükör. A keretbe téve
csak a semmi gomolyog.
Szilánkra tört sok-sok éve,
csak te vagy csupa mocsok.
(csak te maradtál konok).

Valami dübörög

Valami folyton dübörög bennem.
Szívem dobog, vagy zakatol agyam?
A nyugalom már oly messzire van,
amióta nem vagyok szeretve.

Valami folyton cibál és rángat.
Belülről ás egy fertelmes féreg,
szívem már lyukacsos, attól félek,
sivatag szárít ki bennem fákat.

Valahogy folyton csak nyom a semmi.
Minden szélben mindig szertemállok,
csak ássa gödrét bennem egy átok,
mert engem nem tud szeretni senki.


2014. június 21., szombat

Aknába zuhanva

Az izzón megperzselt pilleszárnyak.
Fekete lett az emlékek hava.
Ellepi már a feledés tava.
Víz alá merült, eloszló vágyak.

Zuhant valami tíz emeletet,
megpattant egy kiálló gerendán.
Ennyi idő alatt nem lehet ám!
Szárnyat növeszteni nem lehetett.

Egyébként mészbe fagytak a szárnyak,
már amelyek meg nem perzselődtek.
Ennek az életnek bizony lőttek!
A mélyben ott lesnek rá az árnyak:
ide már nem ér le a Nap fénye.
Eljött az idő: búcsúzni kéne.

Mélyponton

Már olajszag sincsen, kihűlt a garázs.
Süvöltő csendben csak a semmi szállong.
A szerelőakna üresen tátong,
az alján cementbe fulladt a varázs.

Egy pillangó hever lent, a padlaton,
szárnyát híg cementiszap szegezi le,
oly mindegy, okos vagyok, vagy debil-e,
röptetni ismét nem is akarhatom.

Innen nem vezet fölfelé az útja,
csak lefelé van, vagy már nincsen tovább.
Ha átélni szeretné, egyszer újra,
akkor is ez marad a végállomás.
Ez elől nem térhet ki lopva, bújva.
Már nem várhat rá újabb áldomás.

Tegnap nem volt vers

Tegnap nem volt vers, ez rettenet,
de gondolj bele! Ez tényleg az!
A szürkeség így eltemet,
hamissá válik majd minden igaz.
A jót minden nap élni kell,
mert gyorsabban jön majd a vég,
ha napjainkra a semmi felel,
és nem építünk magunkban mesét.

Tegnap nem volt vers, ez rettenet,
mert verset minden nap írni kell.
Csak így lehet kibírni ezt az életet,
és amit más úgyis csak lekicsinyell,
az neked a kék ég lehet maga,
a tisztaság, a levegő,
a derült, csillagfényes éjszaka.
Hangulat, nem leverő.

Tegnap nem volt vers, ez rettenet.
Bár rajtam kívül senkit nem érdekel,
hogy elhanyagoltam belső kertemet,
amelyet mindennap művelni kell,
különben elburjánzik benne gaz,
bozót, gyom és félelem,
messze elfut mind, ami igaz.
Sötétbe fullad életem.

2014. június 20., péntek

Verstérkép

Föltettem a google mapre azokat a verseimet, amelyeknek helyi - azaz egy konkrét helyhez tartozó - vonatkozása van. Az így készült verstérkép térbe helyezi a verseket és a versek terébe a térképet.

2014. június 19., csütörtök

Macska az aknában

Aknába dobtak, de talpra estem.
Repültem le vagy tíz emeletet.
Acélgerendán tört meg a testem.
Ez másképpen nem is történhetett.

Bár megtörettem, de mégis élek:
első nyolc létem veszett most oda.
Aludni jár csak belém a lélek.
Testem az álmoknak lett otthona.

Eddig nem ér le már a Nap fénye,
a vágatokban örök a sötét.
Nem zavar idióták önkénye,
itt faromba nem repülhet sörét.

Ha egyedül élsz, ahogyan kéne,
mindegy, mennyi föld magaslik föléd.


Kilencedik halál

Döglött macska árokszélre lökve.
Zöldes-lilás, rothadó tetem.
Aki rám néz, elmegy minden kedve,
pedig én csak dolgomat teszem.

Elgázoltak, traktor ment át rajtam,
bordám törött szívem megrepedt.
Kilencből már nyolc életet haltam,
lelkem most két halál közt rekedt.

Nap sütne rám, tán még talpra állnék,
de itt folyton az eső esik.
Bűzlő húsomból nem lesz ajándék,
s nem hiszem, hogy húzom reggelig.
A pár óra, ami hátra van még,
remélem, hogy gyorsan eltelik.

Még téged látlak

Még téged látlak minden mozdulatban,
a hangod hallom szisszenő szavakban.
Az illatod száll felém minden széllel,
és véled álmodom még minden éjjel.

Tán lehet egyfajta őrület ez,
az ember feleszmél, és hüledez':
mitől is vert más ütemre szívem?
Csak életem próbáltam élni híven.

Az égen Nap helyén arcod fénylik,
emelkedett ott hajnaltól délig.
Egyre hosszabbak lesznek az árnyak,
este jő, s kihunynak mind a vágyak.

De még téged látlak minden mozdulatban,
hangod hallom suttogó szavakban,
illatod száll felém minden széllel,
és még álmodom veled sok éjjel.

2014. június 18., szerda

Paradox dunna alatt

Paradox dunnával takarózom:
ha lerúgom, izzadok nagyon.
Ablakomon dől a hideg ózon;
didergek, ha magamra húzom.

Puha tollal töltötték dunnámat,
csontom töri mégis pereme,
betapasztom tenyeremmel számat:
fájok. Sikoltani kellene.

Dunnámat talán pokrócra váltom,
sprőd ridegsége majd simogat.
Tüskés gallyakon alszom el, háton,
így álmodom színes álmokat.

2014. június 17., kedd

Lepke a cementben

Cementiszapba fulladt lepke:
befagyott a tündöklő idő.
Ha tapasztalata leverő,
az embernek elromlik kedve,

Mint léggömb szállna fönn az égen,
amíg az álmok elérhetők,
nem korlátozzák külső erők.
Ha elmúltak, mászik sötétben.

Hogyan kerül bányába ember?
A pajta csak múló pillanat?
A sötétség mély, mint a tenger,
hogyha nem becsülöd magadat
annyira sem, hogy egy gőzhenger
előtt te légy, amin megakad.

Főte nélkül

Ha majd leemelik róla a főtét,
a bánya mélyét fényár borítja el.
Elhalványul benne minden krétajel,
amikor megszűnik végre a sötét.

Nem lesz már szükség rajzolt határokra,
minden út a felszínre, fénybe vezet,
ha sokan nyújtanak egymásnak kezet,
ami sosem volt, majd annak lesz bokra.

Körből nem tépnek akkor senkit széjjel
sokfelé kirángató, mohó kezek,
megszűnik talán majd az örök éjjel,
mészbe fagyott lepkék szárnyat lebbentenek,
az örök sötétség feltelik fénnyel.
Langy esőt hullajtanak a fellegek.

Kiűzetés

Gyémánt nem volt földre vetve ott,
csak néhány csillogó üvegcserép.
A szél dudorászott butácska dallamot,
és egy pár szürkén csicsergő veréb
fürdette szárnyait a porban.

Háztetőn a hajnalfény pirult,
és szarka billegett a kerti fán.
Az ágakon már friss virág virult,
akkor sem láttam át még a szitán,
bár álmom mutatta torzan.

Elmúlt hét, a kávé elfogyott.
Az ajtó immáron végleg tárva várt,
mert múlt és jövő már egybe fagyott,
s nem láttam többé széles látóhatárt.
A bőrönd tompán puffant lent, a porban.


Égszakadás

Szakad a víz az égből,
ahogy a csövön kifér.
Oldalról ver a széltől,
az utcán már bokáig ér.

Lepelként hömpölyög végig
a lejtős utakon.
Hogyan jutok a célig
szárazon, azt kutatom.

Pallót fektetni kéne
az áradaton át,
vagy elzárni fent az égben
a felhők könnyzáporát.

2014. június 16., hétfő

Mint rothadt gyümölcs

Mint rothadt gyümölcs
estem le rólad.
Úgy szólt a jóslat:
kivágott szemölcs
lesz majd a sorsom.
A lápisz éget,
hívom a véget,
míg bírja torkom.

Rágnak a férgek,
fejemben egyre.
Nem várok kegyre,
száz sebből vérzek.
Már nincsen célom.
Feladom harcom,
fejem lehajtom
hideg acélon.

Világunk vége

A Hold kipukkadt, a gyűrű elgurult.
A Tejútnak teje megsavanyodott.
A bányamélyből lúdvércnek lángja gyúlt,
a birgej hangja a téren harsogott:

- Veszély jön, veszély! Rögtön itt az éjfél! -
nem figyeltek már régen reá oda;
vetélkedő ment: senki sem volt észnél,
szólhatott a holtat keltő harsona!

Lement a birgej, és feljött a szén is,
magából egy óriás tüzet rakott.
A nép a tévét nézte egyre mégis:
a tűzről most ismert arc hazudozott.

Jó volt látni, hinni benne, álmodni róla,
hogy csak egyre jobb lesz majd az életünk,
hiszen nagyon unalmas volt a nóta,
hogy csak azt ehetjük, mit megtermelünk.

A Hold megtöppedt, ráncos lett a vén Föld.
A Tejúton Ménrót lova nyihogott,
a föld kiszáradt, eltűnt már minden zöld.
A polgár épp egy új hülyén vihogott.

Unoka-vers

Érkeznek az unoka-versek.
Nem túl agyasak, vagy nyersek:
virítanak virágot,
föltárják a világot.

Ha az unokámnak tetszik,
elhallgatná majd napestig.
Nincsen abban rosszaság:
mesélteti nagyapát.

Kellemes a nyári este,
főleg rímbe, versbe festve.
Itt ülünk a kis padon,
a mesédet hallgatom.

Vörösödik a Nap fénye,
vacsorázni menni kéne.
Jó éjszakát, unokám,
holnap is lesz mese ám!

2014. június 15., vasárnap

Késő éjjel

A szív tájékon érzett tompa szúrás
hajnali negyed egy felé,
a fülben hallott szürke zúgás,
miután kikapcsoltad a számítógépet,
az égető érzés a szaruhártyán
jelzik, hogy aludni kéne menni.
Az agyban ilyenkor
szinte semmi sem működik már
rendeltetésszerűen.
Csak a hiány dobog a szívben,
és a lekapcsolt lámpa fénye villog még
oldalt elúszón a retinán.
"Sem emlék, sem varázslat"
nem hozhat vissza semmit,
amit elengedtél útjára simán.

2014. június 14., szombat

Mintha rádőlt volna

Mintha rádőlt volna a főte,
sötétben, levegő nélkül
tátog, mint egy tarajos gőte.
Arca színe lassan kékül.
Azt, hogy a bányamester lőtt-e,
el nem meséli emlékül.

A szerelő aknában fekszik.
Mésziszap csöppent szárnyára,
pedig mennyit várt már napestig!
Most eluralja lázálma:
az eget festi át, ha úgy tetszik,
akár bíborról sárgára.

>

Mint egy egér


Mint egy fehér egér a bányamélyben,
folyton csak találgatom a jó utat.
A sötétben jó irányt jel nem mutat,
még nem is fogtam fel talán egészen,

de úgy tűnik, hogy körbe-körbe járok.
A Hold kipukkadt, a gyűrű elgurult.
Omlástól a légakna is eldugult,
valahol a sötétben vár egy árok.

A mizserfa megreccsen és az ászok
fölfelé hajlik már a nagy nyomástól.
A főte súlya nyomja itt a létet.

A vágat szűkül: már csak hasmánt mászok,
mint rab, kit eltiltottak asszonyától,
tekergek. Csak nyüszít bennem a lélek.

Döglött árnyak

Döglött árnyak lesnek a bányamélyben.
Rád szakadt a csendbe kövült pillanat.
Mi módon élheted túl majd kínodat?
Még nem is fogtad fel talán egészen.

Cementbe dermedt az elmúló idő
- gyantába fagyott ősi rovar szárnya -,
bármerre lépsz, egyazon úton járva
folyton ritkul körötted a levegő.

Még világít a fejeden a lámpa,
kihasít a sötétből egy darabot.
Itt egy csók, amott egy pillangó szárnya,
megkülönböztetni tényleg akarod?

A garázsba fény szökött be a résen.
Az kívül van már időn és a téren.

2014. június 13., péntek

Napszúrás

Harmincnyolc fokos a lázam,
és senki sem visel rám gondot.
Hullámzik körülöttem a házam,
és csak nézik a vén bolondot:
mintha egy fedélzeten lenne,
tántorog az előszobában,
vihar dúl kint, a nagyvilágban,
és nem érzi jól magát benne.

Harmincnyolc fokos a lázam,
dobog bennem, mint ezer vad ló,
Úgy rángat, mint a váltóáram,
és nem földel le már a padló,
egy hűvös kezet elviselnék,
hogyha benne simítás lenne.
Még az is lehet, helyre tenne.
Valaha volt egy ilyen emlék.

Harmincnyolc fokos a lázam,
másnak is volt: eléggé kemény.
Én nem tudom, hogy mit csináltam,
hogy így elhagyott minden remény;
talán a trópikus Nap az ok,
hogy ilyen magasra felszökött.
Olyan vagyok, akár egy lökött,
mindig, hogyha napszúrást kapok.

Sötét tárnákban

Most sötétben járom a tárnákat,
nem lelem sehol sem a kiutat.
Szemem előtt villog a káprázat:
egy lepke cementiszapba fullad.

Még verdesne hímporos szárnyával,
ha lenne benne röptényi erő.
Lepkét nem foghat senki lármával,
de ilyen halál nem felemelő.

Nem tudom, honnan e kép hirtelen.
Akárcsak egy befagyott pillanat,
imént még tervezgettem szertelen,
és most szemem szinte már kiguvad,
hogy átláthassak a káprázaton.
Rettentő lehet az ábrázatom.

Nem halmoztam

Nem halmoztam, csak sunyítottam gyáván,
nem tékozoltam, és maradtam árván,
mint kerge tücsök, aki folyton zenél,
aztán retteg, megfagy, hogyha jön a tél.

Asztalra nem csaptam, leköptek, arcon,
lemostam, folytassam bolond kis harcom.
És most - jobb híján - hasztalan keresem
benne az értelmet. Sehol sem lelem.

Végigjárom. A holnap még itt talál,
ha az álom az éjjel el nem kaszál.

Úgy legyen!

Mire átkeltem a hegyen,
besötétedett.
A csillagfényben elvesztettem
minden realitás-érzékelésemet.
Kívántam, hogy úgy legyen,
ahogyan szeretem:
ő is szeressen meg végre engemet.

2014. június 12., csütörtök

Rémek ideje

Betáblázva ajtó, ablak,
kint rémhordák sikongatnak.
A kéményre is fölmásznak,
kandallóba alászállnak.

Tüzet kell most gyorsan rakni,
mert még beköltöznek, lakni!
Ha rálépnek küszöbömre,
szívem is megderesedne.

Körmük nyúzza kint a falat,
rossz vakolat majd leszakad.
Csikorgása, mint a jajszó,
borzongatón messze hangzó.

Leheletük folyót fagyaszt,
minden embert házban maraszt.
Derékba törik a fákat,
dermed tőlük ember, állat.

Messze van még a kikelet,
hogy elűzze a rémeket,
sötét tőlük most az ég is.
De eljön a tavasz mégis.

A költő nem Parnasszusra tör

A költő nem Parnasszusra tör,
Dante Poklába száll alá.
Az, akit a szenvedély gyötör,
akivel harcol a halál,
míg más alaptáborban vigad,
légritka térben fuldoklik vadul,
felperzsel minden ócska hidat,
saját hibáiból sosem tanul.

A költő nem Parnasszusra tör,
a hegy nő lábai alá.
Zűrzavart mind tisztára söpör,
teremt, ahol mit sem talál.
Követnék őt milliónyian,
de szárnytolluk ki sem nőtt még soha,
a költő meg kérdezi: mi van?
A sors kihez volt végül mostoha?

A költő nem Parnasszusra tör,
a föld megy ki lába alól,
és a helyén megnyíló gödör
a mélységbe vész valahol.
Cérnavékony a kenderkötél
kifeszítve zordon semmi felett.
Leesik? Nincs díszes szemfödél,
és senki sem látja a kötelet.

A költő nem Parnasszusra tör.
A Parnasszus tör ellene.
Körülötte ott a krétakör,
abból rángatja szelleme
és érzelmei ezer felé,
és hogyha úgy adódna néhanap,
sem viszik ügyét bíró elé,
maga dönt. Ha jól, műve fennmarad.

Főteomlás után

A rád szakadt csendbe kövült pillanat,
mint főteomlás után a sötét
járja át az én remegő szívét.
Elfelejted minden más kínodat.

Adósságod, elcsúszott életed,
mint a cementbe dermedt lepkeszárny
fagyott be hirtelen. Csak kósza árny
mind, ami történt mással és veled.


Nem dereng itt sehol sem Davy-lámpa
fénye, így elborít a félelem:
látod már magad, ahogy a sárba
fúlsz, és nem segít már az értelem.
Csak ülsz a csöndben, magányba zárva,
és a múlton jár agyad szüntelen.

2014. június 11., szerda

Mint a világ

Én csak ugyanannyira magam,
mint a világ ismétli magát,
akár vidám, vagy bánata van.
Ha figyelnél rá, meghallanád:

A bánat a felhőkből árad.
Tőle lett végtelen a tenger,
az növeszti nagyra a fákat.
Abból táplálkozik az ember.

A bánat hull le száraz földre,
ha Nap süt a tavaszi égre,
és termőre fordítja végre.

S ahogy a hó jön nyári zöldre,
csak oly gyakran ismétlem magam.
Mint a világ, ha bánata van.

Tetté válik

                             (Gerevich András: Voyageur)

A demokrácián túl
csak a visítás van,
a bírvágy és a félelem morajló hangja
tölti be a társadalmi teret.

Minden gondolat több száz éves.
Az emberközti tér sűrű, fojtogató,
ha elhagyja a köz szelleme,
szurokká és szitokká válik,
amelyben puhára fő a szabadság.

A gondolat
nagyobb időtartamot fog át óránként,
mint saját jelene.
Előre, hátra kutat,
analógiákat,
önigazolást keres,
extrapolál.
Ma még (és megint)
a koponyák szorításába van bezárva,
de egyszer majd
szétfeszíti a fojtó társadalmi teret.

Akkor nem gondolat lesz,
hanem tett.

Bányamélyben

Főteomlás után friss levegő,
szénporos tárnámat úgy jártad át.
A rám szakadt sem volt már leverő,
mert éreztem a remény illatát.

Pillantásodra ragyogó ég nyílt
a tintaéjben, fent, fejem fölött,
tépett, vérző sebre hoztál gyógyírt.
A remény újból belém költözött.

A lég sem volt már fojtó, sűrű, én
a Tejúton fociztam a Holddal,
táncoltam a Szaturnusz gyűrűjén,
szárnyalás és zene, játék volt, dal.

A légszomj múlt, de tűnt a káprázat.
Most sötétben járom a tárnákat.