Itt ülök egy sötét bánya mélyén.
A fejemre hideg víz szitál.
Merengek a múlt idők rejtélyén,
mindhiába: elmúlt az a nyár.
Fölfelé tekintek, fel az égre,
csak az ácsolatot látom ott.
Nem emlékezem már semmi szépre.
Sötétség lepi a vágatot.
Évek óta nem jár erre senki,
csak az emlékeknek árnya leng:
a mosoly elől nincsen hová menni,
kihűlt kacagás visszhangja zeng.
Lábam előtt folyik a sötétben
hideg, piszkos bányavíz-patak,
aknába zuhan, tűnik a mélyben.
Úgy hiszem, hogy megbántottalak.
Ő, mennyire szerettelek téged!
Sötét lett számomra a világ,
elmentél, s én elvesztem a mélyben
nem hajt itt, csak salétrom-virág.
Magányt sző a pók itt a hálóba,
errefelé a vakond se jár.
Elbuktam, bár volt vagy három próba,
minden késő: mindhiába már.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.