2016. október 31., hétfő

Erdőszélen

A fű a mezőn rövidre vágva.
Szálain ott csillog az őszi Nap.
Az élet máskor borzalmas vágta,
de az ég ma fakó bársonykalap.

Erdőszél. Cserjéken és a fákon
aranylón rozsdállnak a levelek,
nem zöldek, mint voltak akkor, nyáron,
amikor egy pár voltam teveled.

Az út mentén, a cserjesövényen
rózsaszín, apró, elfonnyadt virág.
Megtapasztaltam már, jó keményen,
hogy milyen is hiába várni rád.

A fű a mezőn rövidre vágva,
vagy lelegelték itt a tehenek.
Kabátom alatt húsomat rágja
a hideg szél, amely itt tekereg.

2016. október 30., vasárnap

Sarokház



Ő már ott toporgott a megbeszélt helyen egy csokor virággal kezében, amikor a lány megérkezett.
A Park vendéglő teraszára ültek, ő férfi módra sört, a lány egy kólát kért, azután őt hallgatta. Csak egy órájuk volt összesen, így hamar elindultak hazafelé. Azt mondta, elkíséri a lányt.
Alulról mentek föl a Himfy utcában, és a lány a lépcső alján elbúcsúzott tőle.
-Elköltöztetek? -kérdezte döbbenten - hiszen a Ménesi úton laktatok!
-De buta vagy! Ez ugyanaz a ház! - kacagott rá a lány és még egy búcsúpuszit nyomott az arcára, aztán beszaladt a kapun.
Meglepődve nézett föl: A ház valóban sarokház volt.

Tél közeledik

Télikabát araszol megállóban.
Bal lábát húzza,
tyúklépésben siet.
A víz túloldalán, a Házban minden jól van,
de a télikabátok jövőjében
már régen nem hiszek.

Alacsony most a vízállás,
meg sem billenti kémény-kalapját,
ha úszik híd alatt, hajó.
A várost régóta szarkák
és varjak lakják.
Itt még tavasszal sem hallani,
hogy élni jó.

2016. október 29., szombat

Őrült beszéd

Őrült a beszéd, mint a dadában,
jeges szél fújt már május havában.
Őrjöngve hordta a jégszilánkot
végig a nyáron. Ilyet ki látott?

Befagy a száj, blokkol az elme,
ha nincs a létnek egyetlen szerelme.
Pusztító vihar dúl kívül és belül,
ha nincsen, aminek a szív örül.

Száraz ág és lángoló erdő.
Komoran gomolygó, fekete felhő
rohan az égen, Sötét az este,
hogyha az elme gyásszal van festve.

Őrült a beszéd, mint a gazdája.
Elbújna mögé vára sáncába.
Betör az árvíz, a szennyet hozza,
lassan a tornyot bontja, nyaldossa.

Ablakba állva üvölt a szélbe,
nincs, aki hallja. Azt is mi végre?
A mocsokáradat csak egyre nő,
végül nem marad más, csak a kő.




Libegő lepkék

Látsz-e, lányom, fejem körül
libegő lepkéket?
Hoz-e álom, hogy megörül
szív, szemedre kéket?

Csipke tövis, vagy vadvirág
rajtam a koszorú?
Fény sugárzik? Belül kirág
mindent a barna bú?

Hegyen állok, messze nézek,
vagy száraz faágra?
Jönnek még rám vidám évek?
Megyek nemsokára?

2016. október 27., csütörtök

Te meg én

A váltóba botlott bele lába,
és pofára zuhant a bazaltzúzalékon.
Nagyon elege volt mára,
érezte, hogy harminc éves fékon
nadrágja végleg szétszakadt az ülepén.
Vajon hová lett életéből a te meg én?

A relészekrény

Szembe jött a relészekrény.
Rózsaszínben villogott a fal,
majd vérvörösre vált.
Vajon mit is akart?
Azután ibolyán felfénylett, ez tény,
amint a helyiérdekű befutott,
majd zörögve elindult tova.
Most is megy még. Nem tudni, hova,
s miért hurcol magával.
Benne él a csattogás,
meg alul a csikorgó erő.
Én lennék a fő fogás?
Az lesz: majd lelő,
azután meg kibelez a sors,
mint egy filéző kés.
Ízemhez a bors
só nélkül kevés.

A relészekrény meg csak jött,
és hiába bújtam el
szavak mögött, sorok között.
Fejemben támasztott új ködöt,
de...ez ma már kit is érdekel?

2016. október 26., szerda

Sziszipuszi

Tegnap még lábon táncoltak a vérerek,
mára csomó nő a köldök fölött.
Keservek űznek folyton, mint vérebek,
nem is volt egész, ami eltörött.

Van, hogy utolérnek, és torkon ragadnak,
szinte kiszorul belőled a szusz.
Ha nem lenne, úgyis találnál magadnak
követ görgetni föl, mint Sziszifusz.

Forgolódsz éjjel, és túl korán ébredsz fel,
és kínlódik benned az írhatnék.
Reggel tükörben magadnak már nem tetszel,
és senki sem kérlel, hogy maradj még,

de az égen hiába vérveres a Hold,
egy jól ütemezett puszi mindent megold.

Dühöng a szív

Dühöng a pumpa bent a mellkasomban,
és lassan már az őrületbe hajt,
hogy nem találom helyem otthonomban,
pedig kerültem mindig minden bajt.

Dühöng a szívem, annyi a gazember.
Nálunk a bűn már rutin-dolog.
A hazugság árad, mint a tenger,
és füstje száll, mert pokol-láng lobog.

Akit vezetni választott a népe,
szemen köpi mindet, és magát,
föl se néz az égre, hogy még kék-e,
ha megtagadja korábbi szavát.

Dühöng a szív, mert jórészt tehetetlen.
Annyi közöttünk az áruló:
a diktatúra újra temetetlen,
neki tapsol három millió.

Dühöng a szív, mert az agy már látja,
több nemzedéknyi lesz a kárhozat,
hiszen csak csupa gazember ártja
magát közügybe. Gonosz áthozat.

Dühöng a szív, mert immár otthonomban
a gaz hazugság üli ős torát.
Akármerre nézek is, csak ott van,
a Sátán egészségére issza borát.

2016. október 25., kedd

Régi-új mese

Ne hints fülembe régi-új mesét,
megint egy náci bolsevizmusét!
Ne lógjon szádból véresen agyar,
ne állat légy, hanem maradj magyar!

Ne üsd a véred! Te vagy áruló,
ha elhiszed, hogy rabnak lenni jó.
Hamis az út, amelyre máma lépsz,
új gyötrelem vár rád és szörnyű vész.

Ne hidd a szót, ha kitagad magyart!
Ne higgy fülednek! Használd az agyad!
Amit ma kapsz, az puszta álomkép.
Lidérc vezet? Romlásba megy a nép.

Ne hidd, hogy a tudás fölösleges!
Ha tudsz, te sem vagy ám különleges!
De nyisd ki tágra mindig ablakod,
használd eszed! Átvernek? Tudhatod.

Az ellenség nem kívülről jön ám,
ott benned hajt ki, szívedben komám.
Ha elhiszed a gyűlölet szavát,
csak új nyomor és megvetés száll rád.

Ne hidd, sosem volt híred visszatér,
ha nem teszel önzetlen senkiért!
Ne várd a jót! Ne mondd: ez neked jár!
Az éj jön most. Legyél te fénysugár!

Ne hidd a szót, a régi-új mesét,
megbukott náci-kommunizmusét!
Ha hiteget egy felkent férfihang,
saját zsebére dolgozik: bitang!

Ne hidd, hogy új dicsőség vár reád,
ha megtagadod véreid, s hazád.
Az igát rázd le magadról hamar!
Csak így leszel szabad, nemes magyar.

Nulla fok alatt

Nulla fok alatt volt
a hőmérséklet éjjel.
Az égen egy hanyatt Hold
világított fenn kéjjel.
Fázott a szobában,
bár rajta volt kabátja.
Nézte, hogy az ágyban
a láztól izzad bátyja.

Hiába ment ki fáért,
már üres volt a kamra.
Nem volt mit vágni, ráért,
hogy végiggondolhassa,
az erdőre kimenjen,
hogy lopáson érjék,
vagy nézze dermedten,
hogy megszakad a vérség.

Erre már öt éve
nincsen semmi munka.
Szétesik, mint kéve,
menekül, mint unka,
ha a tó kiszárad
innen el az ember.
Itt a nyomor támad,
mint partot a tenger.

Nulla fok alatt lesz
a hőmérséklet éjjel.
Imádkozzon Istenhez?
Meleg nem mlesz, sem étel.
Talán, ha kézbe fogna
vasvillát vagy fejszét,
lenne, ki nyafogna,
mert érezné a vesztét.

Nulla fok alatt lesz,
mint volt tavaly télen.
Imádkozzunk kereszthez,
vagy gyűljünk majd a téren?
A kézben ott a villa,
vagy jó nehéz szekerce,
s ha tágul a pupilla,
majd ránk néznek egy percre.


2016. október 23., vasárnap

Tíz évesen

Tíz évesen az ember
még farost lemezből fűrészelt
pajzzsal és csatabárddal szaladgál
a ház melletti prérin,
szemüvege miatta nem Üvegszemnek,
hanem Vasszemnek nevezik a törzsben.

Tíz évesen az embernek
még nincsen gondja arról,
honnan jött és merre tart,
csak ködös sejtései lehetnek
egy-egy augusztusi, csillagfényes estén
a tó mellett üldögélve,
balinra vagy keszegre várva,
hogy feje fölött a csillagos ég mélységében
csillagrendszerek roppannak végtelen fekete lyukakba,
egész Napok, bolgyórendszerek tűnnek el a semmibe
végtelen kataklizmákban,
pusztító áradások és földrengések irtanak népeket,
és van, ahol ma is bombák hullanak az égből.

Tíz évesen az ember okos.

Mindenről tud, mindenről hall,
és mindent beépít magába,
de még nem érinti saját életét,
csak néha, egyedül a szobában,
elalvás előtt suhan át rajta a rettenet:
én is meg fogok halni.

Tíz évesen az ember hős lesz.

Mindenkit megment a közelítő üstököstől,
a fekete lyukakat eltéríti pályájukról,
és időben figyelmezteti a Titanicot
a közelgő jéghegyre.

Tíz évesen az ember már tud a szerelemről,
egyre csak várja,
mikor lesz majd elég nagy ahhoz,
hogy ő is szerelmes lehessen.

Mert tíz évesen az ember
még mit sem tud arról,
hogy milyen gyötrelem
szerelemre várni,
és szerelem nélkül élni
egy életen át.

2016. október 20., csütörtök

Őrség másodállásban

Még bennem rezeg hiányod,
mint kriptában a kihűlt gondolat.

Ha szívedet másra kitárod,
magadra veszed a gondokat,
és nem szabadulsz többé tőlük
sem fekete, sem vörös szín alatt.

Te leszel örök őrük.

Lehet, hogy csak ennyi marad
számodra abból, ami másnak az élet.
De a szenny rád már hiába is ragad,
nyugodtan mondhatod: nem félek.

2016. október 19., szerda

Magyarázd csak!

Magyarázhatod nekem,
hogy milyen is az a fekete tavasz!
Mint aszfaltmocsárba ragadt szavak,
ragadt meg bennem a lét,
amikor elfordítottad tőlem fejed,
és elvitted tőlem a mesét.
Rám még ma is a szurokmáz tapad.

Már nem várok semmit.
Új tavaszt nem, sem nyarat,
csak talán az utolsó telet.
Talán felfogtál ennyit:
minden csillámló felszín alatt
mennyire szerettelek.
Hát csak magyarázd nekem,
milyen is a szótalan, sötét tavasz!
Talán még megérthetem,
hogy annyira miért is vártalak.
Ha nem ragyoghatsz már az én egemen,
hát csak gyúljon ki másért orcád,
izzon fel rajta másért a szerelem!
Én elmondtam búcsúmat hozzád.

2016. október 18., kedd

Még mindig itt vagyok

Én még mindig itt vagyok szeretni.
Noha elmúlt már szinte egy élet,
azt az időt nem tudom feledni;
többé nem lesz olyan, attól félek.

Mint szelet tavaszi fák levelén,
távol, hangod már csak úgy hallhatom.
Jól tudom, véget ért a te, meg én.

Hiába rezeg, ütközik atom
azóta, alakít molekulát,
pezsget életet, robbant csillagot.
Hiába kértem az Egek urát,
adná még vissza, ami elhagyott.

Bennem ma nincsen már, csak a semmi,
s én még mindig itt vagyok szeretni.

2016. október 12., szerda

Koncentrálni

Villamoskocsi végében állva
sokszor kellett kifelé fordulni,
és nagy számokat összeszorozni
koncentrálva, fejben.

Negyven évvel később már nem erre,
hanem a fordítottjára kellene koncentrálnia,
ha szükség lenne rá.

2016. október 11., kedd

Hátra szaltó

Izzadtságszag volt a szertárban,
ahol a leterített birkózószőnyegen
a tarkóbillenést gyakorolta.

Később kihúzták a szőnyeget
a tornaterembe, a hátra szaltóhoz.
A mester számolta az ütemeket.

Ha kevés volt a lendület,
megtolta a lábát, hogy elég legyen.
Nem lett elég soha. Azóta sem.

De a technikára ma is emlékszik:
sarokról beleülve hanyatt dőlni,
aztán elrugaszkodva a térdet felkapni:

egy,
kettő,
három!

2016. október 10., hétfő

Úttalan úton

Úgy szálltam tengerre hajómmal,
el sem hagytam én Ithakámat.
Meg volt rakva földi jóval,
s léket vágott rajta a bánat.

Ömlik a víz a hajóba a léken,
nincsen erő, ami befoltozza.
Messzire elhagyott engem régen,
s nincs, aki, nincs, ami visszahozza.

Messzire van az otthon tőlem,
bár el sem hagytam Ithakámat.
Egyre kevéssé bírom erőben.
Miért vívtam a trójai várat?

Csábít egyre a szirének hangja,
Szkülla szaggatja a hajómat.
Szívem céljaim veszni hagyja,
a Kharübdiszből nincsen csónak.

Egyre messzebb visz Ithakámtól,
a semmibe tart ez a hosszú hajóút.
Egész életem engem vádol.
Eldobom egyszer e létre ható bút?

Fa

Sopotnik Zoltán verse nyomán

Egy fa embert visz a hátán.
Úgy úszik vele.
Törzsestől, gyökerestől, lombkoronástól.
Annak, mintha közös lenne a törzse a fáéval,
félelmetes látvány.
Kimerevíti az időt,
ahogyan a mocskos áradatban elsuhannak.
Más fák is velük száguldanak,
egyikükön sincsen ember.
Azok néha összeütköznek, átfordulnak,
de ez a fa nem.
Talán tudja, ember utazik rajta,
leszállni képtelen.
Az ár már átvitte a híd alatt,
ága nem akadt bele,
nem csapódott a pillérnek, mint mások.
Egyensúlyozza nagy koronája,
földlabdás gyökérzete.
Nagyon régóta úszhatnak így együtt,
a földlabda félig szétmállott,
az ember teljesen átázott,
remegve simul a fához,
annak ágaiba kapaszkodva.
Átsodorja őket a víz
a határon.

2016. október 9., vasárnap

Ha a vers elmarad

Ha szűnik a kínzó gyötrelem,
verset sem kell írni már nekem.
Ha csökken bennem a fájdalom,
nem is szól hangosan már dalom,
és ha a vers végül elmarad,
tudom hogy, akkor leszek szabad:
ha egy nap majd vers nélkül talál,
tudom, eljön értem a halál.

Ha szűnik a kínzó gyötrelem,
ha csökken bennem a fájdalom,
verset sem kell írni már nekem,
nem is szól hangosan már dalom.
És ha a vers végül elmarad,
ha egy nap majd vers nélkül talál,
tudom hogy, akkor leszek szabad:
tudom, eljön értem a halál.

Ha szűnik a kínzó gyötrelem,
nem is szól hangosan már dalom.
Ha csökken bennem a fájdalom,
verset sem kell írni már nekem,
És ha a vers végül elmarad,
ha egy nap majd vers nélkül talál,
tudom, eljön értem a halál.
Tudom hogy, akkor leszek szabad.

2016. október 8., szombat

Kis herceg

Egy kis róka kell nekem nagyon,
vörös bundás, a farka lompos.
Rózsám nyugodtan ráhagyhatom,
tudom, jóléte neki fontos.

Mehetek vulkánt tisztítani;
hamut, salakot seprek ki majd.
Elleszek, nem zavar valami,
mert tudom, az új virág kihajt.

Egy kis róka kell nekem nagyon,
hogy ne legyen egyedül szívem.
Rátalálok, le nem rohanom,
majd szép lassan megszelídítem.

Robert Hayden: Azok a téli vasárnapok

Apám vasárnap is korán kelt,
és kékítő hidegben öltözött.
fájó kezével, amely munkában repedt,
tüzet gyújtott a fal mögött.
Sosem köszönte senki meg neki.

Ébredtem, és megtört a hideg.
Szinte csilingelt, ahogyan megrepedt.
Hogy hívott, Lassan öltözgettem,
házunk dühe fölöttem lebegett.

Közömbösen beszéltem apámmal.
Ő a hidegbe ismét kiment
jobbik cipőmet megtisztítani.
Mit tudtam én, mit is
a szeretet szigorú
és magányos hivataláról?

Those Winter Sundays


Sundays too my father got up early
And put his clothes on in the blueback cold,
then with cracked hands that ached
from labor in the weekday weather made
banked fires blaze. No one ever thanked him.

I'd wake and hear the cold splintering, breaking.
When the rooms were warm, he'd call,
and slowly I would rise and dress,
fearing the chronic angers of that house,

Speaking indifferently to him,
who had driven out the cold
and polished my good shoes as well.
What did I know, what did I know
of love's austere and lonely offices?

2016. október 7., péntek

Fiatal volt

Fiatal volt. Tull volt az isten.
Meg Cream, meg tucatnyi más.
Az idő száll, isten már nincsen,
és közeleg a végállomás.

Nem kellett cigi, pia vagy drog.
Kábitott a Flamenco Blues;
magnóról szólt sonido negro,
s elszállt a gond, ami lehúz.

Foxy Lady sírt gitáron.
Hendrix szaggatta a húrokat.
"Ha a zenére szívem kitárom,
nem szenvedek majd túl sokat".

Mindig táncolt kimerülésig,
ha jött a szombat esti láz,
"lépése pontos, sohasem késik,
táncban mindenkit lealáz".

Aztán elmúlt, és elkopott,
elhalványodott az idő.
Ahol volt, tánc ma is van ott,
de már nem bírja a tüdő.

Fiatal volt, Jagger volt Isten,
meg Page, meg még két tucatnyi más.
Elszállt az idő, isten már nincsen,
és közeleg a végállomás.

2016. október 6., csütörtök

A vörös Marson

A vörös Marson nem mozdul az élet.
A kanyonokban homokvihar süvít.
A ritka légkörben kicsit még félek,
ez a kis nyomás figyelni kényszerít.

Kibírhatatlan erre a szárazság.
Pedig ott van mindenütt a víz nyoma.
A hordalékkúpok és a vízmosás
nem lettek volna nélküle itt soha.

Vajon hova tűnt el a víz a Marsról?
A sarki jégsapkákból is szublimált?
Pedig tanúskodik sok jel a harcról,
amikor itt eső esett, hó szitált.

A barna Marson nem mozdul az élet.
Kihalt, vagy szunnyad lent, a felszín alatt?
eltelik egypár évtized még, félek,
hogy megtudhatjuk, volt-e és mi maradt?





2016. október 4., kedd

Tagadó szonett

Nem vagyok a test, melynek kenyere vagy,
és nem fűszerez tavaszi záporod.
A harc engem ma már nyugalomban hagy.
Kincsem is elszórom, ha úgy gondolod.

Homály és sötétség üli meg az elmém,
mégsem félek: eltemetett rém vagyok,
volna is kincsem, váltig rejtegetném,
de gyémánt-varázsod rám már nem ragyog.

Nem esdeklem többé pillantásodért,
előled a félárnyékba rejtezem.
A gyönyör sem kell, ha nincs, aki megért:
lám, te is félreértettél rendesen.

Mert már királyoddá nem változhatom,
hát koldusként élek sötét-józanon.

2016. október 3., hétfő

Vigyázzanak, az ajtók záródnak!

Vigyázzanak, kérem, záródnak az ajtók!
Fölverik a csendet erdőnkben a hajtók.
Vadra mennek ők, vagy szökevényt kergetnek
kerítésen túlra zavarni, keletnek?

Vigyázzanak, kérem, a kerítés zárva!
Aki kívül maradt, akármilyen árva,
nincsen helye nálunk; ide nem jön arab,
nehogy a földünkből jusson neki darab!

Vigyázzanak, kérem, szöges lett a drótunk,
sok a földbirtokos, és lesz megint grófunk,
hercegünk, meg bárónk, bolseviki módra.
Csak egy se akadjon majd nyakánál drótra!

Vigyázzanak, kérem, üresek a lámpák,
ki ne törje addig egyikük se lábát,
amíg föl nem kerülhet majd jó magasra,
levegőzni néhány üres lámpavasra!

2016. október 2., vasárnap

Robert Hayden: Perseus

(fordítás)

Alvó feje nagy, a kígyóknak
a tükröző pajzsra égett,
lassan kavargó,
jeges tömegével
gyilkos képi szörny volt,
mint a gyűlölt igazság,
amelyet végre elfogad az elme,
és gennyed tőle.
Megütöttem. A pajzs megtisztult.

De még ahogy felemeltem a fejet,
és rám meredt a pillantó csend
és rettegett kőnek arról a helyéről,
is elpusztításáért epedtem.
Senki sem juthatott túl rajtam azután -
sem egy virágfüzéres lány, sem egy pap
vagy egy bámész legény - hogy élve maradt volna.



Her sleeping head with its great gelid mass
of serpents torpidly astir
burned into the mirroring shield--
a scathing image dire
as hated truth the mind accepts at last
and festers on.
I struck. The shield flashed bare.

Yet even as I lifted up the head
and started from that place
of gazing silences and terrored stone,
I thirsted to destroy.
None could have passed me then--
no garland-bearing girl, no priest
or staring boy--and lived.

2016. október 1., szombat

Vörösmarty - Fábián: Gnómák

Vörösmarty Mihály: Gnómák (1822)

1.

Kezdj buzgón, s már sokra menél: halad, aki megindúlt
Míg porban fetreng a henye, gyáva erő.

2.

Láttad-e folytában özönét a szőke Dunának:
Kis forrásból jő, s végre hajókat emel.

3.

Amit jól kezdtél, jól folytasd, vissza ne bámulj:
A gyakran pihenő dolga pihenni szokott.


Fábián József: Gnómák (2016)

1.

Hátszél nélkül vágsz bele újba? Jóra ne számíts!
Már e világ nem olyan, mint két század előtt.

2.

Látod-e még ma a Szőke Dunát ott folyni előtted?
Megfordítja talán holnap e bősz hatalom.

3.

Ebben az országban oly mindegy, hogy mibe kezdesz.
Jön majd új hatalom, nem marad itt, csak a rom.