2015. július 31., péntek

Sírtál-e más után?

Sírtál-e már más után?
Ejtettél-e könnyet?
Üvöltésre nyílt-e szád,
s lett-e szíved könnyebb?

Kapaszkodtál napvilágra
pincemélyből ismét?
Ölelted-e két karodba
lázas elméd testét?

Gyötrődtél-e éjen át
sírva? S nem jött álom.
Szürkítettél szín-csodát,
túl minden határon?

Rettentetted messze már
tőled, ami szép volt?
Láttad, amint összezár
a lét, s maradtál félholt?

2015. július 28., kedd

Posványos

Egy páncélvonatot,
vagy atomreaktort,
mindegy, csak erőtől duzzadjon!
Sok-sok stadiont,
nagy megtérülési faktort,
csak a hatalom megmaradjon,
mert ha más ebek harmincadjára kerülne
ez a tejjel-mézzel folyó Kánaán,
a fejünk a nyakunkról is lerepülne;
ez egytől rettegek csak, jó komám!

Hát uszuljon mind a nép reá,
aki köcsög, buzi, cigány, vagy hazátalan bitang!
Ha még a néphez tartod magad,
holnapra ellenség lehetsz te is újra, eltaposható.
Hát jól vigyázz, ne hagyd,
hogy megtévesszen ármány, vagy való,
mert vasseprűvel seperjük legott
az ocsút ki a szemek közül!
Ha minden korcs és ellenség már büntetést kapott,
könyörületes szívünk
a honpolgárokéval együtt örül.

Ezért páncélvonatot,
és népem szeretetét!
Nyilvánítsa ki spontán felvonulásokon!
Lezárni a kritikai rovatot,
ne szálljon szerteszét
a jó! Kertjeink alatt itt oson
a farkas, hogy gyenge bárányt raboljon.
Pengekerítést állítsunk neki!
Szánkról majd lelkesítő beszéd is szóljon,
dúlásunkat úgyis más fizeti! De ki?

Óda a hajnalhoz

Felparázsló, homéroszi hajnal!
Megjöttél hát,
hogy ezernyi ablakszemben csillanjon újra
tündöklő rózsafényed.
Megjöttél,
hogy a temetőkertekből felgomolygó,
miazmás párákat,
a kárhozott éjszaka utolsó emlékeit
elűzzed végre.
Vesd világod vak félelmeinkre,
mert nélküled csak a sötétben bolyongunk
örökké,
elveszetten!

Ultrahang

Moccanó paca DVD lemezen,
fehér vonal, lüktető, kis folt,
száznegyven ütés, nézem mereven,
s nicsak! Egy kéz! Már száj előtt is volt.

Fitos, kicsi orr, és a szeme helyén
két sötét folt mered még csak üregesen.
Ha felnőtt nagyra édesanyja tején,
soha ne bámuljon velük üvegesen!

Pár hét, harminc centi. Egy egész ember.
Kettő araszban egy vadi új világ,
amely végül kiteljesedik majd egyszer.
Addig csak várom ezt a kis unokát.

2015. július 27., hétfő

A gépi öntudatról

Ha öntudatra ébred,
sem lesz ember a gép,
mert nem érzi a szépet,
nem érti a mesét.

Nem látja, ahogy' eltér
a holt és eleven,
a gond mellett is elfér
a szívben a szerelem.

Gleccsersíelés

Néha még úgy esik, rám
ír, vagy talál
az ember maga pár
mondatra
ürügyet,
de már megkeményedett
firnjégen siklik tovább
az élet a következő
csúcs
vagy szakadék felé.

2015. július 26., vasárnap

...és megírom,

ahogyan a hiány homokvihara elkoptatja az életet,
hogy mindent szétrág a múltba forduló idő,
Gioconda mosolyából végül marad a képkeret,
és a halálba az ember lassan belenő,
hogy lábát miként töri a hajléktalan a jégen,
és a rettegést, hogy ne én csússzak le oda,
hogy remény volt, de a hiány már nagyon régen
itt van.
        Vagy, hogy csak én vagyok ostoba.

WS Merwin: Elválás

Hiányod belém fűződött,
mint fonal a tűbe.
Most mindent, amit teszek
annak színével varrom.


Separation

Your absence has gone through me
Like thread through a needle.
Everything I do is stitched with its color.

Ahol bolsevizmus van

Ahol bolsevizmus van, ott bolsevizmus van
ugyanúgy a fejekben, mint a magánpénztárakban,
az újságok cenzúra rovatában és a köztévé sunyításában,
a pódiumról igét osztó rablók ökölrázásában,
és az árokpartról az árokba rúgottak jajveszékelésében.
Ahol bolsevizmus van, ott nincs demokrácia,
nincs véleménynyilvánítás az újságokban,
sem a munkahelyi folyosókon,
ahol bolsevizmus van,
ott a hálószobák dupla ágyaiba is beszivárog a félelem.

Ahol bolsevizmus van, ahol az van, amit egy őrült elme akar,
ott százezrek tapsolnak neki nagygyűléseken,
ott minden hazug szavát percekig tartó ováció követi,
és a kiválasztottak üdvrivalgása.

Ahol bolsevizmus van,
ott szögesdrót kerítések magasodnak a határokon,
és szögesdrót kerítések magasodnak a szívekben,
kifelé fordított pengékkel, 
amelyek idővel befelé fordulnak,
mert ahol a bolsevizmust magáévá teszik a szívek is,
onnan már elmenekülni is csak a halálba lehet.

Ahol bolsevizmus van, ott a népre hivatkozik a zsarnok,
ahol bolsevizmus van, ott a bolsevizmus győz a szavazásokon,
ahol bolsevizmus van, ott nem parancsra nyomják a gombot a bolsevik elvtársak,
hanem szívbéli hitből.

Ahol bolsevizmus van, 
ott mindegy, milyen cukormázzal vannak leöntve az elvek,
ott mindig lehet társutasokat vásárolni
kiváltságok , trafikok, földek osztogatásával,
vagy félelmek gerjesztésével, titkos zsarolással és nyílt fenyegetéssel,
mert ahol bolsevizmus van, ott a bolsevikoké minden hatalom;
úgy az életben, mint a fejek és szívek többségében,
a bolsevik akarat érvényesül.

Ahol bolsevizmus van, ott előbb-utóbb akaszt a nép.

Mit üzenhetsz még?

Álmos, füstös reggelek.
Szólj rám! Akkor fölkelek,
vagy, ha a vekker csörög.

A fejben álomködök
kavarognak még talán,
amelyek egy éjszakán
át szivárogtak bele:
zavarral van még tele.

Kávét iszom, feketén.
Az utca kövezetén
szél fodrozza a vizet
- vissza semmit nem fizet,
amit elrabolt a lét.

Olvass Proustot, Mallarmeét,
Wittgensteint és Walcottot,
vagy amit más alkotott!
Szórd tűzbe a füzetet:
úgysincsen üzeneted:
szép a hajnal? Ronda? Mi?
Mit lehet még mondani?

Óda a hajnalhoz

Felparázsló, homéroszi hajnal!
Megjöttél hát,
hogy ezernyi ablakszemben csillanjon újra
tündöklő rózsafényed.
Megjöttél,
hogy a temetőkertekből felgomolygó, miazmás párákat,
a kárhozott éjszaka utolsó emlékeit
elűzzed végre.
Vesd világod vak életünkre,
mert nélküled csak a sötétben bolyongunk
örökké,
elveszetten!

Megírni

az időfogalom relativitását,
a kvantumvéletlenek megjósolhatatlanságát,
Gionconda lebegő mosolyát,
a Flavivirdae vírusos enchefalitis-láz delíriumát,
a Lánchidat a ködös hóesésben,
és a beteljesülhetetlen vágyódást
a teljesség után.

2015. július 25., szombat

Ablaktörés

Bebaszta a huzat az ablakomat.
üveget söpörtem aztán, jó sokat.
Le is szakadt a zsanérról a keret,
mint az eső, káromkodtam eleget.

Asztalos kell ide majd, nem üveges,
mert a zsanér helye majdnem üreges.
Fene módon csodálkozom, hogy' esett,
hogy a keretből eddig ki nem esett.

Fölsepertem mind az üvegcserepet,
egy se hasogatta meg a kezemet.
De a kalapács már itt a kezemben:
lássuk, Isten, mire megyünk mi ketten!

Napvihar

Nyugtalanság kavarog bennem,
mint fotoszférában a napvihar.
Csak sötét foltban enged lennem,
és kívülről tán eltakar
minden alant fénylő pontot,
bárhogy' izzik a mélyben lent.
Kikerülni nem ad módot,
ami fogva tart idebent.

Pedig mélyben van a gyökér,
a megszaladt magfúzió,
a mágnesviharból kitér
minden repülő, hajó,
ha a napfoltoknak száma
nő, csak nő a gyötrelem.
A részecskék új hulláma
pusztít, vakít. Idegen.

Ma még kavarog a mélység,
új energia terem,
hogy az égen tiszta kékség,
s meleg legyen idelenn.
Ha nem lesz folt, kihűl szívem,
nem világít már soha.
Nem fűt melegen, sem híven.
Amíg ragyog, ostoba?

Élettöbblet

Te lettél az életből a többlet,
az emberi, élhető világ,
hogy életem a tiéddel több lett,
mert van módom emlékezni rád.

Halmozódik napok hordaléka,
szennyel borítja el, ami szép,
pedig nem csak tegnap, hanem még ma
is kellene élni a mesét.

Mert mit ér az élet mese nélkül?
Ha van víz, de fogy a levegő,
az ember majd lassan belekékül,
hiába dupla a heverő,
mert, hogy múlik az idő, majd végül
a halálba lassan belenő.

2015. július 24., péntek

A. E. Housman: Csendes nyári délutánon (On the Idle Hill of Summer)


Csendes nyári délutánon
lengedező, gyenge szél
szárnyán, mint egy élő álom,
nyugodt dobszó száll felém.

Közelebbről, hangosabban
a földúton, hol halad,
bátorító zeneszóval
vonul halni a csapat.

Feledett földeken voltak,
hol csont-fedte a határ.
Szép legények, bomló holtak,
s nem tér vissza egy se' már.

Messze búg a kürt hívása,
válaszolnak rá sípok,
és bíbor vér áradása.
Anya szült, győzni fogok.

****

On the hill of idle summer
Sleepy with the flow of streams
Far I hear the steady drummer
Drummink lik a noise in dreams
.
Far and near and low and louder
On the roads of earth go by,
Dear to friends and food for powder,
Soldiers marching, all to die.

East and west on fields forgotten
Bleach the bones of comrades slain,
Lovely lads and dead and rotten;
None that go return again.

Far the calling bugles hollo,
High the screaming fife replies,
Gay the files of scarlet follow:
Woman bore me, I will rise.

Telepi lét

Végigfut a szövegen a szemem,
mert az írást mindig olvasni kell,
közben zúg, és zakatol fejem.
A telepen minden reménytelen.

Meddő( )hányások és tócsák,
bezárt bányák, barakkok sora,
mind a szürke enyészetet ontják.
Hogy menekülnék, hát mondd: csoda?

Meg-megdöccen a váltókon,
ahogyan araszol, a lét-vonat:
autonómiám hiába is óvom,
néha csak megpattan egy érfonat.

2015. július 23., csütörtök

Törések

Üzenetet nem kaptam
tőle, csak a szemét ömlik
a televízióból, a wc
pedig megadta magát,
és közönyösen folyik
az élet.

Festett szőke

Festett volt a szőkesége,
mit bántam én!
Büszkesége, bája, éke
mind az enyém
azon a délután.

Elmerült az éjszakában
ami szép volt,
minden, amire csak vártam.
Maradt vérfolt
szívemen ezután.

Festett volt a szőkesége?
Kit érdekel?
Az életnek mára vége.
Letérdepel,
és néz az ember bután.

2015. július 22., szerda

Többé nem retten

Az éj sötét volt, mint a tinta,
a fák kopaszok kint a kertben.
Sosem mertem, nem is nyertem,
már vár a hinta-palinta.

Az ég nyomott, most, olyan, mintha
hosszú útra kellene mennem.
A döntés már szilárd bennem:
már vár a palinta-hinta.

Csak úgy éltem eddig, mint a
korcs madár: szárnyaszegetten.
De szívem többé nem retten:
már vár a palinta-hinta.

2015. július 20., hétfő

Filcvirágok

Fekete filcből vágott virágok
nyílnak a fejben. A gondolat
néha minden érzést kirág ott.
Azután elillan. Elszalad.

Fekete virágok, üszkös illat
marad, és szagok. A látomás
a fehérre meszelt falon is izgat.
Fekete kép. Mint mélynyomás.

Nappal nincsenek démon-virágok;
éjbeli az árny-gondolat,
de hogyha létemre jól nem vigyázok,
végül a sötétbe ragad.

Kutyául fáj

Kutyául fáj a szív, mert feladat van,
de fárad már a szellem és a test is,
s a fáradtság csak terjed, mint a pestis,
s az évek száma még koránt sincs hatvan.

Kutyául fáj a szív. A nyár véget ért,
bár hőségtől fullad most mind az ember,
és munka lenne annyi, mint a tenger,
de íme, már fizetni kell mindenért.

Kutyául fáj, mintha kutyáé lenne,
bár még nem váltam talán sosem ebbé,
a szív, az űr csak egyre tágul benne,
amíg nem válik széthasadván sebbé.
Talán, ha rá még nyomókötést tenne
egy kéz, válhatna még az élet szebbé.

2015. július 19., vasárnap

Világítótoronyba

Egy magas toronyba kellene költöznöm,
amely kristályból épült, fényben csillogó,
és talán daróc ruhába felöltöznöm,
meg ne fagyjak, amikor télen fú a hó.

Tavasszal, ha napfény sütne tornyomra rá,
messzire ragyogna, túl ezer határon,
fénye talán más szívét megtisztítaná,
adja tovább, ha nekem eljött halálom.

Valami kristálytoronyba mennék élni,
vagy így elzárkózni már talán a halál?
Tornyomból a létet csak távcsövön nézni,
jelezni fénnyel: lesz, aki révbe talál.

Aszály van


Forrón izzik a nap az égen,
eső sem esett már nagyon régen.
Szomjas a táj és szomjas az állat,
városon se vonogasd a vállad!


Nincsen a levegőben pára.
Égbe megy majd a kenyérliszt ára.
Hogyha az idő száraz marad,
a föld csak porzik, a forrás elapad.

Sárgul a kukoricatábla.
Ritkul a búza, a szemet elhányja.
Részegen kóvályog a tájban a repce,
forró a határ, mint a kemence.

Elhull az állat, nő a károd,
a szomszéd fán már holló károg,
Hogyha az eső még várat magára,
ínséges év jön a hazára.


2015. július 18., szombat

A hiányról

A hiány néha már kézzel fogható,
kemény, merev, hideg, és jéggé fagyott.
Máskor meg úgy mar, akár sebben a só.
Páncél-rés, amelyet lövedék hagyott.

Érdekes: valaminek a hűlt helye
szinte megkeményedik, úgy hasogat,
mint szívet szerszám. Az én a műhelye
a sorsnak, ahol gyártja a bajokat.

A nincs valós. A semmi pusztulást hoz:
létet repeszt, vagy belé a szív törik,
úgy fáj, hogy az elme mindent elátkoz,
és végül kristálytoronyba költözik.

Sikoltanék


Sikoltanék talán, ha érdemes még,
de itt már sikoltani sem érdemes:
mint androidról műbőr, mállik festék
mindenről, ami itt látszólag nemes.


Alatta villan elektromos fényben
fémesen csiszolva fényes rettenet.
Előre tör találgatásban, tényben.
Előle elmenekülni sem lehet.

Sikoltanék még, ha érdemes lenne,
de így csak hangtalanul sikoltozom:
csakúgy, mint más, én is ott vagyok benne,
és azt hiszem, hogy már én sem változom,
habár megváltozni talán még menne.
Létemet? Közös létünket átkozom?


Sötét


Ha eltűnt a fény, mindig visszatérsz majd,
elfedvén jóságot, a bűnt és nyomort,
mindent, amit a napfény létezni hajt,
homályt ajánlva, és takarót, komort.


Leplednek árnya mint nagy madárszárny
fedi napfényben csillogó világunk,
mint ragadozó sasé, te gyászos árny;
bár rettegünk tőled, mégis, mi várunk,
hiszen köréd is épült itt az élet,
mint épült a nappali fényre föl,
ha ki elűzné a sötétet végleg,
az örök fény már hiába tündököl,
mert párban jársz te mindig is a fénnyel,
bár nem tudunk mit kezdeni e ténnyel.

Meleg van


Meleg van, mint kohóban csapoláskor,
az ember lézeng, mint esti légy,
vergődik csak, repülni majd máskor;
ha élni akarsz, most hideg zuhanyt végy!


Jó, ha a hőséget nagyon nem tűrve
teraszra ülve korsó sört iszol;
megengeded magadnak jól lehűtve,
nem érdekel, hogy aki meglátja, mit szól,

hiszen meleg van, mint pokolban lesz majd,
és ott nem lesz nyitva többé a korcsma,
hát talán életedben még az hajt,
ha holnaptól már úgy sem lehet, hogy ma
még egy kicsit feledd a gondot és bajt,
mielőtt a szenny végleg elsodorna.


2015. július 17., péntek

Kerítés

Kerítést épít a kerítésdöntő,
mikor mi az érdeke.
Hogy neked mi, az nem döntő,
nem érdekli, kérded-e,
miért csinált a hazádból
kényszermunka-földeket.
Ha nem kérded, majd hálából
elveszi a földedet.

A kerítésdöntő épít.
Megszállónak szobrokat.
Döglött eszmét porol, szépít,
trafikokat osztogat
haveroknak, a családnak
szőlőhegyet, új utat.
Nincs ellene nagy csalásnak,
másoknak utat mutat:

ha nem tetszik, elmehetnek.
Föl is út, meg le is út.
Aki marad, megy keletnek,
a menetből nincs kiút.
Nem hagy senkit árokszélen,
ha lemaradsz, belelök.
Jövőnk múlik egy lelkészen,
olyan buta, mint a tök.

Hazahívja, hogyha elment,
még fizetne is neki.
"Engem minden alól felment
küldetésem: isteni."
Akkor jöjjön, hogyha árja!
Amit teszek: kerítés.
Nem számít, hogy itthon várja
a szögesdrót kerítés.

Ejnye, te kis bolsevista!
Többségé a hatalom,
ebből nem kap Jóska, Pista:
egy fülkeforradalom
nyomán mondom, mit tanulhat
iskolában a gyerek.
A nyomor majd égbe nyúlhat,
ellepnek a döglegyek.

Nem lesz itt már átjáró ház!
Mindenki seggén marad,
rommá rothad minden kórház,
de focizik a csapat.
Már kiosztva az alabárd,
szegényt, gettót fenyít, és
körbevesz majd lágert, határt
a szögesdrót kerítés.

2015. július 15., szerda

Elfoszlott a bűn és bánat

A világot láttam, amíg néztelek,
míg az idő fátyla el nem takarta
a szemedben úgy csillanó fényeket,
mint csillan füvön a hajnali harmat.

Még ma is karjaimat fonnám reád,
de egyre távolodsz, magasabbra, fel,
bár én el nem érhetlek többé tehát,
de emléked is ölelést érdemel.

Melleidre csókoltam Holdat és Napot.
Ragyogjanak rajta másnak fényesen,
nekem emléked, amelyet itt hagyott
szerelmed, maradt halálig, édesem.

Mind elfoszlott már a bűn és a bánat,
a vágy emléke megmaradt utánad.

2015. július 14., kedd

Sose hívd!

Sose hívjad a halált,
mert amikor rád talált,
már hiába küldöd el!
Csak a hívásra felel.

Elvisz, ha kell, és ha nem,
vissza nem jön senki sem.
Fekete úgyis a lét,
ha nem éled a mesét.

Sose híjad a halált,
előbb-utóbb rád talál!
Addig éld az életed,
amíg el nem megy veled!

2015. július 13., hétfő

Erős ötvenes

"Legyen, mondjuk, családapa"*
egy erős ötvenes,
a meló után kis nyugalmat keres,
bár nem szokott.

Nem rongyos, vagy szakadt,
de nincs olyan nő,
aki figyelmet érdemelne,
mert, bár hűséges ő,
ha kéne, merne,
és hiába nem járja,
de tudja, mi a pálya.

De mert pálya nincs,
hát újságot vesz, teraszra ül,
és egy korsóval - erre még kerül -
elüt néhány percet.
Később, persze, ezzel sem henceg,
a békesség nagy kincs!

* Falcsik Mari: Egy fiatal férfi c. verse első sora

2015. július 12., vasárnap

Betűrémekben

Betűrémbe ím behűtöm
forró fejemet jégbe
- bár lehet, csak beütöm,
aréna-falba bika, az állat -,
talán látatlanban nálad
- nem lelem helyemet -
sem ülök többé tűkön,
mert tetszést találok végre.

Létem teérted éltem,
és ez nem csak puszta frázis.
Bár nem is tudom már,
érted-e, hogy érted, nem másért.
Egész életemben féltem;
én nem Sharif, az Omár
- ez esetleges, lehet más is,
esetleg ez: Seagal,
aki mindenki előtt megáll -
voltam, és oda sem
holmi felfordulásért.

Hát hűteni próbálnám most is magam:
legyek csak hideg, mint kitágult freon,
ha a forróság már tőlem távol vagyon,
- legalább annyira, mint egy mesés vagyon,
vagy mint ide az Ararát
(ajándék lónak(?) ne nézd a fararát?),
és nem is fénylek mint a neon
olyan idegenül hidegen
az éjszakai égbolt előtt.

Már minden puskaport ellőtt,
nálad talán
aki itt előtted áll.
Látatlanban modhatod: ellőtted már,
úgyis tudja, hogy de igen, van határ,
mert már többször is beleütközött,
és a legvégső már nincs is messze.
De - remélem - mégsem jön meg az esze
sohase már.

Hiba?

Én is csak körül járom,
mint mindenki, ugyanazt.
Bármilyen is a járom,
amelyik már leakaszt,
mert a fej vele tele,
másra koncentrálni hiába.
Az írás kell, hogy bele
ne őrüljek majd a hibába.

Akármit

Akármit írok,
folyton azt járom körül,
ugyanazt.

2015. július 11., szombat

Nem vagyok fehérebb

Nem vagyok fehérebb, mint bárki más,
de talán szürkébb, sötétebb sem vagyok.
Ami elkezdődött, ha nincs is folytatás,
bennem még ma is majdnem ugyanúgy ragyog,
és talán néha-néha kicsordul a fénynek
belőlem pár cseppje a külső nagyvilágba.
Repedt szívemből a szivárgó élet
talán nem folyik el teljesen hiába.

Lenge és légies

Most alkotni valami lenge, légies,
szikrázón szikár és áttetsző
szöveget szeretnék.
Nem  baj, ha baromi régies,
de metszőn muszáj, hogy tetszőn
hasson, ha hív a mehetnék.

Tudom, talán triviálisan teátrális,
hogyha hirtelen hiábavaló
szavak szólnak számról.
Megy előre az irodalom, de hátrál is,
és más is kell, nem csak a való,
ami, ha szállnál, rád szól.

Hiába szerettem volna, hogy végre 
ne olyan legyen a vers, mint máskor,
hogy laposan pillantva leshessék:
Na, tessék! Már megint ezzel jön! Jutok a végére,
a tartlalmat így hagyom. Majd máskor
ne fedje fényét fekete festék!



Undor

Undor ült arcára,
és a gyűlölet,
ahogy' a konyhában
tevékenykedett.

Így volt mindig, lassan
évek óta már.
Változást a hatvan
már hiába vár.

Fekete virágok

Fekete virágok nyílnak fejemben,
sok sötét érzés, gondolat.
Mit tenne más vajon helyemben,
ha ez avilág elragad?

Fekete virágok, fekete illat.
Nincsenek színek, csak látomás,
amely az agyba képzetet villant.
Sötétet, tűnékenyt, de csodást.

Nappal nem nőnek fekete virágok.
Éjbeli a sötét gondolat,
a fejbe fészkel, és mindent kirág ott.
Utána fekete űr marad.

2015. július 10., péntek

Karambol után

Nem álltam el utadból,
hogy belém rohanhass,
mint járdaszéli oszlopba teherautó
már előre tülkölve:
majd ne kiabálj, hallgass!
És csak romokat talált az őszutó.

Aztán pedig a csönd,
mint száj, ha befelé ordít,
levegőért tátogó,
vagy síré halottért
némán és sután.
Egy karambol
mindent felfordít,
és előre volt tudható,
mi jön az ütközés után.

2015. július 9., csütörtök

Három közmunkás

Három közmunkás kaszál az árokparton,
nem, mintha olcsóbb lenne így,
egy önjáró kaszálógép hatékonyabb,
de nem jár az eszük butaságokon, amíg
napszámba járnak az emberek.

Folyót szabályozni már nem kell,
a fakerekes talicskák ideje lejárt,
de a sokadik kivándorlási hullám
lassan elsodor mindent;
ami itt marad mögötte,
az az iszap és a szenny.

Három közmunkás;
ebből a létből sehova nem vezet kiút:
ez is lefolyástalan,
mint a szennyvíz elvezető árok,
és  nem fogy el az utánpótlás sem, ugyanúgy,
mint ahogyan a szenny-utánpótlás sem marad abba.

Az én fajtám ma még nem az árokparton,
az én fajtám ma még billentyűkkel dolgozik,
az én fajtám mára már fölöslegesnek ítélt szakokon tanult,
fölöslegesnek és veszélyesnek ítélt tárgyakat:
megtanulta összefüggéseiben megragadni a világot,
hogy felkészülhessen a XXI. század kihívásaira.
Csak arra nem készülhetett föl,
hogy itt a XIX. század kihívásaira kell
a XXI. századra fölkészülni.

Tegnap három közmunkás.
A közmunka, amint éppen visszavezeti őket
a munka világába,
ezért mára már négyen vannak;
a fölöslegesnek
és veszélyesnek ítélt szakokon végzettek
kimutatták, hogy ebből a világból
- a közmunkáséból -
csak a másvilágba van
statisztikailag szignifikáns átjárás.

Ezért veszélyes minden tudás,
ezért kell leépíteni a tudást,
hogy ne legyen kimutatható.

Bár a gulagok világában már mindegy,
kimutathatók-e az összefüggések.
Ott majd az ész tudja a drót feszülését
összefüggések nélkül is.

2015. július 8., szerda

Még egyszer, talán utoljára


Elmondom még egyszer, noha elmondtam már,
és úgysem tudja rajtad kívül senki sem,
hogy pillanatra azt gondoltam, nincs határ,
mert végül elhitetted akkor énvelem.

Nem volt az erőm elég, hogy ellenálljak,
mert fölvirradt a hajnalpír az alkonyon,
nem vörösben, kéken izzottak a vágyak:
új szupernóva lángolt föl az ablakomon.

Ma még elmondom, és többé talán soha,
hogy áthidalható az összes távolság.
Mire megtanultam, úgy lettem ostoba,
hogy nem maradt nekem, csak emlékezni rád.

Hát még egyszer, talán most utolszor mondom,
gondot hozott, ami enyhített a gondon.

Újlóték

Csontfehér férgek
recsegtetik a padlót.
Fortyogó mérgek
fröcsögnek, és hat Lót
feleséggel együtt
menekülne innen.
Itt már nagyon felgyűlt,
és összejött minden.
mennek föl a dombra,
már vissza sem néznek.
Ami volt, a házuk,
most csontfehér férgek
birtokolják, amíg
meg nem jön a csapás.
Mert a városban híg
a hit, sok a Tamás.
Sótömb az út mentén
feketére festve
asszonyt formáz, lengén
leplekbe tekerve.
Arca hátra tekint,
bár lépne előre;
a bálvány téged int:
nem ért a tetőre.
Hogy elhagytad múltad,
már ne tekints vissza!
Mert aki a kútnak
sáros vizét issza,
beragad a sárba,
nem jut ki belőle.
onnan megy halálra,
nem ér a tetőre.

2015. július 7., kedd

Tűzköves árok


A patakmedret már sűrűn benőtte
a tüskés csipkebokor és a gyom,
de a feltárást, ott, arra, előre,
ha erre járok, már ki nem hagyom.


Mert jó állapotú Pygope dyphiára
találhat rá itt kutató szemem,
netán egy kőbe ágyazott csigára;
talpam alá nézek figyelmesen.


A falat elborította az avar.
A víz nyáron nagyon alacsony itt,
letakarítom, ez engem nem zavar.
Kint a mezőn már pipacs sem virít.

Itt is van. Alul kőzettöredék,
fölötte a sekély víz törmeléke,
szinte csupa Crinoidea-nyél.
Kelyhe e kőzetnek az egyik éke.

Ilyet lelni az ember nem remél.
Még följebb finomszemcsés mésziszapban
a gumók Ammoniteszt rejthetnek.
De nincs szerencsém ebben az évszakban,
tán, ha megjönnek az esős hetek.

Most nem is látok gyanús gumót sehol,
csak néhányuknak ott a hűlt helyét;
nemrégen bontottak itt valamikor:
fosszília vadász vitte felét.

Én valójában már sehol sem ások,
hiszen majd mindent ismerünk erre:
ismert, leírt lelőhely ez az árok.
már évszázada feltérképezve.

Megnéztem újra. Tovább lehet menni.
Itt húsz éve semmi sem változott,
csak onnan, fentről tudták eltüntetni
azt a maradványt. Legyen elátkozott!

Vajon ki tesz ki ilyet otthon falra?
Talán száz éve, hogy a gólyáknak
minden gyakvezető ezt mutatta.
Hagyjuk itt az árkot a rókáknak!

2015. július 6., hétfő

Őskövület


Ráütöttem a kalapács élével,
ahogyan vártam is, szépen hasadt,
és amint kibontottam a pengével,
megláttam a réteglapon a halat.

Csontoshal volt, az úszósugaras rend,
ez uszonyáról rögtön látható,
szeme csak egy paca, amelyet elkent
a nyomás és a sok évmillió.

Ősi tenger hullámzott itt valaha,
ezt a mészkőrétegről már tudom,
színe sötétvörös, mint a malaga,
csak egy kicsit kifakul a napon.

Még egy darabig kalapálgatok majd,
csak előbb biztonságba helyezem,
mert ritka az ilyen épen maradt hal,
az imént előkerült leletem.

2015. július 5., vasárnap

Aposztata

Akit csak anya szült, az csalódik végül,
pedig nincsen ember, akit nem szült anya;
levegője elfogy, hogy majd belekékül,
a hívőből így válik az aposztata.

Hihet az emberben, és hihet magában,
hogy az emberséget meg tudja óvni, a
szerelemben szintúgy, mint a megváltásban,
mégis: szükségszerűen kell csalódnia.

Én is megszülettem erre az életre,
hittem eszményekben, várt rám a nagyvilág,
de 'hogy jutottam az ötvenes évekre,
szaporodtak velem az aposztaták.


Vihar

Dörren az ég és csattan a villám.
Zápor zörgeti ablakomat.
Már a szilaj szél szór levelet rám.
Az úton gyorsul egy csacsifogat.

Szürke a felhő, az ég alján most
távoli vízfront felsistereg,
hegyeket elfed, Háshegyet, Jánost,
és leszakadnak a fellegek.

2015. július 3., péntek

A vállak rángatása

Nem jellemgyengeség a vállak rángatása,
de Quetiapinnal nem is kezelhető.
Hogyha nincs, és soha nem is volt igaz társad,
az élet sivár, és nagyon leverő.

Ha retorzió és, vagy igazságtalanság,
megrántom néhányszor a vállaimat,
elnyugszom majd tőle, mint a Hanság.
Nem kell viszontválasz és átirat.

Nem jellemgyengeség a vállak rángatása,
ezt ma már én is kezdem megérteni.
Az élet gyakran olyan forró, mint a kása.
Kérdés: hogy belevágtál, megérte? Mi?

2015. július 2., csütörtök

Norma és átlag

A normalitás: az átlag?
Szarok rá, hogy átlagos legyek.
És az átlag, hogyha átrak
skatulyába, ahol a legyek
zúgnak- döngnek fejekben,
végleg eltűnik az én,
és egy puszta ismeretlen
marad csak a helyén.

Kívül vagyok a szóráson?
Nagyon remélem.
És ha sokáig próbálom,
talán megérem,
hogy majd rendkívüli leszek,
Vagy csak egy demens?
Kellenek-e ehhez "Szeszek"?
Vagy csak Kikericsek?

Mérget hajt a rét,
virágzik szerte, szertelen.
És nem kérdés, ért vagy nem ért,
a tehén: "lelegelem".
Ha megfekszi majd a bendőt,
felfúvódik tőlem,
és kikerics-lila kendőt
zabál majd. Felőlem!

Átlagos a normalitás?
Mi van a szórással?
Minden csupa formalitás,
vagy van itt gyónás-dal?
Összetörött ami ép volt.
Vagy csak repedt a üveg?
Hasadozik fenn az égbolt,
feltelt az ürge-üreg?