2016. július 29., péntek

Privát poklok

Sok privát pokol ballag az úton,
bennük kénköves tüzek füstölögnek.
Csak szaporodnak már túl a húszon,
ennyi elég lenne ezer görögnek.

Saját poklunkba vagyunk bezárva,
és nem vigyáz ránk égi vagy földi szem.
Bármit csinálhat az ember, árva,
és ebből nincs kiút, én szilárdan hiszem.

2016. július 26., kedd

Nyár a Károlyi kastélynál

Nyár éjszakán
a grófi szérün
ülni a paplak mögött.
Ady verse
jár eszemben,
és nem tudom, miért vagyok lökött.

Harminc ember
dolgozik itt.
Közmunkából él a falu.
Nem segít rajta
semmilyen hit,
és a kérdés tabu.

Éles, kemény, szürke, hideg

Gömbölyűnek, melegnek kellene lennie,
de éles, kemény és hideg.
Lehet, hogy talán járna ennyi, de
a mesékben nem hiszek.

Csillámlón szikráznia kellene,
de széteső, szürke és mostoha,
így nem marad semmi kelleme.
Aki mégis kitart, vajon ő az ostoba?

A Don kanyarban

A villamos sikítása a Don kanyarban,
ahogy az uccán átlibbent a kedves,
a sárgas kocsik mögött, kitakartan.
Az úttest csillogott, és nedves
volt; az eső már csak szemerkélt, nem szakadt,
a zápor lassan elvonult.
A felhők mögül kibújt a ragyogó Nap,
de az én kedvem örökre elborult.

Füzérradvány

Ősi fasor az út mentén.
Radványban a hegyek ködöt pipálnak.
Fönt csillagok, és itt lent én.
Az órák itt lassabban járnak.

Lesikló pálya a Sátor oldalán.
Vagy tán emelkedik az élet?
Jövőre jobb lesz? Tegnap volt talán?
Az utóbbitól jobban félek.

Eső esik a templomkertre.
A fal itt is tégla, és nem márvány,
az ember erre is csak kerge,
de eső után világol a szivárvány.

2016. július 25., hétfő

Vendégház

Nézem a mennyezet sarok-vonalát.
Hullámzik, mint egy kanyargós ösvény.
Hullámot vet a fal tehát.
Aztán majd úgyis beszippant az örvény.

A kertben a fenyők némán állnak,
idősebb mindegyikük, mint én vagyok.
Itt kemények a csöndek, nem lágyak.
Magam után jelt, mit hagyok?

Megkondul a templom harangja.
Délutánt kongat, vagy esti imát?
Elér vajon majd Isten haragja,
mert még mindig gondolok reád?


2016. július 24., vasárnap

Mama

Utamat állta szakadt papucsban:
arra a szakadék van, fiam.
Prédikációját nagyon untam:
miért nem folytathatom utam?


Tudom én, hogy mennyi a merre!
Megvan magamhoz való eszem.
Úgysem kerül sor végül perre,
legföljebb holnap nem eszem.

Ma már hallgatnám, ha lenne még.
Hiányzik sokszor bölcs szava,
amely mélyen bennem ég.
Hogyan jutok haza, mama?

 

2016. július 23., szombat

Ifjúkor

Mind a tíz ujjam kinőtt a lábamon.
Csodájára járnak, ezt fölvállalom.
De azt nem értem, miért jó nekik,
hogyha a lában szájukba veszik.


Hasamról hátra lazán fordulok,
ez nemis olyan bonyolult dolog,
de az zavar, ugye, elhiszed nekem,
ha a fejem a padlóba verem.

Két fülem közé szorult a fejem,
de ha ezt mondod, azt nem szeretem.
Csak hát azt hiszed, vicces vagy nagyon,
ezért, ha mondod, bölcsen rád hagyom.

2016. július 22., péntek

Kit érdekel?

Rövid idő múlva
eljön értem is.
Talán nem lesz durva,
és még értem is:
hogyha őt elvitte,
miért ne vinne el?
Máshol-e, vagy itt-e?
Kit érdekel?

Nic Sebastian: mi történt harriet kuzinnal

tavasszal
verte föl sátrát
a nyárfák között

százával
csillámlottak
körülötte

úgy ült közöttük,
mint egy száz ujjú
tenyéren

az összes nyárfa egy volt

májusban magas férfiak
jöttek elő
a fenyvesből
és magukkal vitték őt

amikor minden újra csendes lett,
jött egy szarvas


what happened to cousin harriet

    she pitched her tent
    among the aspens
    in spring

    they shimmered
    in hundreds
    around her

    she sat in their midst
    as in the palm
    of a many-fingered hand

    all aspens are one tree

    in May tall men
    came out from among
    the Douglas firs
    and carried her away

    when all was quiet again
    the deer came

Nic Sebastian: Tíz évesek voltunk

a bőr elhasad
egy penge alatt

a kibuggyanó vér
minden egyébnél
melegebb

semmitől ne félj
sem a törött szárnyú bagolytól,
sem semmiféle sötét hajú
holdgyermektől

csak mondd:
az öröklét véget ér
csütörtökön


we were ten

    skin parts under
    a blade

    blood welling
    is warm above
    all things

    fear nothing not
    the broken-winged owl not
    the black-haired child or any kind
    of moon

    just say it:
    forever will end
    on Thursday

Tárgylencse alatt

Medveállat moccant mikroszkóp alatt
cseppben millió papucsállat között.
Figyeltem, ahogyan előre haladt,
agyamba véges végtelen költözött.

Mennyi parány is nyüzsög egy vízcseppben,
amely számukra az egész nagyvilág!
Hogyha világunk egyszer majd lecseppen,
vajon én hol fogok akkor várni rád?

Réten fű nő, erdőn fa, ez valóság,
élet nyüzsög mindenütt, ahol lehet:
"bogár, hínár, kegyetlenség és jóság",
ember születik, örül, búsong, temet,
metszi, csodálja, tiporja a rózsát.
Véletlen az, hogy találkoztam veled?

2016. július 21., csütörtök

Szigeti padon

Fák közé sétált ki a szigetre,
ahol madarak hangja zengett,
és egy királylány volt eltemetve
- ő védi ma a Domonkos rendet.

Leült egy padra, és úgy nézett
maga elé, akár a vének.
Levelek susogtak fuvallatára szélnek,
fejében fölcsendült egy régi ének.

Stratégiai hadvezetés

Észjáték a regimenttel.
(Legelőször neki ment el.)

Nic Sebastian: Mi történt Harriet kuzinnal

tavasszal
verte föl sátrát
a nyárfák között

százával
csillámlottak
körülötte

úgy ült közöttük,
mint egy száz ujjú
tenyéren

az összes nyárfa egy volt

májusban magas férfiak
jöttek elő
a fenyvesből
és magukkal vitték őt

amikor minden újra csendes lett,
jött egy szarvas

Nic Sebastian: Tíz évesek voltunk

bőrdarabok
egy penge alatt

a kibuggyanó vér
minden egyébnél
melegebb

semmitől ne félj
sem a törött szárnyú bagolytól,
sem semmiféle sötét hajú
holdgyermektől

csak mondd:
az öröklét véget ér
csütörtökön

2016. július 20., szerda

Induljunk el

Induljunk el! Menni kell
föld alá, az égbe fel,
csak el innen messzire!
Itt nincs várni már mire.

Itt a műtőasztalon
míg életem aszalom,
vár reám a rettenet.
Szétvagdossák testemet.

És ha nem a testemet,
elvesztem szellememet.
Darabokra szétszedik,
ledarálják estelig.


Induljunk hát, délre, el,
ahol pacsirta énekel,
szűk utcákon keresztül,
ahol koldus hegedül.

Nem kell vinni semmi mást,
csak egy igaz látomást,
hogy majd élünk te, meg én
egy szigetnek rejtekén.

Sziget lesz, de nincs hajó
odavinni, ami jó,
hát majd sötét tengeren
hánykolódunk részegen.

Részegen, mint a tengerész,
aki fedélzeten heverész,
közben hajója forog,
kergetik bősz viharok.

Hogyha majd megérkezünk,
az lesz végső lakhelyünk.
Nem zavar meg senki már
ott, ahol a semmi vár.

Hát csak menjünk innen el!
Itt az ember énekel,
és nem hallja senki sem.
Nem tekint rá semmi szem.

Ott majd tág lesz a határ,
és ránk nem a malom vár
feldarálni életünk,
hogy ne maradjon nekünk.

Hol van e hely, nem tudom,
talán túl halálomon.
de ha csak a semmi vár,
akkor is jobb menni már.

Itt nincsen, csak szürke lét.
Semmi sem teremt mesét,
Itt a legnagyobb siker
a kiomló bél, zsiger,

hogyha az nem az enyém.
Hát menjünk el könnyedén!
Én, tudom, boldog leszek
egyszer, amikor elmegyek.

Ordít a szamár

A szamár ordít, ha jön a vész.
Egy költő mit tehet,
ha nem túl bátor és merész,
de idézne eget?

Vackába bújjon vissza ő,
ha zúg a förgeteg,
vagy jól teszi, ha visszalő
létét menteni meg?

Szamárként ordítok ma már,
hogy közel az idő,
csak borzalom és majd halál
lesz, ami itt kinő.

2016. július 19., kedd

Idegenül

egy idegen városban,
ahol üresek az utcák,
lehúzott redőnnyel zárva a boltok,
nincs térerő a mobilkészülékhez,
a tévében csak statikus zaj látszik,
és az ablaküvegen csendben lefolynak
a ködből kiváló, piszkos vízcseppek.

Örökös a szürkület,
mintha nem lenne reggel,
és nem lenne este,
mint ahogyan nincs is,
ha lemerült a telefonban
és az órában is az akkumulátor,
a telefon töltő pedig
nem illeszkedik az aljzatba.

Az idő múlását csak
a naponta háromszor,
néma gumikerekein gördülve
az ajtónak nekiütköző zsúrkocsi
koppanása méri,
amellyel jelzi,
hogy megérkezett a következő étkezés.
Reggeli? Ebéd? Vacsora?
Nem tudni azt sem.

Az ablakok nem nyithatók.
Az utcára kimenni nincsen értelme,
mert semmi nem mozdul sehol
immár hétszámra.
Mintha nem is lennének
emberek többé.

2016. július 17., vasárnap

Macska a forró bádogtetőn

                                               (Tenessee Williams drámjának címe)

Macska ült a bádogtető sarkára.
Nem tudom, ott fenn mit keresett:
bádogtetőn sosem láttam egeret.
Talán az is kiderül nemsokára.

Szürke volt? Vagy fehér? Cirmos? Fekete?
Az udvarról rég elolvadt a porhó,
Nap tüzében a bádog nagyon forró.
Csodálkoztam: nem ég meg a feneke?

Szónok


Látom és hallom, hogy beszél;
mozog a szája, értelme nincs.
Az értelem erre ritka kincs,
szavait majd elfújja a szél.

Látom és hallom, hogy hadovál.
Szája mind butaságokat embertelenségeket böfög.
Akik nem hiszik, mind bűnösök,
és csak nyomja, le nem áll.

Gonoszságból csak gonosz terem,
gyümölcséről tudjuk mind a fát,
Bárhogyan játssza az apát,
ezt mind le nem nyeleti velem.
régóta fölismerjük szagát:
halál nő rajta és gyötrelem.

Degenerálódás

A cirkon rácsszerkezete degenerálódik
a radioaktív sugárzás hatására,
ez a metamikt átalakulás.
Ha kis mennyiségű tórium épül bele
kristályosodáskor, annak bomlása során
folyamatosan gamma sugárzás keletkezik,
amely roncsolja kristályszerkezetét.
Ez a cirkon alapú kormeghatározás alapja.

Az ember degenerálódik a gyűlölet hatására,
ez a gyűlölet alapú radikalizálódás.
Ha kis mennyiségű eszme-förtelmet építenek bele
oktatása, nevelése során,
annak felszabadulásakor folyamatosan szétsugározza azt,
másokat is fertőzötté téve vele,
és ez folyamatosan roncsolja emberi szerkezetét.
Ez a gyűlölet alapú elembertelenedés.

2016. július 16., szombat

Gyémánt csönd

Fogaim már eltöredeztek,
annyit szorítottam őket,
hogy elviseljem a magányt és a csöndet,
amely még csak nem is az egyedüllétből fakad,
hiszen körbe vesznek zajaid.

Ám én mindig csak a semminek nézek szemébe.

Próbáltam többször másképpen,
de ezen én már nem változtathatok,
és érte senki mást nem okolhatok
magamon, és a jelt nem adón kívül.

Hiába is gondolnám,
hogy nekem gyémánt ragyog szívem helyén,
amikor mindenki, aki közel elindul felém,
azt megfontolván,
hogy áporodott bűz
és az enyészet rothadásszaga csapja meg,
amely messzire űz,
annyira visszahúzódik,
amilyen messzire csak lehetséges,
meg ne fertőzze önnön magát is
szívem mocskával.

Próbáltam szájon át ráhatni, és fülön,
szemen keresztül az értelemre,
próbáltam másik részein a testnek,
együttesen és külön,
de csak sayonarát kaptam válaszul.

Így hát, azt hiszem,
majd felőröl a fogatlanul elrágott,
gyémántkemény csönd.

Elmúlnak az álmok

A cementes zsák nehéz,
vállon nem bírom.
Ami álom volt, merész,
vissza nem hívom.

Betont keverni, és vödörben
lépcsőn vinni fel,
éjjel aludni elgyötörten.
Már kit érdekel?

A cementes zsák nehéz.
Már nem bírom el.
Ami álom volt, merész,
már kit érdekel?

2016. július 15., péntek

A gyomirtó

Jó levegőn dolgozgatok tavasztól késő őszig.
Korábban érek haza, feltűnt már.
Nincsen stressz, ami velem együtt járt.
Új munkaköröm egészségemen is tükröződik.

Nem szorul megjavításra itt egyetlen agy sem.
Kaszálni járni tiszta élvezet,
az irtás hiánya gyomosodáshoz vezet:
pumpás készülékemet mindjárt a vállamra veszem.

A gyomirtóba kellene még ammónium-szulfát,
hogy hatásos legyen a permetlé.
Agysebészből váltam új emberré:
sárga láthatósági mellényben irtom a dudvát.

2016. július 14., csütörtök

Verset olvasok (más meg az enyémet)

Szívbe száradt szenvedést zeng
szikár szóözön.
Szavak között ritmus lézeng
néha rím köszön.

Indázó szó felburjánzik,
mondat ködbe vész.
Vessző vagy pont nem is látszik.
Szóhalom, és kész.

Követném, de megbotlottam:
hogy mit is akar?
Itt egyes szám, ott többes van.
Már mozdul a kar,

a végén kézujjakkal,
lapozni tovább,
és feladni egy sóhajjal:
de jó volt! nahát!

Vihar után

A vihar elmúlt.
A légben sem rezeg most csilló pára.
Ne légy feldúlt!
Hisz minden gondod megoldva mára.

Heves vihar volt.
A fákról a víz még most is csepeg.
Mára megholt.
De mondd: többé azért sem szenvedek.

Frontátvonulás

Sötét a reggelünk.
Csupa felhő az ég.
A Nap ma nincs velünk,
vajon fölkel-e még?

A fákról víz csöpög,
az utcák nedvesek.
Távolban ég dörög.
Innen már nem megyek.

Bár butaság talán,
elfog a félelem:
úgy ér majd a halál,
hogy nem volt életem.

2016. július 13., szerda

Indián nyár

Lebegni járda fölött szállva,
és lépcsőn lefelé, a grádicsok fölött.
A Fejbe bólé? más könnyű szesz költözött,
majd megbotolnék? Ki bánja?

A láb sem zsibbad soha többé,
újra táncos: cifrázza, mintha élne.
Zergével, ha kellene sem cserélne,
a bajok elfoszlottak köddé.

Hiába, múlt el pár évtized,
az ember mellkasában szíve dobban.
Megint szállni, mint régen, csak jobban!
Hogy újra élhetsz még, elhiszed.

Kit érdekel, hogy itt az este,
a délutánnak vége, és jön az éj?
Amíg a szíved újra dobban, ne félj!
Úgyis leáll aztán a beste.

Kaszasuhogás

Éltünk már mi is át olyan éveket,
amikor üldözték itt a tiszta szót.
A "huligán" úti célja lett Aszód,
s tisztességed úgy kellett megvédened.

Hányan kerültek ebből ki törötten!
Bűnökkel vádoltan egy-két szó miatt
vittek oda ifjat. Lelke megriadt:
miért vagyok itt? Nem loptam, nem öltem.

Én meg csak írok, hogy majd letöröljem
a mocskot, amelyet rám fröcsög e rend;
megpróbáljam érteni a végtelent:
mi a különbség közte és közöttem.
De szó se kint, se bent létet nem teremt.
Csak kaszát hallok suhogni fölöttem.

Vén vagyok

Vén vagyok, mint az országút,
és úgy is érzem magam:
ha mellettem valaki rágyújt,
az oxigén messze van.


Olvasom mások verseit,
elszáll velem az idő.
Vajon amit ma megélek itt,
abból valami kinő?

Minek piszkítsak tiszta papírt
betűk légy-soraival?
Lesz jobb valami holnap itt,
ha valaki új verset szaval?

Vén vagyok, mint az országút,
és egyre kevésbé hiszem,
hogy az élet mára megdrágult,
és olcsóbb lesz, ha nem hisztizem.

2016. július 11., hétfő

Erőtlen, lemondó dalok

Remélem, még maradt mondanivalóm,
és még nem kell felkészülnöm a végre.
Magammal küzdve mind azt latolgatom,
hogy' emlékezzem: a rosszra? A szépre?

Szobámba zártan élek évek óta,
s mintha jégeső verné a világot;
átkozottá lesz szinte minden nóta.
Ily rossz hangú költészetet ki látott?

Havas hegyekről kellene csak írni,
szabad síkról, ahol nem megy le a Nap,
népről, amely nevetni tud, nem sírni,
és jövője szebb lesz egyre, boldogabb,

de én hazámban és szobámban élek,
ezért erőtlen, lemondó sok ének.


2016. július 10., vasárnap

Jó költőket kellene olvasnom

Jó költőket kellene olvasnom, hisz' látom,
senki sem ír már verseket úgy, ahogy én:
nem viszi senki a nyelvet, a nemzetet itt már vállon
- bár soha nem volt ez nálunk homogén.


Egyre csak az jár bent a fejemben versíráskor,
hogy felelősség vár majd újra ma rám:
én őrzök hagyományt most itt, és nem más máshol;
rám vár nyelvem, a népünk és a hazám.

Jobb költőket kellene még olvasnom tudván
van még munka is, és sok a tennivaló.
Vajh, hogyan is múlhatna jövőnk a szeméten, a dudván?
Isszuk a trágya levét? Az tán iható?

2016. július 8., péntek

Jégcsapok és izzó szögek

Jégcsapok az izzó szemöldökfán.
Alá fekszem. Szívemen ütnek lyukat.
Büdös dög lesz pár nap múlva aztán
testem. Rajta senki sem mulat.

Küszöbre, vagy tán a párkányra fekszem,
galambriasztó szögbe, mint fakír.
Ha testem átment majd az összes teszten,
jöhet majd végül a lélek-radír.

Mindig tragédiának látom én a létet,
szerintem nagyon ritka itt a jó,
pedig megéltem már több tucat évet,
és elment tőlem jó néhány hajó.

Üvöltenék, ha nem tanultam volna,
csöndben maradni: az az ildomos.
Olykor mintha ezer ördög tolna
agyamba villát. Nem vagyok okos.

A jégcsapok a homályos plafonról
csak esnek. Vagy izzó vasszögek.
Végül lefoszlik mind a hús a csontról.
Agy, szív marad? Á! Csak csontszövet.

Jákob létrája

Éjjel. Éjfélt üt az óra.
Várni kell még virradóra,
mégis világos az ablak,
a sötétbe lángok csapnak.

Árnyékom látszik a falon.
Ezt megnézem. Ki nem hagyom,
olyan furcsa, hogy éjfélkor
az ég nem sötét és komor.

Ablaknál dörgölöm szemem,
szinte elveszítem eszem:
alagút nyílik az égbe,
abból áramlik a fény le,

és a fényben, mint a patak,
áramlik millió alak,
kavarog, mint szúnyogfelhő,
egyik-másik néha megnő.

Jönnek Földre, égbe mennek,
angyalok? Vagy éppen szentek?
Hírt hoznak? Lelkeket visznek?
Támogatást adnak hitnek?

Vagy csak túl magas a lázam?
Le is fekszem, meg ne fázzam,
mert a fény már nem is látszik.
Nem is számoltam még százig.

Halászat

Halat fogtam. Nem nagyot.
Szívemből falatozott.
Vagy ő fogott meg engem,
hogy majd legyen mit ennem?

Hálóját vetette rám,
hogy legyen majd vacsorám.
Szigonyával átdöfött,
sütöttem parázs fölött.

Amikor megsültem én,
a halból lett sütemény.
Péntek, nem felejtem el,
böjti napon megfelel.

Azt hiszed, ez nem való?
Én sose voltam csaló.
Mondom, ahogyan esett
e hétköznapi eset:

Olyan voltam, mint egy úr:
míg a szálka nyelvbe szúr,
már nem alszom híd alatt.
Foghattam száz madarat!

De a horog bent szakadt,
mélyen pikkelyem alatt.
Bár a horgász nem ártott:
a zsinórról levágott.

Én fogtam ki? Engem ő?
Az emlék nem leverő,
pedig mára megkopott.
A vízbe visszadobott.

2016. július 6., szerda

Kutya az úton


Kutya fut most át az úton,
szájában ott a fél karod.
Szorítja, hogy ki ne csússzon,
csukló fölött. Frissen mosott
a tenyered, körmöd tiszta.
Kézelőd is makulátlan,
gyűrűs ujjadon karika.
Vigyázva tartja a kezet
a kutya, hogy ne mocskolja
addig, ameddig csak lehet.
Könyök alatt elcsonkolva,
hiányzik a felkar tőle,
meg hozzá egy egész ember.
Már vér sem spriccel belőle.
A kutya megállni nem mer,
mert az úton van forgalom:
autókból rá dudálnak,
föl sem tűnik a borzalom.
És mégsem ered futásnak.
Csak hozza azt a kart kézzel,
mintha tudná, mi a célja.
Nézed, és közben elvérzel.
Ide ér, de meddig élsz ma?


Birtokol még

Volt egy kincsem,
elvesztettem.
Nem uraltam,
uralt engem.

Keresem, de
nem találom
arany-fényes
drágaságom.

Ő hagyott el?
Én eldobtam?
Piszok fedi
lenn, a porban?

Más kezében
csillogóra
fényesült, mert
jött az óra?

Elveszett, de
visszavárom.
Birtokol még
drágaságom.

2016. július 5., kedd

Processzor-fagyasztás


Lefagyasztom processzorom:
pörögjön alacsonyabb fordulatszámon.
Minden versem úgyis saját torom,
soraimban egyre magamat szánom,
akkor is, ha más a téma:
Gollam, a dzsungel, mely Jancsi kertje volt,
a szív, amely ütemre verni béna,
hol ezért, hol meg másért zakatol,
és kapna kötél után (a szív! Ha lenne keze).
És nem töprengene hol Pesten, hol Budán,
vajon érezzen, s vérezzen-e.

Lefagyasztom processzorom,
lassabban futtassa taszkjait.
Agyamat olykor sörbe, borba pácolom,
feladatát felejtse, csak a mait,
mert a mámor aztán úgyis elszáll,
és marad utána csak a csömör,
és semmi más, csak egy emlék:
az ott felejtett, hervadt rózsaszál,
vajon csak egy alkalmi kellék?
Még párszor úgyis meggyötör.

Jancsi kertje

                    (Nagy Andrea kiállítása és verseskötete: Jancsi kertje nyomán)

Ez itt egy oszlopfő, és ott a gólya.
Pózna-végen hangosan kelepel,
mintha halált szórna minden halandóra
géppisztoly-csőre. Nincs, ami elemel
a napok zajából, mert mérgez,
amiben bízol, akit szeretsz.
Luxus az együttérzés. Bűn a bocsánat.
Holnapra a ganaj lesz csillogó ékszerünk,
de fitymáló szó el ne hagyja szádat!
Mert ez az, ami úgy kell nekünk.

Fragmentumokra széteső, csörömpölő világ!
Szakadt zacskójából kihulló, száraz kenyér,
törésből leskelő kés, amely kivág
szemétbe mindent, ami még szívedbe befér.

Ez itt a burjánzó dzsungel, a Jancsi kertje.
Arcok merednek rád  lombok közül,
már nem kérdik tőled, vajon szeretsz-e
páncélod nélkül élni, meztelenül.
Már gólya sincs a kéményen többé,
elvitte fészkét a tűzrendelet,
kocsikerékre, oszlopra, köddé
vált, vélt szerelmeidre él még az emlékezet?

Egy CD-nyi nóta, amott egy fénykép.
Digitálisan feljavíttatott.
Ami fontos lenne, végképp
semmivé vált, örökre elhagyott.
Fragmentumokra széteső, mozaik-világ,
ez az, ami megmarad nekünk.
Francia park? Angol? Dzsungel? Mindent kirág
az enyészet, még mielőtt elmegyünk.

Libák selyem-ködben

                         (hsz-vers Streit Gábor verse alá)

Álomba burkolsz be minden selyem-ködöt;
és ha jó liba jön, még csak meg sem lövöd.
Egyre csak halmozod hibáid hibákra,
ha hiszed, rátalálsz a legszebb libára.

Rettentő helyzet ez, és nem tehetsz róla
(ezért szól sokszor oly epedőn a nóta).
Mert nem tudni, a nőknek agya, hol is van,
azt igen, a férfi mily sokszor agyatlan.

De ha nem lenne így, maradna agytorna
az élet, és már régen ki is halt volna.


Gollam!

Drágaságomat elveszítettem,
vagy elrabolta valaki tőlem.
Szívem a sötét jövőtől retten;
nem bízom a megtartó erőben.

Azt keresem, kutatom csak egyre,
makacsul, amíg meg nem találom.
Mély barlangba szállok, mászom hegyre:
a lét nélküle lidérces álom.

Elmaradt mellőlem valahogyan;
amíg volt, nem becsültem eléggé,
és most életem sötétbe rohan.
Hogyan is tehetném újra széppé?

Az összes szavak elfogynak lassan,
ami megmarad: a "Drágaszágom".
Agyamban valami néha kattan,
"Gollam!", ilyenkor ezt kiabálom.

Kertészkedés

Volt pár percem a reggeli zűrzavarban,
hogy rád gondoljak újra, kedvesem.
Rólad szóló verset sohasem szavaltam,
befogtam a számat mindig rendesen.

Mint fattyú ág fa törzsén ablakom alatt,
sarjadzott belőlem a gondolat:
belőled számomra már semmi sem maradt,
már meg sem osztod velem gondodat.

Mint fattyazáskor, burjánzó növényeket,
védeni a termést, a holnapit,
irtanám: a "miért nem élhetek veled"
fojtó, lehúzó vadhajtásait,
hogy életemnek törzse még erős legyen,
ne fojtsa búval, sorvassza a szerelem.

2016. július 4., hétfő

Undor

A népemtől undorodom:
hazug, álszent, tolvaj fajta,
és nem segít undoromon,
hogy nem mindig látszik rajta.

Ha roma vagy, neked szólnak,
vagy te szólsz be:  "halni készülsz?"
Ember! Hitelt ne adj szónak!
Asszony! Ide mondd, miért szülsz?

Megfojtaná kanál vízben
egyik szomszéd a másikát.
Hiába viselt pár ízben
piros-fehér-zöld pántlikát.

És a másik: az se' különb:
sárgul az irigység rajta.
Lopna, ha nem csípnék fülön:
ez a nép már ilyen fajta?

Én is közülük egy vagyok:
csöpög rajtam a gyalázat,
és még a szívem sem ragyog.
Mi csitíthat ilyen lázat?




2016. július 3., vasárnap

Másként nem lehet

Az ember szíve lágyul, ahogy' az éjbe nemesül.
Olyasmit választ tárgyul, ami nyomja teherül.
Habár lehetnek vágyak, de több a gondolat.
Kihűlnek már az ágyak. Csak az emlék marad.

Az ember olykor elámul, hogy mi minden változott.
Máshova vágyna e határról, hogyha már nem lenne ott.
Ha lehetne újra élni az eddigi életet,
mástól kellene félni, de sajnos, nem lehet.

Ha az ember újra élne, azt tenné, mint ezelőtt,
ugyanattól újra félne: nem kapna más levegőt,
mert bárhogy élted eddig ezt az egy szem életet,
másként újra élned soha többé nem lehet.

2016. július 2., szombat

Megkövetném

Megkövetném az alkotót, mert bizony jobb, mint enyém, a verse.
Észrevehettem volna ott, olvasván: időmértékbe szedte.
Időmértéke nem feltűnő. Oly gördülékeny a szó benne,
mintha e ritmus és a versláb magyar beszéd alapja lenne.

Hát elismerésem verséért melyet így ritmusra faragott,
engedje meg, kérem, hogy megemeljem előtte a kalapot!
Jó tanulság volt ez nekem, és most már, sajnos, nem is először:
hátha átsiklik valamin szemem, ha a gúny rögtön előtör.

Jól tudom én, hogy tojik rám, hiszen még azt se tudja, hogy élek,
de szégyenben maradni nincs pofám, nem visz rá engem a lélek.
Hát megkövetem az alkotót, hiszen jobb, mint enyém, a verse,
fölismerhettem volna ott, olvasván: időmértékbe szedte.