Fogaim már eltöredeztek,
annyit szorítottam őket,
hogy elviseljem a magányt és a csöndet,
amely még csak nem is az egyedüllétből fakad,
hiszen körbe vesznek zajaid.
Ám én mindig csak a semminek nézek szemébe.
Próbáltam többször másképpen,
de ezen én már nem változtathatok,
és érte senki mást nem okolhatok
magamon, és a jelt nem adón kívül.
Hiába is gondolnám,
hogy nekem gyémánt ragyog szívem helyén,
amikor mindenki, aki közel elindul felém,
azt megfontolván,
hogy áporodott bűz
és az enyészet rothadásszaga csapja meg,
amely messzire űz,
annyira visszahúzódik,
amilyen messzire csak lehetséges,
meg ne fertőzze önnön magát is
szívem mocskával.
Próbáltam szájon át ráhatni, és fülön,
szemen keresztül az értelemre,
próbáltam másik részein a testnek,
együttesen és külön,
de csak sayonarát kaptam válaszul.
Így hát, azt hiszem,
majd felőröl a fogatlanul elrágott,
gyémántkemény csönd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.