2017. május 31., szerda

Emily Dickinson: Kiegyenlítés

Az extázisnak perceiért
a kínnal fizetünk,
reszkető arányban áll
vele átélt örömünk.

Minden boldog óráért
évek nélkülözése jár,
szenvedve szerzett fillért
fizet meg könnyár.

Compensation

For each ecstatic instant
We must an anguish pay
In keen and quivering ratio
To the ecstasy.

For each beloved hour
Sharp pittances of years,
Bitter contested farthings
And coffers heaped with tears.

2017. május 30., kedd

Szilárdabb a feledhetőnél

                                            (E.E Cummings verse nyomán)
Szilárdabb a feledhetőnél,
s hogy felidézd, túl illanó,
változékonyabb felhőnél,
könnyebben olvad, mint a hó.

A legőrültebben holdkóros,
számítón józan révület,
dühöng, mint tenger, partot mos,
szívet szorító rémület.

Mindig több a győzelemnél,
és nem kevesebb, mint az élet.
Mintha mindent elkezdenél,
ha benned létre ébred.

Tündöklő verőfény kéklő égen,
szürkén viharos gyötrelem,
nem lesz ez más, mint volt régen,
s mint amilyen ma is a szerelem.



Hűvös hajnalokon

Reggel. Az álom még a pillákon
köd-szerű foltként ott remeg,
de az ablakon át már látom:
munkába mennek az emberek.

Hideg van. A fákon dér didereg,
ilyenkor még én sem tárom
tágra ablakom és szívemet.
Tudom, ha kimegyek, fázom.

 

2017. május 29., hétfő

Csak sajnáld a lombokat!

Csak sajnáld a lehulló lombokat,
ha elmúlt már a nyár!
Feledteti ez a gondolat
mindazt, ami vár.

Vakvágányon álltál, amíg robogott,
tova szállt az élet.
Mondd! A zöldre vártál csak ott?
Mi tartott fel téged?

Már látszik a sín vége, ahol
majd a semmibe vész,
füledbe még a szél se dalol,
amikor tovább mész.

Gyermekedben folytatódsz

Gyermekedben folytatódsz majd, azt hiszed.
Fiatal emberként végig hajt hited.
Aztán már csak azt kívánod, beszéljen.
Durván széjjelszakadt álmod? Nem szégyen.

Nem folytatódsz, hiszen ő egy más világ.
Benne neked adta Isten a fiát,
már, ha hiszed, hogy nem véletlenen múlt.
Nézd jövőjét! Ő itt van, a többi múlt.

Mégis benne folytatódsz, ezt jól hiszed,
hogyha a felnőtt korba majd átviszed.
Mindegy, hogy ma, holnap, vagy holnapután,
vagy sosem. Te vagy benne, ne nézz bután!

2017. május 28., vasárnap

Fehér dobozban

Fehérre meszelt a plafon fölöttem,
festésén nincsen folt, sem repedés.
Egyenes volt az út, amelyen jöttem,
amin megyek, már keskeny és kevés.

Fehérre meszelt falak körülöttem,
ablak előtt bokor, nem süt be Nap.
Már régen nem ordítozom dühödten,
mint ketrecbe zárt, megrémült vadak.

Fehérre meszelt a plafon fölöttem;
a fal szorít, és nem menekülök;
kábultan kóválygok kavargó ködben,
amíg írni asztalhoz nem ülök.

A vers tétje

Versnek látszó tárgyakat írok?
Tárgynak látszó versek azok?
Ebben dönteni én nem bírok,
döntsék ezt el más magyarok!

Szóljon a vers bár kőről, fáról,
csacska patakról zengje a dalt,
hogyha a szelleme felráz, ápol,
versed arat egy kis diadalt.

Hogyha a versben lüktet a ritmus,
csendül a rím, az "még nem elég":
nem a ritmusért halt meg Krisztus.
A versben is emberi léted a tét.

2017. május 27., szombat

Én elmúltam hatvan

Látod, Attila, én elmúltam hatvan.
Csak fele annyit éltél, mint amit élek én,
de szívem folyton tépi, rágja a vadkan,
csak kicsorog belőle így a remény.

Látod, Attila, te tartod bennem a lelket,
amikor a sötét éjszaka száll le reám,
és tőled iszom inkább, mint kevertet,
amikor szomjazom, vagy száraz a szám.

Látod, Attila, nem igaz, hogy nem ér
semmit a vers, ha csak magadnak szól,
olvasom, s ha az ember már nem remél
semmit, a versed akkor is válaszol.

2017. május 26., péntek

Szobrot a gyilkosnak!

Dicsérni láttam árulót
és gyilkost, saját népét leölőt.
Hordozták képét, mint kos
istenség fejét buzgó hívők.

Döntött le bálványt, szobrokat,
rémítő, gaz zsarnokokét,
akiknek kezéhez  vér tapad,
az igazságot szolgáltató nép.

Most újra szobrot állít népünk
a ledöntött gyilkosoknak.
Nincsen festve annyi képünk,
ahányan eszméikre gyilkosoznak.

Szobrokkal szépül újra nemzetünk,
azoktól, akiktől újra elveszünk.

Fújtak

Betonoszlopok nyúlnak az égbe,
végükön megannyi acél dárda.
Egy-két hónap, és majd valahára
elkészül a tröszt székháza végre.

Robog a nép a lenini úton,
tonnára mér ki demokráciát,
idegenbe zavarja ki fiát,
jobban teljesítését már unom.

Jobb a székház, mint egy stadion, újabb,
a kert végi budi háta mögött,
amely mellé a kisvasút költözött,
de ennek a nemzetnek fújtak.

Mindent, ami mozgatható, még nem harsonát.
De millió nem leli meg már itthon otthonát.

Szerenád

Mint fajdkakas, ha dürrög,
s táncot jár, a férfi
is dalolja alkonyi dalát.
Párja rejtve, fátyol mögött
hallgatja, és kérdi
rabul ejti-e szívét az alkonyi szerenád?

Estébe fordul már a nappal,
kedvesem, a balkonra kijöjj!
Két égő szememnek mutasd meg magad,
rejtőzéseddel, hogy meg ne ölj!

Bőröd bársonyából jázmin illat száll,
forrásra hevíti langyos véremet.
Ránk a csillagos ég minden csillaga vár,
ha szíved, mint én a tiédet, viszontszeret.

Mint a lombok susogása,
halk a szerenád is,
csak az hallja, aki felé az alkonyban száll.
A daloló madár párja
hallgatja, és szíve máris
- jó esetben - a sötét éj csillagára vár.

2017. május 25., csütörtök

Cipelte, míg a csúcsra ért.
Ott ledobta a válláról, hogy megpihenjen.
Most a lejtőn rohan
nyomában a görgeteggel.

Talán

Talán, ha lépne még, ha menne
innen el, a végtelenbe,
vagy a szomszéd sarokig csupán!
Ne üljön itt ilyen bután!

Talán, ha megmozdulna végre,
nem csak bámulna az égre!
Ha földre vetné tekintetét,
megláthatná, hogy ennyi elég.

Talán, ha előre nézne, és nem hátra,
újra kinyitna a nagyvilágra,
nem ásná mélyre el magát.
Talán akkor. De csak talán.

A fal

Két külön kamrában
káromoljuk sorsunk.
Nem hiszünk karmában,
de előre szóltunk,
nem tudjuk, hogy meddig
nem lesz fal közöttünk,
hétfőig vagy keddig,
s megyünk, ahogy' jöttünk.

Fel is épült a fal,
kevertünk habarcsot.
Nem sokára, hamar
kezdtük el a harcot,
tudni azt sem lehet,
melyikünk tervezte,
mégis ez a fal lett
a szerelem veszte.

Téridőn kívül

Kiestem térből, időből megint,
és ehhez még más világba sem kellett mennem.
Az elme persze rendszeresen megint,
és nyilván nem másutt a hiba, csak bennem.
Lisszabon utcáin jártam, ahol
narancs potyogott a kertben,
és onnan rángatott vissza a kor,
hogy a valóban ébredjek leverten.

Harminc éve élek harci övezetben
folytonosan két katasztrófa között,
békémet még soha meg nem leltem,
a háború belém költözött;
zaklat éjjel és a villamoson,
nincsen sehol előle menedék,
álmaimban agyamba oson,
életet zabál két pofára,
és bendőjét tölteni sohasem elég.

Se bent, sem kívül nincsen magyarázat,
kibillent az egész felfordult világ.
Nincs, ami lehúzhatná az ilyen lázat,
amely a lelken minden réteget kirág,
hogy végül lyukacsos lesz,
mint az ementáli,
és a belé dőlő szennynek
nem tud ellenállni,
ha nincsen tapasz,
amely erős, mint az élet,
hogy összefogja a ravasz
mocsok ellen a végső menedéket.

Álmaimban a virágok földjén jártam,
ahol Karácsony volt, és sütött a Nap,
és amíg a narancs illatban álltam,
nem volt nálam senki boldogtalanabb.

2017. május 24., szerda

Vészkongatás

Folyton félre verem magamat már, mint a harangot,
költő dolga e hars, zengő félreverés:

újra a mocskok vágják zsebre a földet, a bankot.
Nem jut semmi nekünk, tán csak a puszta levés.

Tömegközlekedés

hangosan zörög és
rázkódik a kaszni
a motor úgy hörög
jó volna egyszer jól utazni
így nem érünk soha
csak holnap estére
vágyom, mint a csoda
arra a feketére
a torkom kiszáradt
zavaros a fejem
sosem lennék fáradt
ha ő lenne a nejem
a ruháját nézem
csinos ez a fazon
kívánja minden részem
megbillen a kalapom
igazítok rajta
tovább zötyög a kaszni
nem vagyok olyan fajta
ma sem fogok elkésni.

Éji lepketánc

Éjjeli lepkék táncos raja
lebeg tág körben a tűz körül,
egyiknek sincsen semmi baja,
mindegyik az életnek örül,
vonzza őket a vibráló fény,
és taszítja őket a meleg.
Vajon saját tüzem körül én
keringve lepkeként mit tegyek?

Szárnyamat perzselte forróság,
a sötétbe veszve megfagyok,
közöny taszít, de vonz a jóság,
amelyet talán csak gondolok.
E körből kitörni nincs erőm,
tűz körül keringek hasztalan,
porba hullok, ha fogy levegőm,
szabadságom már messzire van.

Talán elölről elkezdeni
volna most jó az életemet,
de az emberi és isteni
akarat azt mondja, nem lehet,
hát keringek én is, mint sokan
tömegben nagy tüzek körül,
amíg az életünk elrohan.
Van, ki az éjtől megmenekül?

2017. május 23., kedd

Távolodón, halványodva

Szerettelek olyan híven,
mint az árnyék a narancsfát
Cordobában kint, a földön,
ahol érve hull a narancs;
ahogyan szél a légnyomást,
patak vizét fürge pisztráng,
langy esőt a megrepedt föld.

Most siratlak olyan tisztán,
mint a víz a patakmedret,
mint Izoldát sírja Trisztán,
vagy Orfeusz bűvös lantja
mely Hadesz urát meghatja,
szólt, de hogyha visszanézne
a dalnok, az éjbe szédül.

Visszanézni nincs értelme,
és előttem sincs már semmi,
"köd mögöttem és előttem",
semmibe készül az elme,
csak az az egy röpke óra,
az világol, mint toronyban
éji tenger partján a fény
halványodva, távolodón.

2017. május 21., vasárnap

Táncol a föld

Táncol a föld a talpam alatt,
azt üti, vágja megint,
bár az erőből kevés maradt,
nincs, aki odalegyint.

Szökken és ugrik alattam a föld,
egyensúlyoz a lábam,
eddig még az föl sose dőlt.
Hogy billeg, sosem bántam.

Táncolt a föld a talpam alatt,
jó nagyokat vág rá,
és az erőmből kevés maradt.
Lassan! A lábam bánná.

Jönnek-mennek

Hűvös nyárban mintha varjak
repülnének szürke égben,
szállnak emlékek el tőlem
feledésben elmerülni.

Van köztük, amit nem bánok;
sértett mindig, hogyha feljött,
másnak átok távozása,
csöndet hagy és szürkeséget.

Van-e olyan emlék vajon,
amit nem jár át a bánat,
pedig szép volt, míg nem múlt el?
Párat megtartok majd végül?

Hűvös szél fúj most a folyón,
jó, hogy hoztam kiskabátot,
ráadhatom a fiamra,
meg ne hűljön estig nekünk.

Jönnek-mennek az emlékek,
mint a folyón a hullámok,
emel egyik, míg a másik
vízbe vetne, hogyha hagynám.

Bolond-rondó

Az ember éktelen bolond,
magának ellensége ő.
Örül, ha szívén nő a gond:
az ember éktelen bolond.

Ha kell, ha nem, magára ront.
Saját jövőjét szétverő
az ember, éktelen bolond,
magának ellensége ő.

Ózonlyuk

alkalmi, hsz-vers
"töredékben maradt, ógörög sztélé-felirat"

Ózonlyukról szóljon mostan nékem a múzsa,
s hogy' gerjedt rá isten az ózoni lyukra,
aztán Iászon az Ókeanószon merre hajózott,
meglelhetni a gyapjat, újra ne folyjon az ózon,
hogy' csapták a szelet Hérának hős Gyula Gózon
társaival, mint épített vasművet is Ózdon...

2017. május 20., szombat

Guernica

Amikor ég felé fordul az arc,
a nyak egy vonalban folytatódik az állban,
mert lehetetlen a további harc,
a száj üvöltésre tágul a halálban;
a kidülledő szemekben ül csak némán
az elviselhetetlen rettenet,
a kezek csüggenek bénán,
vagy görcsösen markolnák az eget;
a ledőlt, kormos házfalak között
még épen maradt egy ablak,
és a kifordult belű ló az égbe költözött,
többé nem kell neki sem az abrak,
az égből a bikafejű halál
képe száll alá a földre,
szétszaggatni, amit egyben talál,
és élőt uszítani élőre: öld le!


Versfertőzés

Verssorokban zakatol a ritmus,
mind ugyanarról szól a zene.
Ráolvasó, szédítő rítus
a vers, ha gyakorta élsz vele.

Mindegy, beléd, vagy belőled árad,
fölemel, vagy a földhöz szegez:
erősíti, ha feltöri várad;
egy vers nyilakkal teli tegez.

A jó vers rögtön célba talál,
vagy sunyin bőröd alatt lapul,
nem szedi ki onnan, csak a halál,
egy életnek szolgálhat alapul.

Hogyha a versben lüktet a ritmus,
szép a szó, betege leszel,
megfertőz, mint testet a vírus,
többé szemetet nem is eszel.

2017. május 19., péntek

Fel kéne szabadulni még

A napkorong, mint tüzes labda,
ragyogó kékségben lebeg,
fénye csorog utakra, falakra.
Itt a földön az emberek
a hőségtől aszalódnak.
Tompa bűzt áraszt mindenik,
attól, vagy szaga a gondnak
van, hogy a szabályt megszegik.

Mert megint félelem igazgat
mondatot és gondolatot,
a szem kutatva keres szénakazlat,
hová bújjon az én, ha az állapot
ismét kívánja, hogy elbújni kell.
Ha "meddig tűrjük ezt?", megkérdezed,
a kérdésedre senki nem felel,
bár félve élni nem élvezet.

Megírja még a lap: a banda dúl,
és gyilkost koszorúzgat vezére,
az ország közben a mocsokba fúl.
És a nép nem lázad végre érte,
mert, mint birkát karámba hajtanak,
ha farkas támad, a jó pásztorok,
itt bot suhint és ostor csattan.
De nincs farkas, csak az eb morog.

Mint a heringek, az emberek,
némák, főzött gerincűek.
Sokuk a sárban hentereg,
nem értik, mi az, lenni hűnek
egy eszméhez, a szabadsághoz,
amely nem mindig kövér falat,
de hogyha a sors olykor mást hoz,
törni kell érte fejet, falat.

Főzött gerinccel él a gyáva,
saját sorsán mind kesereg
megeszi létét az adó, az áfa,
és nem sokan vannak, csak kevesek,
akik átlátnak a kábító fátylon,
és nem zavarja meg őket semmiség.
Látják, túl a félhomályon:
szabadnak lenni kéne rég.

Újra élve

Elhagyott, s én nem haltam meg mégsem,
most rigófüttyös úton ballagok,
bár a halálra elég ez az ok.
Hogyan élek mégis, nem is értem.

Megjártam én a sötétet délben.
Nem volt velem ott más, csak a homok.
De nem nyelt el. Ha erre gondolok,
csoda, hogy a gyász mellett nem féltem.

Mára kifelé jövök a mélyből.
A levegőt is könnyebben veszem,
s bár nem elég a tündérmesékből,
s remélem, soha nem nő be fejem,
többet nem kívánhatok a léttől:
a tűnt boldogság megmaradt nekem.

2017. május 18., csütörtök

Hát elvesztem hazámat

Hát elvesztem hazámat.
Holnap titkolnom kell, hogy költő vagyok,
hogy néha komorrá sújt a bánat,
máskor pedig a szívem ragyog.

Mára elvesztettem hazámat.
Itt nincsen közösség, csak markoló szigor;
az utcákon ember emberre támad,
felrúg, ellök, vesébe tipor.

Hát elvesztettem hazámat végül,
hiába  hegy, mező, csalitos,
az ég hiába ragyog és kékül
ott, ahol ember emberbe tapos.

Bóbita az utcán

"Házias ételek:
reggeli, szendvics, üdítő és sütemény."
Bóbita ténfereg:
Nincsen pénz a zsebében,
a szívben kihalóban már a remény.

-Adjon egy százast!
Kellene, mert már napja, hogy ettem én,
és kérni is fáraszt.
-Nincsen pénz a zsebemben,
- kapja a választ,
hát ebből sem lesz jótékony esemény.

Bóbita fordul,
menne morogva,
keresne egy újabb embert.
Távozik zordul,
kétszer kérni nem illő,
eddig soha még nem mert.

-Várjon kissé!
Itt van az apró, mégis volt a zsebemben
kis maradék.
Bóbita napja ma rendben,
de majd elszúrta e gazdag, szemét rohadék.

2017. május 17., szerda

Józanul

Józan vagyok,
és mint az ércek, konok.
Nem hajlok, hanem török.
Bár hasam nem,
egész valóm korog,
az éhség szívemben örök.

Mit érdekelnek zsíros jelzők,
csömörbe fulladt, lila versek,
amelyeken a semmi felnőtt,
ami fogaim alatt ma herseg?

Nem mámort, a józanságot írom,
szembe nézni a változtathatatlannal;
küzdök, ameddig aggyal, ujjakkal bírom.
Hiába igáz világot itt a pokolbeli angyal.

2017. május 16., kedd

Rákos világ

Fekete foltok a pillangó szárnyán:
előrehaladott mutáció.
Pár évtized, a Föld marad árván.
Nem lesz, aki tudja, hogy mi a "jó".

Fatörzs kérgéhez simítom arcom.
Lám! Érezhetőn remeg.
Burjánzó gumó a tegnapi karcon:
szaporodik a kóros sejtsereg.

Irizál a kis tó színe,
ujjnyi a víz tetején az olaj,
a baktérium már zabálja, íme!
A felhők között állandó a moraj.

Kénszagú füstöt fúj felém a szél,
valahol traktorgumit égetnek.
Átalakul, vagy megfullad, ami él.
Nincs jelentésük az éveknek.

Vajon valódi ez a világ,
vagy fejemben gomolyog legbelül,
mint szellemi rák, amely kirág
végül, hogy nem élek emberül?


Verslábakon forgó paloták

Építsünk kastélyt verslábakból,
ahol csillámló falak a mondatok,
jelző-csipkéiről rím-zengés szól,
tornyai lesznek hasonlatok!

Párhuzam-folyosóin metafórák
lebegnek céljaik felé,
s ha eljönnek a hajnali órák,
a világ megrendül belé.

Alliterációk csillámló lépcsőin
szaladgál a szinekdoché;
gőgös szimbólum megengedőn int:
felfejtem magam, oké!

Termei falát szavak alkotják;
némelyik fényesen ragyog.
Mintázataik, mint zenei kották:
hallgatom, látom, befogadó vagyok.

Ügessen lábakon az épülő vár,
vagy ballagjon lassú ütemben,
kapuján túl nem napsütés vár
mindig, ha bejössz velem.

Májusban

Cserreg a fán a szarka.
Fekete-fehéren tarka.
Virág nyílt az akácon,
már ingujjban sem fázom.

Kinyílt a pipacs a határban.
Ifjan e hónapot hogy vártam!
A legszebb szaka az évnek,
szívünkben tüzek égnek.

Nincsen az égen felhő,
májusra a gyermek felnő.
Az esőt is játéknak véled,
ha benned a szerelem éled.

Nyári vers

Izzik a fákon a nyár.
Az ég fele döfköd az ujjuk.
Ránk a pokol tüze vár,
mert csak magunkat bújjuk.

Hogyha támad a szél,
és majd kopaszra fújja a fákat,
s elszáll mind a levél,
ránk csak a semmi várhat.

Hát, míg itt van a nyár,
addig kellene élni,
bár talán késő már,
ha életünk régen téli.

2017. május 15., hétfő

Szószegések

Úgy emlékszem, a minap azt írtam,
hogy már csak tárgyverset írok én.
Visszanézve nem sokáig bírtam,
megint született pár költemény.

Csak én vagyok verseimnek hőse
- no meg a magyar társadalom -,
nem lángolok, parázslom, mint rőzse,
egyre komorabb lesz már dalom.

Ki kellene vonulni már innen,
utolértek minket a mongolok.
Ami Európa volt, most minden
kutyák harmincadjának jutott.

Valamelyik nap már arról írtam,
nem írok a gonoszságnak én,
de szavamat tartani nem bírtam,
így lett egy új magyar költemény.

Hát csak ahhoz szóljon majd a versem,
aki szenved, mert tépi agyar
oly szájakból, már kimondom nyersen:
gyalázat, hogy a neve magyar.

Szárnyati Géza

Szárnyati Géza ma itt járt,
fölszállt a ház tetejére.
Tőle az ember mit várt?
Tán az álom tejére?

Malacka ólban röffen,
ha nincs, aki megigézze.
Orrom a sárba döftem:
szárnyalni kellene végre!

Mind igézzük a szárnyat,
várván tünde-valónkra,
messzire űzve az árnyat
vágyunk valami jóra.

Szárnyati Géza elszáll,
másik ólra repül le.
Nő-e a malacra két szárny,
vagy marad élete szürke?

Talán lesz még

Eltörte a kezem, mert toll volt benne,
világosan megmondta nekem.
Mondta? Üvöltötte képembe, szemembe:
"megint mit írsz? Ilyen mocskot én úgysem eszem.

Buzi, libsi banda, állandóan írtok.
Ti hoztátok a fejünkre mind, az összes bajt,
de itt a szabadság, nemsokára sírtok:
rend lesz, és senkit sem hat meg, ha vinnyogtok jajt."

Eltörte a kezem, mert a tollat fogtam,
mint ahogyan a jövőnket ketté törte mind.
De én ma is bízom még a holnapokban.
Talán lesz még magyar, aki előre tekint.

2017. május 14., vasárnap

Csak tárgyverset?

Úgy emlékszem, a minap azt írtam,
hogy már csak tárgyverset írok én.
Visszanézve nem sokáig bírtam,
megint született pár költemény.

Csak én vagyok verseimnek hőse
- no meg a magyar társadalom -,
nem lángolok, parázslom, mint rőzse,
egyre komorabb lesz már dalom.

Ki kellene vonulni már innen,
utolértek minket a mongolok.
Ami európa volt, most minden
kutyák harmincadjának jutott.

Valamelyik nap már arról írtam,
nem írok a gonoszságnak én,
de szavamat tartani nem bírtam,
így lett egy új magyar költemény.

Hát csak ahhoz szóljon majd a versem,
aki szenved, mert tépi agyar,
oly szájakból, már kimondom nyersen:
gyalázat, hogy a neve magyar.

Elég a hazugságból

Talán az állapot segít megérteni a létet?
És, gondolod, az állapot megérthető?
Ítéletében olyan sokszor téved
minden ember, amíg elfogy a levegő.

Talán az út, amely az állapotba téved.
Ha ismered, majd értelmezhető;
miként esett ki más választva téged,
és a végeredmény miként leverő.

Talán a lét, ha lenne néha újratölthető,
mint a program, hibára futtatott;
a próbafuttatás lehetne kiértékelhető:
a változtatás vajon hogyan hatott?

Az állapot, s az út együtteséből
jobb döntésekre juthatnánk talán,
mert elég az oly hazug mesékből,
hogy nem lehet szabadság e hazán.

2017. május 12., péntek

Csónakborulás

Ahogy a csónak felborult,
és a vízbe belehullt,
mosolyogva süllyedt lassan a tengerfenék felé.
A Nap elé felhő szállt,
mert a halál rá talált,
nem állt semmi már közé és a boldogság közé.

A tenger ugyanúgy hullámzott,
mint évmilliókon át
addig, és mint évmilliókig fog.
A hullámverés elsodorta
az evező párt,
és a csónak a nyílt vízen
még sodródni fog.

Amint jön az apály,
a part is tiszta már.
Senki nem emlékszik többé, hogy volt egy kis hajó.
Elvitte a víz,
amerly a mélybe hív,
és ha belesüllyedtél, nem ér többé semmi rossz, se jó.

Éhség

Éhes vagyok, és nincs mit ennem,
és a hiány már a szájam széléig ér,
mert évek óta nincs szerelmem,
és az jobban kell, mint a falat kenyér.

Évek rohannak el mellettem,
mint a megvadult vadlovak, vágtáznak.
Nyugalmam máig meg nem leltem,
éjszakáimban a csillagok fáznak.

Már nem hiszem, hogy lelassulna
ez az egyre gyorsuló, vad rohanás,
hangom még másképpen szólhatna,
a hiányt felválthatná valami más.

Folyton nyomor, tragédia

Folyton nyomor, tragédia, bánat,
pedig hiszem, hogy élni érdemes.
Azért ünneplem halott anyámat,
legyen a szívben valami nemes.

Folyton félhomály, fakó létezés,
pedig odakint a tavasz virul,
mégis érzem, egy élet is kevés,
hogyha nem élhetsz boldogul.

Folyton fegyelem, fullasztó féltés,
mintha a világ támadna téged,
és egyre erősödik az érzés,
ha életed nem szerelemben éled.

2017. május 11., csütörtök

Szárnyak nélkül

Üres körülöttem már az élet.
Szürkén fakók mind a színek is,
Ritka a madár, ha ide téved,
kis dala akkor is csak hamis.

Angyal repked odakint az éjben.
Ide hallik a szárnysuhogás.
Hogy benyitna, már nem kell, hogy féljem:
ide nem jön ő, sem senki más.

Életemben nem él meg az angyal,
szárnyát ollóval szétszabdalom,
sötétségbe nézek zúgó aggyal,
s üres térben visszhangzik dalom.

2017. május 10., szerda

Ha menni kell

Kinyílt a hasfala,
hiába volt a fél tucat acélkapocs,
hogy összefogja azt.
Belét a két kezébe fogva
tömte volna vissza -
folyton kisiklott ujjai közül.
Van-e vajon, aminek még örül
az ember, hogyha pengeélen táncol élete?
A belek mérete
akár a férgeké a fémdobozban:
kinyitva azt csak egy nagyobb
méretűbe visszarakható.
A lét, akár a hó
- akár fehér,
akár pirosra színezett - ,
elolvad pillanat alatt,
hiába tartanád akár
két marokkal vissza.
Nem segít hat fémkapocs se már,
ha egyszer menni kell.

Téridőn kívül

Kívül vagy a téren és időn,
máshol élsz már szinte szüntelen
múlt és jövő között lebegőn,
ott, ahol volt vagy lesz szerelem.

Ködösek nappalok és éjek,
mintegy álomban futnak tova.
Kerülnek a kínok és kéjek,
úgy érzed, te vagy az ostoba,

mert kívül vagy téren és időd,
és másutt élsz szinte szüntelen
a múlt idő fölött lebegőn,
ahol, hiszed,  hogy volt szerelem.

2017. május 9., kedd

Turulos-lét

Az egész olyan... nem tudom, milyen.
Megint kuszák a gondolataim.
Egy biztos, hogy nem vagyok sínen,
s nem leszek túl sosem a main.

Olyan magyar, fáradt kedvetlen.
Kint is hűvös szellő lengedez,
Van még, ami eltemetetlen,
minden gondolatot megfelez.

Ég a szem, és hasogat a fej,
a szív aritmiásan dobog.
Nem segít sör, pálinka, se tej,
már nem simul ki benne a bog.

Hideg fúj az ablakon keresztül,
szinte zúzmarás a kis szoba.
A vállamon sötét, nagy kereszt ül.
Földbe nyom. Hogy élek, az csoda.

Pótcselekvés már az egész élet.
Mint a hordót taszítom, gurul.
Mindig szeles, nedves síkra érek.
Semmi. Csak egy kibaszott turul.


Megtaposott

Megtaposott az élet.
rám tapos újra, félek.
Szállnak az évek felettem,
maradok végleg nyeretlen.

Már nem zeng bennem a lélek.
Jönnek az éjjeli rémek.
Ki kell őket bírnom,
hát versbe írom a kínom.

2017. május 5., péntek

Hullámvasúton

Mindig csak mástól lehetünk emberré.
Az egyetlen maradandó érték: belepusztultam.
Nem tudom, máskor is megtenném,
élni utána pokolra hulltan.

Hullámokat vet még az út alattam
- akár a mániás depresszió -,
szinte csak a völgyben haladtam,
bár tudom, a csúcsokban mi a jó.

Most éppen emel, vagy sújt vajon?
Nem látom, milyen útra térek,
ember vagyok-e, vagy majom?
Sokszor megvisel az élet.

Leírni

Egy darab gránitot leírni tisztán érthetőn,
merre néz az árnyék délben fenn, a Szél tetőn.
A Sas hegy oldalán tavaszban milyen virág virul,
s ha elmúltál már tegnap hatvan, élhetsz-e boldogul.

Leírni azt, hogy kora reggel hogyan zörög a HÉV,
nyelved alatt a rézpénzzel átvisz-e majd a rév;
hogy kinek hajt pénzbeli hasznot hazug rebellió,
miként szédül nyomorba tőle sok-sok millió.

Körbe írni, hogy milyen volt az a délután,
amikor ámulatba estél boldogan-bután,
hogyan tárul a pokol-kapu életed telén,
és mitől lesz teljes tabu végül a te-meg-én.

Megírni, hogy a viharokból csak a szürke ég marad,
hogy szerelmeidre nem emlékeztet, csak a jelszavad,
hogy évek pörögnek szüntelen, akár az imamalom,
hogy kitoltál magaddal - velem! - és úgy élsz, mint a barom.

És ráismerni arra végül, így élünk mindannyian,
az egünk szürke, néha kékül, és a halál messzire van,
amíg egy napon majd el nem jön végül az az idő,
hogy látja az ember, és beleszédül: elfogy a levegő.

2017. május 4., csütörtök

Óda a nyárhoz

Titkokat takaró, szikrázó nyár,
lángsugarú, esztelen gyötrelem!
Belőlem már rég eltakarodtál,
hiányod rezeg csak ott szívemen.

Egész valóm tán mindhalálig vár,
hogy a magasba emeld őt velem;
ha mámorod elmarad, az is fáj,
s ha mélybe taszítasz, az förtelem.

Ragyogón izzó, rohanó percek,
visszaidézhetetlen hevülés!
Elmész, s várnak komor, sötét termek,
útvesztőjükből nincs menekülés,
amíg el nem jössz majd újra egyszer.
Csak várlak végig: egy élet kevés.

2017. május 3., szerda

Csiga mássza meg arcod!

Másszon kereszutül arcodon csiga,
és te csak tűrjed rezzenéstelen,
úgysem neki kell elszámolnia
veled: "milyen is lett az életem".

Már régen megjelöltek a foltok,
nincs alku, amely visszavonható,
hiába szólsz, mégsem vagyok boldog,
a lét így is hideg, mint a hó.

Hát másszon csak át arcodon csiga,
két tucatnyi, vagy százezer akár,
hisz' nem segíthet sóhaj vagy ima
úgysem, amikor szűkül a határ.


Az állandóról

Talán az állapot segít
megérteni a létet.
A fák, virágok és kövek
a változatlanság eszméjével bírnak,
noha maguk is változáson mennek át.

És ha az ember a leírásban téved,
javítható a vélemény,
hiszen a kő nem változik, nem renegát,
és a fa, virág, ha szirmát,
levelét hullajtja is,
sosem lehet hazug, és áruló.

Az állandót kellene csak leírni.
Pusztuljon csak az állhatatlan pillanat,
amely változik minduntalan,
és már azt sem tudja tán,
tegnap mit is hazudott magáról!
Nem érdemes az említésre sem.

Mivel nem végleges sosem,
vajon ezért érdemes lehet
magát az életet is megtagadni?

Sötétszoba

Magány villódzik képernyőn, ahogy
a fegyverek (hangos) döreje száll.
Egy (rajzolt) figura halálra vár,
odakint az utcalámpa ragyog.

Csönd. A ventilátor elhallgatott,
(most már) csak ébresztőóra ketyeg.
(Folyton) Üti a másodperceket,
a kis szoba sötét, szinte halott.

Vajon olyan pillanat lesz-e még,
hogy a (sötét) szobát fény járja át,
távolba tolja ki (minden) falát,
és felvidítja egyszer a remény?

A csendben ébresztőóra ketyeg.
Megszámlálja a másodperceket.

2017. május 2., kedd

Az elesett úgy marad

Kukában kenyérhéjat keresni,
és kevéssé penészes narancsot,
találni járda-szélen palackot,
alján a vodka alig nyeletnyi.

Sunnyogni, hogyha jön a közteres,
a padról - az árok-szél is tilos -
az ég alja hajnalban még piros,
ilyen korán ez itt ma mit keres?

Halálra szántak téged,
hisz kidobott becses nejed,
hogy lehajthassad estére fejed,
reméld, a rendőr nem arra téved.

A rólad szóló vers itt megszakad,
mert nincs, ami lenne még mondható.
Még vagy három hónap, majd jön a hó,
aki elesik, az fekve marad.

Nagyapával

A homokozót szerelte össze délután
facsavarokkal fogva össze testét.
Körülötte téblábolt boldogan és sután
a papa; nem zavarta őt a festék.
A csavarhúzót profin a csavarra tette,
aztán választott egy újabb, másikat,
fölállt, leguggolt és hajladozott kis teste,
tette, hogy a csavarok közt válogat.
Hogy elkészültek végre a művel, összeállt
a homokozó ernyővel tetején,
ittak egyet-egyet, más már nem volt, így tehát
nyugodtan lógtak egy új mese tején,
amíg az autó a kapunál meg nem állt,
s nem lett akkor fontosabb "apa meg én".

Csodálkozom

Én csak azon csodálkozom,
hangosan nem sikoltozom
folyamatosan.
Hiszen régi boldogságom,
hogyha volt is, nem találom.
Régen messze van.

Azt veszem magamon észre,
folyton készülök az őszre,
a tél közeleg.
A nyár úgy elment felettem,
hogy talán észre sem vettem.
Már mit tehetek?

Hiányból építek tornyot,
abba majd mindent behordok,
mint a bolondok.
Tornyom soha föl nem épül,
akartam, nem leszek végül
sohasem boldog.

2017. május 1., hétfő

Majd akkor mondhatom

Majd akkor mondhatnám, hogy véget ért,
amikor nem írnám már meg ezt a verset többé,
amikor tudnám, van más, aki megért,
és szava, alakja rég elfoszlana köddé,
neve nem ugrana hirtelen elő
az értelmetlen betűsorok közül,
az otthon szó sem idézné nevető
két szemét, amint jöttömnek örül.

Majd akkor mondhatom, hogy véget ért,
amikor tudom, hogy nem lesz tovább,
ha már semmivé vált minden remélt
jövő, és mindegy lesz, hogy ostobább,
vagy rosszabb voltam-e a többinél,
és nem éget majd a hiány belül,
nem vádol többé, de nem is kímél
a gondolat: nem éltem emberül.