2013. október 31., csütörtök

A Himfy utca negyven éve

Himfy utca. Negyven éve volt már,
és kárpótlás csak nem érkezett.
A fák száraz ága közt a Hold jár,
lombjuk habzása meg fékezett.

Egyre ritkábban járok a lépcsőn,
nem vonaglik a talpam alatt,
a korlát sem szisszen reám értőn,
idegenek, mint a házfalak.

Harminc éve volt talán, vagy negyven,
magamra hagyott a szerelem.
Azután lett búskomor a kedvem.
Bár régen volt, mégsem feledem.

Jót, s jól!


"Jót, s jól! Ebben áll a nagy titok."
És amíg csak élek, folyton ordítok,
míg tüdőm bírja, szívem szakad belé,
hogy letegyem az asztalra, mindenki elé:
Ne élj a mának! A holnapnak kellesz,
ha megtenni ma valamit elfelejtesz,
a holnap látja kárát. Mi mindannyian
bűnhödhetünk majd az unokáinkban,
mert utolsó órát élünk, és nem vízözön
jön majd utánunk, csak kézen-közön
vész el majd minden, ami emberi és nemes.
Megvédeni jövőjüket. Ez az, amiért érdemes
dolgozni, küzdeni, vállalni mocskot, megvetést,
hogy csökkenthessük kicsit a holnapi szenvedést.

"Jót, s jól!" Csak mindig azt tegyed,
amit a szíved diktál, és a szellemed,
hogy meghallja más is, kiáltsad hangosan:
Vigyázz! Ha nem teszed, világunk vesztébe rohan!

2013. október 29., kedd

A Semmiről szó ne essék!


A Semmiről szó ne essék,
úgyis eljön majd.
A vágy ami hajt
fedje el, mint arcot festék.

Az életről szóljon a dal,
amit végig élünk.
Tudom, hogy mind félünk,
mert vár ránk egy fal.

A falon túl vár a Semmi,
azon innen élet.
Mondjam? Én is félek:
egyszer át kell menni.

A Semmiről szó ne essék,
bár holnap jöhet.
Néha egy követ
utat mutat: erre tessék!


Szerelemről többé nem beszélek


Szerelemről többé nem beszélek.
Nem kellenek már a nagy szavak:
ahhoz, hogy meghódíthassalak,
későn ébredt tán bennem a lélek.

Véget ért a fiatalság régen,
homokba holt már a tűzvihar,
de a mezőn új lángot kavar
kis szellő is. Elemészt egészen.

A ház hideg. Rég kihűlt a kályha.
Szobáinkban hamut hord a szél.
Holnap fagyunk halálra, vagy már ma?
Ha meleget ott szív nem remél,
hát a mezőn bújik a parázsba?
Azután majd úgyis jön a tél.

2013. október 27., vasárnap

Somvári Dani

Szombat reggel Somvári Dani
a kertbe ment gyümölcsfát oltani.
De 'hogy kiért a ház mögé, a kertbe,
miért, miért nem, a cél el lett felejtve.
Az ám! Gyümölcsfát oltani!

Aznap reggel történt valami,
hogy figyelmét elvonta, s Dani
máris másba kezdett,
s amiért ment, mindent elfelejtett.
Az ám!  Gyümölcsfát oltani!

A szomszéd kertben énekelt Ani,
neki szerette hangját hallani.
Ez volt, ami Danink fejéből kimosta,
hogy mi volt még reggel legfőbb gondja:
Az ám! Gyümölcsfát oltani!

S még ha csak a hangját hallani
szerette volna Somvári Dani!
De napestig csak a szépet tette,
s így, amiért ment, végleg elfeledte:
Az ám! Gyümölcsfát oltani!!

Pár hét múlva Somvári Dani
falujában harangszót hallani.
Danink feje immáron mint a rosta,
az esküvő, mi gondja volt, kimosta.
Az ám! Gyümölcsfát oltani!

És szombat reggel Somvári Dani
'hogy felébredt, kezdte hallani:
Danikám, én nem leszek véled boldog,
mert mindig felejted, hogy mi lenne dolgod!
Az ám! Gyümölcsfát oltani!

2013. október 24., csütörtök

Sorompó előtt

Magad mögött otthagytad már fél életedet,
és túl gyakran hallottad, drágám, isten veled!
Az ég mindig sötétszürke, és sohasem kék,
mégsem mondtad eddig még, hogy ennyi már elég.

Sokat álltál mindenféle sorompók előtt,
néha-néha úgy érzed, hogy elhagy az erőd.
Nem segít sem jó barát, sem isteni malaszt,
s te vagy, aki minden döntést későbbre halaszt.

Sötét múltból szürke jelen, a jövő sivár,
napjaidból egyre jobban hiányzik a nyár,
de ha szívedből a derű ki is költözött,
mégis tudd: nem bújhatsz át a két kocsi között!
mégsem bújhatsz át a sínen két kocsi között.

2013. október 23., szerda

Lélekvándorlás


Virág voltam, jött a tavasz, nyílni kezdtem én.
Nem volt nálam nagyobb ravasz a Föld kerekén:
illatommal vonzottam a szorgos méheket,
tudtam: egyszer a téli hó úgyis eltemet.

Aranyat bányásztam ki a ködös hegyekből én
nem volt a környéken még egy ilyen gazdag legény.
Két marékkal szórtam szerte fényes aranyamat,
mind elfogyott, mára már egy apró szem se maradt.

Folyóvíznek partján akkor gyémántot mostam én.
A szerencse kegyelt, így hát nem voltam szegény.
Drágakövem aztán végül az összes elfogyott,
a kincs nélkül sok szeretőm magamra hagyott.

Medve lettem, a patakban halat fogtam én.
Közeledett már a tél, de volt még jó remény:
a víz pisztránggal volt tele, és ha mind megeszem,
akármilyen hideg jön, a telet átvészelem.

Elefánttá váltam. Folyó partján állok én,
már víz sincsen a mederben, csak iszaplepény.
Égre nézek. Látom, a Hold fényesen ragyog,
csillagos az ég, most titkos völgybe ballagok.




2013. október 22., kedd

Mintha élnénk

Mind úgy teszünk, mintha élnénk,
soha semmitől se félnénk.
Mintha nem jönne halálunk,
amiből már föl nem állunk.

Mintha mindig lenne holnap,
nem adunk időt a jónak,
nem felejtünk, nem bocsátunk,
az útból félre nem állunk.

Fényes estéken merengve
nem ülünk már ki a kertbe.
Időnk nincs és kert sincsen már,
csak futunk, az élet nem vár.

Én sem ballagok már lassan,
te sem vársz, hogy elmondhassam,
kitaláljam, amit mondok,
könnyebbedjenek a gondok.

2013. október 21., hétfő

Sátánfióka

Félszerzet vagyok.
Iskoláim félig már kijártam,
ott nem angyalok:
az ördögök lapogatták hátam.

Megtanultam én
sok illúziónak fényes trükkjét,
nem vagyok szerény:
sokszor nézem a varázslók tükrét.

Mindig csak magam
láthattam a fényes tükrökben,
nem találhattam
otthonom a pokoli körökben.

Akárki rám néz,
szikrát szóró patáimat látván,
bár a szám, mint méz,
ott hagy engem egyedül és árván.

Megtanultam jól,
hogyan is tehetlek tönkre téged.
A dal erről szól:
ne hallgasd meg, hogyha élted félted!

Félszerzet vagyok.
Félig vagyok ördög és félig ember.
A szemem ragyog:
kimaradok, hiába van szeptember.

Mit is érhet

Mondd! Mit is érhet a dal,
ha nem mámorról szól, s a halálról,
ha nincs, aki már betakar,
és bajaidban hű szeretettel ápol?

Mondd! Mit is érhet az ének,
hogyha Napod már egyre fakóbban sütne le rád,
ha befelé élsz, mint vének,
s nem akarod megnyitni sikolyra a szád?

2013. október 20., vasárnap

Ki-be ugrálsz

"Ki-be ugrálsz"*, nem is bírlak követni.
Hol látlak, hol nem, és egyszerre ennyi
izgalmat már nehezen viselek:
mi lesz, ha egyszer majd elveszítelek?

Ki-be ugrálsz, hol itt vagy, hol máshol,
és már nem bírok szabadulni a gyanakvástól,
mégsem vagyok olyan fontos neked,
hiszen idődet mással is jól eltöltheted.

Ki-be ugrálsz, mint a szemem, egészen
nehéz is már megtartani észben,
mikor jártál utoljára nálam.
Látlak-e még ragyogni napsugárban?

József Attila versének kezdősora: "Ki-be ugrál a két szemem"

Az éjbe nézve

Az éjbe nézve néha felriadva
fekszem itt a múltat elsiratva.
Miért is ily kemény?
Nem értem olykor, hogy miért vagyok,
hisz' láng a szívemen már nem lobog.
De mindig van remény.

Jó lenne tán az éltem újra élni,
nevetni ismét és talán remélni:
még nincsen itt a vég:
ha reggel jő, s a Nap ragyog az égen,
még szerteszáll a sok lidérc a fényben,
egy új nap virrad még.

Paplant loptam


Paplant loptam, mert kurvára fáztam.
Nem volt akkor évek óta házam.
Jól berágott rám az idősb Gábor:
nem akart megválni paplanától.

Kiosztottunk néhány sallert, taslit,
(Gábor sem kötött hajába masnit).
Volt zsebében némi aprópénze,
vettem tőle, mert abból is kéne.

Nem is lett volna ebből olyan baj
(soha nem volt a fülem mögött vaj),
ha nem látja meg a kakastollas.
Így lett énbelőlem is rovottas.

Annak, hogy én rovott múltú lettem,
nem volt feltétele fenti tettem:
Gáborral megyünk majd egy cellába,
neki meg köztéren volt az ágya.

Ugyanannyit mértek mindkettőnkre,
mint amennyit az elkövetőre,
aki felgyújtotta saját nejét.
Ideges volt, elvesztette fejét.

Paplant loptam, mert kurvára fáztam,
nem földet, meg nyugdíjat, mint páran.
Ha egyszer majd azt mondjuk, hogy ennyi,
nekik kell majd a börtönbe menni.

H Béla esete

H Béla budapesti hajléktalan 11 év fegyházat kapott a keresztyén emberek emberséges kormányának kommunistákénál is kegyetlenebb - mert a magántulajdon szentségét még az emberi életnél is jobban védő - törvényei szerint, mert egy másik köztörvényes bűnöző aka hajléktalan társától elrabolta annak paplanját. Jóllehet csakúgy, mint Orbán Viktor miniszterelnök ("csak arra vigyázzunk, ne mi nyerjük a legtöbbet"), kiosztott néhány sallert és kokit, mielőtt megszerezte volna a paplant, nem úgy, mint neves párja, aki csak pofázott sallerről és kokiról, de csak azoknak meri és azoknak képes kiosztani, akik nem képesek (még) visszaadni neki egyetlen hatalmas, mindent padlóra küldő ökölcsapással.
H Béla büntetését teljesen igazságosnak tarthatjuk, mert egy paplan elrablása keresztyén alapokon nyugvó ejrópai (igaz mostanság inkább Ázsia felé tendáló) államunkban sokkal nagyobb vétség (lásd: "vágassék le annak a keze...."), mint az emberi élet brutális kegyetlenséggel történő elvétele, valamint másfél millió állampolgár megtakarított pénzének eltulajdonítása együttvéve, hiszen a 11 év fegyház pontosan ugyanaz a büntetés, mint amelyet Pártunk és Kormányunk narancsos bírái egy éve egy pápai emberre szabtak ki annak elvetemültsége miatt, miután benzinnel leöntötte majd felgyújtotta élettársát. Mindebből az látható tehát, hogy Pártunk és Kormányunk törvényhozása igenis legalább annyira szívén viseli az emberek sorsát, mint életkörülményeit, hiszen paplan nélkül mégsem alhat az utcán senki sem (igaz, paplannal együtt sem, hiszen az utcán alvás is köztörvényes bűncselekmény).
Orbán Viktor rendszere kétféle "zembert" ismer: jót és rosszat. Jó az a zember, amelyik vasárnaponként templomba jár és részt vesz a békemeneten, ahol elítéli a rossz embert, aki mindenki más.
H Béla hajléktalan immár nem a bűnelkövetők paradicsomában él, hanem többszörösen visszaeső lévén (hatszáz forintot is eltulajdonított) többszörös életfogytiglani büntetéssel váltotta meg jegyét a narancsbolsevizmus paradicsomába. Mire kikerül onnan, hazánk immáron tejjel-mézzel folyó kánaánná válik a még szabadlábon lévő narancsbolsevikok számára. A többi úgyanis megy utána a börtönbe, hacsak nem a harmadik földosztás, a trafikbiznisz vagy más nagyszabású narancsos társasjáték haszonélvezője lesz (mondjuk a nyugdíjalapból visszafizetett tartozás kifizetéséért járó prémium jogos és boldog tulajdonosa).

2013. október 19., szombat

Öreg vagyok


Öregebb vagyok, mint századunk,
megtépáztak, ím, az évek.
Sorsunk ellen addig lázadunk,
amíg zeng bennünk az élet.

Társzekér hozza már mögöttem
minden elhagyott tettemet.
Talán egy, akivel törődtem,
akad majd, és csak eltemet.

Elomlom egyszer én is végül,
mint az esővert löszfalak,
ha majd remény többé nem kékül,
s nem lesz, ami szárnyra kap.

De nem szekér jön értem akkor
sírba vinni vagyonom,
ha elhagy majd a tisztes aggkor,
és e világot elhagyom.

Őszi iddogálás

Borunkat iddogáltuk
a kerti padra ülve,
- apám csinálta bor volt.
Fejünkbe  szállt a mámor,
hogy dalra is fakadtam.
Apám is egyre fújta,
és messze szállt a bánat.

Hiába jött az ősz, hogy
derével elborítson,
A bánat és a bú is
ma messze futna tőlem,
ha asztalomra  óbort,
a szívbe boldog álmot
apám tehetne újra.

2013. október 18., péntek

Minor recapitulatio

Olvastam könyvet, vágtam bozótot,
bár sajátomért dolgozott kezem.
Sok dologra létem nem adott módot,
de félelmem nem volt, hogy nem eszem.

Nem loptam, nem csaltam meg másokat,
nem ítéltek el soha semmiért.
Hülyék csúfolták dalolásomat,
és hiába kérdeztem, hogy miért.

Tanultam, így lettem, ami vagyok.
Életemért mindig megdolgoztam,
medál nyakamban holnap sem ragyog,
de sosem éltem nyomorban, koszban.

Elmondhatom így magamról tehát,
hogy én a szerencse fia lettem:
mindig cukorral iszom a teát,
bár rumot bele ritkán kevertem.

Nem volt még olyan kor itt a Földön,
amikor ily jól élhettem volna,
mint, amelyben életemet töltöm.
Hát nem jogos semmi panasznóta.

Jól tudom, hogy a vég már közeleg:
nagyszerű korunk hamar véget ér;
éhezik millió öreg, gyerek,
és egyre szűkösebb lesz a kenyér.

Emelhetsz majd követ szakadásig,
törhet bozótot másnak majd kezed,
elméd a gondba hiába vásik,
ha munkád hasznát nem élvezheted.

Hisz' munka sincs, bár dolog temérdek,
amíg csak van e Földön éhező,
és kenyértől foszt meg szájat érdek,
míg gyommal virít a parlag-mező.

Még olvasok könyvet, bár egyre ritkábban.
A bozótirtással is foglalatoskodom.
Magamnak jegyzem föl rímes írásban
azt, amin néha elgondolkozom.

Maholnap a Könyv sem lesz a régi;
új kezek írnak újra ma régi igét.
Bár az ember származása sosem volt égi,
mégis szeretünk minden hazug mesét.



Végül

Véget ér a kivezető ösvény,
megolvad az emlékek hava.
Tovább mennénk, de nincsen hova,
sárba ragadtunk. A Lét is fösvény:
elorozza a múltat is tőlünk,
mindazt, ami jó volt, ami szép.
Nincs már emlék, csak egy álomkép,
amely az erőt szívja belőlünk.
Hovatovább nem lesz merre menni,
egyre szűkül a látóhatár.
A jövő lassan csak egy mákszemnyi,
aki többet vár, az nagy szamár,
mert létünk majd véget ér és ennyi.

Engem is csak a nagy semmi vár.

2013. október 14., hétfő

Leteremtve

A főnököm leteremtett,
mert nem vagyok fenomén:
mindig oltom csak a tüzet;
egyre jobban unom én.

Hogyha nem a tűz kap a vizet,
a tűzoltó lesz vizes.
Hogy vészelje át a telet?
Nedvesen legyen szíves?

A főnököm leteremtett,
köznapi ez az eset.
Olvastam a történelmet:
nagyon sokszor megesett.

Azt a szekeret rakják meg,
amelyiknek lova húz.
Tizenkilenc, hogyha beteg,
ha kehes, egy híján húsz.

A főnököm leteremtett,
rosszul esett az eset.
Akármikor megtörténhet,
hogyha egyszer megesett.

Az ember így csak kimerül,
de nő az elmaradás.
Ami nekem nem sikerül,
nosza! Hogy' oldja meg más?

2013. október 12., szombat

Folyton rohangálsz

Folyton csak rohangálsz,
de hát megteheted, bírod erővel,
a széllel is szembe szállsz.
Együtt mozdulsz a levegővel.
Rohanásod szélvészt támaszt néha,
aztán az el is csendesül,
míg én lusta vagyok, léha,
aki inkább csak csendben ül.

"Olyan bolond vagy", jó látni,
hogy ilyennek teremtett a sors.
Jöhetne ellenedre bármi,
csak egy tüsszentés: akár, ha bors
került volna az orrodba,
kiprüszkölöd nyomban.
Nem vagy senkihez sem goromba,
folyton csevegsz, míg én szótlan
hallgatom, mi történt tegnap
a piacon, hogy a tejes üveget
majdnem leverted, és ha elkap
valami betegség, hát jaj lesz neked!

De nekem lesz nagyobb jaj,
ha elkap. Meg ne hűlj nekem!
Ma vágok fát inkább, nem holnap,
lehűlt az idő, kedvesem!
Na gyere, üljünk kicsit így,
csendesen, mielőtt lemegyek!
Bárki lehetne most rám irigy,
és kívánná, hogy legyek
inkább helyében, míg ő veled vigad.

Na tessék! Elsüvítesz, mint a szelek.
Most mi van? Érzem, valaki kikap!

* Az idézet József Attila (Olyan bolond vagy) kezdetű versének kezdő sora.

Nem hívtalak


Nem hívtalak, úgy botlottunk egymásba
egy néptelen, sivár útszakaszon.
A csendben meghallottad panaszom,
ahogy' sírásom áttettem írásba.

Vagy tán hívtalak, feljajduló hangon:
mindegy, ki vagy, szépüljön az élet!
A magánytól én ugyanúgy félek,
mint akárki, éljen bármilyen rangon.

Aki mást eltaszít, mi vonzott ahhoz?
Ez a férfiatlan panaszáradat
tört át kaput, döntött le kőfalakat?

Lehet, hogy majd mindkettőnkre csak bajt hoz
e varázslatos, kései kapcsolat,
ma még füröszteném benned arcomat.

2013. október 10., csütörtök

Nyári szerelem

Májusnak havában zöld erdőben járván
érezte magát a szívem nagyon árván.
Kerestem egy tölgyet, levelére írtam:
szerettem egy hölgyet, érte szinte sírtam.

A nyár gyorsan szállt, s míg szélcsend ült a tájon,
nem mozdult a szív sem. Hagytam, hogy hadd fájjon.
Október lett, mire megjöttek a szelek,
s elfújták messzire a tölgyfalevelet.

Nincsen szerelem

Nincsen szerelem,
és nem is volt soha.
Miért? Azt felelem:
sorsom volt mostoha.

Éjsötét a világ,
fényt nem talál szemem.
Elhervad a virág,
mert nincsen szerelem.

2013. október 9., szerda

Dudás

Dudálni szeretnél tudni?
Menj a pokolba tanulni!
Indulót a kézfogódra
játsszon az ördög vonója!

Fújd, amíg a tüdőd bírja,
zenédnek ne legyen híja!
Míg ujjad a dalt cifrázza,
készülj méltatlan halálra!

Hogyha véget ért az ének,
elfelednek, akik élnek.
Belevarrva bőrdudádba
dobnak temető árkába.

2013. október 8., kedd

Mosakodó angyal

Kissé elnehezült testtel
készült neki a mosdásnak.
Mások így már kertet ásnak,
versenyre kelve az esttel.

Elfordítottam zavartan
a szememet róla messze.
Már nem volt fiatal teste,
ő se lenne változatlan?

Megfordult. A lapockáin
két vöröslő sebet vágtak.
Ilyet azóta nem láttak,
hogy megölte Ábelt Káin.

Feje fölött kihunyt a fény.
Tolla mind lehullt a porba.
Bánatát nem fojtja borba
mégsem: csodás emberi lény.

Angyal volt de bukott angyal.
Talán évezredek óta
szólt róla már sok-sok nóta,
fogtam föl zsibbadó aggyal.

Pillanat volt, amit láttam.
Tudomást szerzett-e róla?
Azon bűvös óra óta
folyton hasogat a hátam.


2013. október 7., hétfő

Októberben

A szilva és az illatos barack
ott virít a kerti asztalon.
Ha nem ölelne szorosan karom,
gyümölcse-fosztott, árva tő maradsz.

Marad tehát neked pohárban óbor,
s míg elmerengsz a könyveid felett,
- ma délután az eső sem esett -,
szíved álma égbe szálló, kóbor.

Még édes vágyad hívna, mint a nektár
vonzza méhek dünnyögő raját,
de senki sem feledheti baját:
nem élsz soká! Zárna már a kaptár!

Az őszi ég ott fenn ma még azúr,
még telt pohárral dőzsölnél sokat,
s nem is taszítanál el másokat,
a tél is eljön: az lesz majd az úr.


Csak érted szólnak

Belefolytál életembe,
mint mézet, ha kevernek keserű teába.
Ha nem látlak már hetente,
nem is élek, csak pusztítom napjaimat hiába.
Akármi is lesz a vége,
nem érdekel, mit hoz majd a holnap,
ezerszer szenvedtél érte.
A harangok most csak érted szólnak.

2013. október 6., vasárnap

Herceg, megjön majd a tél is

Babits Mihály kötetcíme nyomán

Ma még a Nap ragyog reád az égen,
és szembe nézel a jövőddel bátran.
Nem látsz határt sem időben, sem térben,
és úgy hiszed, hogy mindig élsz a nyárban.
Időmet én is végtelennek véltem,
csakis a szélnek feszítettem szárnyam.
          De herceg, végül megjön majd a tél is.
          Hiába is tagadnád, megjön mégis.

Karom ma folyton szép leányt ölelne,
és asztalomról nem fogy el az óbor.
Milyen öröm, ha szikrázhat az elme,
ha élceket mondok, mindet csak jókor.
A szívem vigassággal be nem telne,
és hálásan tekint rám az utókor.
          De herceg, végül megjön majd a tél is.
          Hiába is tagadnád, megjön mégis.

Tegnap, mi volt, holnapra elfelejted,
ha életed fordul majd szenvedésre.
Amit szereztél, addig elvehetted,
holnap talán a részed megvetés lesz.
Mi híven szolgált addig, majd a tested
felkészül lassan az elföldelésre.
          Mert herceg, végül megjön majd a tél is.
          Hiába is tagadnád, megjön mégis.

Ajánlás

Herceg! Helyedben nem gyűjtenék többé,
csak jó barátokat, és szerelmeket,
mert mind, ami van, gyorsan mállik köddé,
amikorra majd a sírhant eltemet.
          Mert herceg, végül megjön majd a tél is.
          Hiába is tagadnád, megjön mégis.

Eltörött

Repedt mázú, tört cserép
csüng a világ ablakán.
Nem volt egész, most sem ép,
nem lesz teljes soha tán.

Szilánkokra esik minden,
ami egykor egybe' volt.
Szépség, becsület, meg Isten,
ha egykor élt, mára holt.

Kakaóból 'fónia lett:
üvölt hatszáz decibel.
Akár észt vagy, ír, magyar, lett,
iszol egy pár decivel.

Csak a mámor teszi éppé
mindazt ami eltörött?
Nem hazudhatsz semmit széppé,
ha állsz rettenet előtt.

2013. október 4., péntek

Mene tekel...


Elmondták neked már nem egyszer, de hányan!:
Ember légy, és helyed legyen e világban.
Nem vésted szívedbe, tetteiden látom,
rossz ember maradtál, nem vagy legény gáton:
amíg dideregve, ázva, az ég alatt
honfitársad retteg, erkölcsöd nem marad.

Amíg kitagadod, akit kisemmiztél,
nem vagy te sem különb: kutyapecér, sintér,
s amíg léhűtőnek, lustának nevezted,
szájadra ne vedd a krisztusi keresztet!
Amíg más elvesztett mindent, gazdag lettél,
más szó jobban illik rád a becsületnél.
Megméretsz még újra, megméretsz még százszor,
mire végül kikopsz ebből a világból.

Palotában nagy volt bent a zsivaj, lárma,
fényes urak lopva, oldalajtón járva
mentek palánk között: kint nagy volt a tömeg,
s még nem tört az ablak, nem repültek kövek.
Szájjal szabadságról beszéltek fennhangon,
és a szegény népet kergették a havon.
Megszabták, hogy holnap, ki, miről, mit mondjon,
amíg társaikkal marakodnak koncon,
mint ocsmány keselyűk, ha döghúsra szállnak.
Így vetettek véget minden szabadságnak.

csak Pestre bámul most Bécs, London, meg Párizs:
csak most szabadultak, rabok lesznek máris?
Minden, szabadságuk gyorsan elenyészett,
mióta nyakukra ültették a férget.
Megszabja már ma is, mit gondolnak holnap,
jó gyújtós anyagot adna a pokolnak.

Magyar népem figyelj erősen szavamra!
Nem vagy szerencsétlen, csak egy kissé bamba:
akit tegnap saját nyakadra ültettél,
rosszabb lesz maholnap minden eddiginél.
Ha saját kezedbe nem veszed a sorsod,
unokáidban sem leszel soha boldog,
és ha nem emeled föl másokért szavad,
holnapután magad sem leszel már szabad.
Megmérettél tegnap, megméretsz ezerszer,
és ha könnyű leszel, nem is voltál ember.

Mene Tekel...

Az éj,amelyen gyémántfényben tündöklött a város.
A tűz, amely a katlan alól villog majd elő.
Az utca, melyet klinkertégla burkol, így nem sáros,
a tüdő, amelyből futás közben kifogy már a levegő.

Egy szó, amelyet elgondoltak,  s el nem hangzott mégsem,
egy dallam, amely soha, sehol nem volt hallható .
Egy ölelésre nyitott kar, mely lehanyatlott régen,
egy kimondott mondat, vissza sosem szívható.

Ennyiből áll mindösszesen majd az egész élet,
meg még hozzájön egy pár szilánk talán.
És ha ennyi lesz az egész, én csak attól félek:
mi áll nagy betűkkel majd az emlékek falán?

2013. október 3., csütörtök

Mozaik-képek


A.

Darabokra töröm a képet
és a vers kosarába rakom.
A szilánkokhoz majd az épet
is hozzákeverem, angyalom.
Megforgatom távcső-versemet,
kavarog benne majd a sok szilánk;
az egysíkú szürkeség eltemet.
Várjon kaleidoszkóp-szivárvány miránk!

Nem lesz többé már ép kép
egy versemben egyetlen egy sem.
Legyen a szöveg csak magától szép,
ahogyan szavaimmal darabjait festem!
Ecsetemet a nyelv festékébe mártom,
pacákat mázolok a fehér papírra,
sárgát, bíbort, lilát és bársony-
zöldet: hasonlítson majd a zafírra!

Szilánkjaim szélbe szórom szerte:
szárnyaljon szelek szárnyán minden dalom!
Ne legyen senki soha leverve,
örüljön hallván, mint én örülök, ha hallhatom!
Mozaikjaim talán majd összeállnak képpé,
egyszer, amikor már befejeztem földi utam,
és ami még töredék, kiegészül addigra éppé.
Csak ki ne szárítsa semmi szomjoltó kutam!

B.

Darabokra töröm a képet
és a vers kosarába rakom.
A szilánkokhoz, angyalom,
hozzákeverem majd az épet.
Megforgatom távcső-versemet,
kavarog benne majd a sok szilánk;
az egysíkú szürkeség eltemet.
Várjon kaleidoszkóp-szivárvány miránk!

Nem lesz többé már ép kép
egy versemben egyetlen egy sem.
Ahogyan szavaimmal darabjait festem,
legyen a szöveg csak magától szép!
Ecsetemet a nyelv festékébe mártom,
pacákat mázolok a fehér papírra,
sárgát, bíbort, lilát és bársony-
zöldet: hasonlítson majd a zafírra!

Szilánkjaim szélbe szórom szerte:
szárnyaljon szelek szárnyán minden dalom!
Örüljön hallván, mint én, ha hallhatom,
mindenki; ne legyen senki soha leverve!
Mozaikjaim talán majd összeállnak képpé,
egyszer, amikor már befejeztem földi utam,
és ami még töredék, kiegészül addigra éppé.
Csak ki ne szárítsa semmi szomjoltó kutam!

2013. október 2., szerda

Megjött az ősz

Megjött az ősz,
és mint mindig,
most is barna, vörös, sárga.
A vén dizőz
bája hinti
még a csillogást a sárba.

Megjött az ősz.
Bágyadt derű,
és aranyfény a lombokon,
még elidőz.
Törvényszerű:
árok mélyül homlokodon.

Megjött az ősz.
Már megírták.
Én is írtam párszor, magam.
Mindent legyőz,
s mint a birkák
télbe megyünk boldogtalan'.

2013. október 1., kedd

Lesz-e még?

Sötét az éjszaka,
nem fénylik fenn a Hold.
Itt nem száll rét szaga.
Egy fal frissen vakolt.

Már késő este lett,
az utca néptelen.
A jövőd elveszett,
elhagy az értelem.

Bevételt nem teremt,
eladni sem lehet.
Minek is van neked
teremtő szellemed?

Nappal dalolsz talán,
de sosem tudhatod,
az éj túloldalán
lesz-e még holnapod.

A házak sorfala
most komor, és rideg,
Nincs fénylő ablaka.
Nem kellesz senkinek.