Lélekvándorlás

Virág voltam, jött a tavasz, nyílni kezdtem én.
Nem volt nálam nagyobb ravasz a Föld kerekén:
illatommal vonzottam a szorgos méheket,
tudtam: egyszer a téli hó úgyis eltemet.

Aranyat bányásztam ki a ködös hegyekből én
nem volt a környéken még egy ilyen gazdag legény.
Két marékkal szórtam szerte fényes aranyamat,
mind elfogyott, mára már egy apró szem se maradt.

Folyóvíznek partján akkor gyémántot mostam én.
A szerencse kegyelt, így hát nem voltam szegény.
Drágakövem aztán végül az összes elfogyott,
a kincs nélkül sok szeretőm magamra hagyott.

Medve lettem, a patakban halat fogtam én.
Közeledett már a tél, de volt még jó remény:
a víz pisztránggal volt tele, és ha mind megeszem,
akármilyen hideg jön, a telet átvészelem.

Elefánttá váltam. Folyó partján állok én,
már víz sincsen a mederben, csak iszaplepény.
Égre nézek. Látom, a Hold fényesen ragyog,
csillagos az ég, most titkos völgybe ballagok.