2015. szeptember 28., hétfő

Kővé válni

Talán gránittömbbé,
húsvörös ortoklászokkal,
fekete piroxénnel,
és zsíros fényű kvarccal,
zsákosan málló élekkel és sarkokkal.

Vagy bazalttá,
hatszögletű hasábokban kihűlni,
az Óriások Lépcsője mintájára,
vagy a somoskői ömlésére.
Kockakővé lenni
apró szemcsés, kemény szövettel.

Kvarcjkaviccsá válmni,
amelyet háromszáz kilométeren
cipelt magával a folyó,
mielőtt lerakta a medrében
fényesre koptatva.

Esetleg  apró nemesopállá lenni
egy hölgy nyakán ezüstfoglalatban,
az Operában a Tannhauser felújításán,
irizálni a felvonások szünetében
a promenádon.

Vagy csak érdesen törő
dolomitpaddá válni
Megalodon kőbelekkel,
és agyagfilmes rétegfelszínekkel.

A kristályrácsok mozdulatlanok,
amíg újból be nem olvadnak
vagy évmilliók hosszú sora alatt
szét nem mállasztja őket
az egyre savasabb eső.


Csont- és kazánkovács

Hallgass bele először,
hallasz-e benne furcsa zörejt?
Hogyha a csend előtör,
meglehet, ott benn titkokat rejt.
Vedd le a lapját oldalt!
Ehhez kell egy spéci fogó.
Közben dúdolj bordalt!
Hátha a belseje nem tocsogó.

Hogyha elérted a szívét,
lesz tetején egy sok levelű
lapát, és érzed ízét
a sónak a szádban. Néha derű
járja át a lelked:
mindegy. Ennek vége talán.
Hogyha a vér kiserken,
kend el bőven a lemezfalán!


Most az egeret küldd rá!
Rágja csak szét a bú belül azt!
Szedd ki a drótokat, hajrá!
Dobd a fenébe mind a panaszt!
Aztán jöhet a nagykalapács,
hogyha a páka már nem elég.
Órás vagy, vagy kazánkovács.
Szítsd a tüzet! Majd minden elég.

Kanál

Egy alpaka kanál
használat előtt,
vagy fényesre nyalva.

Attól függ,
hogyan nézel bele:
közelről, vagy távolabbról,
a homorú, vagy domború oldalán.

Csúcsos lesz a fejed,
hatalmas orral,
és csapott, majomszerű állal,
vagy fejre állsz,
és hasadig megnyúló állad fölött
szűk agyat rejtővé,
lapossá válik a koponyád.

A leves tovább torzítja alakodat.

Nyáltenger

Csak nő a nyáltenger,
mintha dagály lenne.
Hogy itt nem ég ember,
ne légy biztos benne!

Szétmarja a lelket,
felfröcsög az égig,
a halálba kerget:
ki bírja ezt végig?

2015. szeptember 27., vasárnap

Csúcsra járó szívvel

Mint kéjgázt, szívom magamba illatod,
elbódít, eszemet veszítem,
nélküled csak héj, amelyet ott hagyott
lakója, úgy vagyok egészen.

Vérem feltolul fejembe. A szívem,
mint csúcsra járó, gépi pumpa,
dolgozik, hogy megtarthasson a színen,
amíg szorítlak két karomba.

Szinte szétvet a nyomás, bár hideg fej,
jól tudom, most hatásosabb lehetne,
hogy ne legyek holnapra végül seggfej,
inkább lehessek szelídített medve.
Szíveden heverhet fejem. Ilyen hely
az, ahol felderül mindenki kedve.

Először az amygdalát!

Az amygdalát metszd ki belőle először!
Elfogad majd félelem nélkül mindent;
bizalma akkor gátlás nélkül előtör,
és úgy hisz benned, mintha látna egy istent.

Ha ezzel megvagy, nem kell a színészet többé:
akármit mondasz, elhiszi azt neked.
Manipulálnád? E tudásod válhat köddé.
Fölvágod? Bízik, bár ordít, míg bereked.

Az amygdalát metszd ki belőle először,
azután ráér a lobotómia,
és amikor majd megtelik vérrel a vödör,
készen áll szolgálni a zombi-kolónia.

Nem táncolok farkasokkal

Soha nem táncoltam a farkasokkal,
mivel tudom, milyen a természetük:
húst szaggatnak a véres farkasfoggal,
falkában ölnek, ez az életük.

Kimerülésig hajszolják a szarvast,
hogy átharapják lába inát.
A bátor talán elkerget egy farkast,
ha falka jő, nem él meg egy imát.

Soha nem is táncolok farkasokkal,
kitérek útjukból, ha üvöltenek,
már eggyel sem bánnék el, nem, hogy sokkal,
ha volt erőm, elvették az istenek.
A táncot is elfeledtem, jó okkal;
s vadállattal okot rá nem ismerek.

2015. szeptember 25., péntek

Hot Club of France


Már ritmust sem lóbál, csak néz.
Fülébe Stef Grappelli hegedül.
Bár csókja keserű volt, mint méz,
most az ágya szélén ül egyedül.


Django pergeti a ritmust,
a Hot Five of France ütemet tart.
Idézhet ezernyi Krisztust,
ki hiszi, hogy van egy másik part?

Surabayába visz a zene,
noha ott kint hull a hó.
Megérkezett már végső tele,
holott nyárban lenni volna jó.

Elhallgat Django és a Hot Five,
mire az est véget ér.
Annyira már többé nem fáj,
hogy lassan rá borul az éj.

2015. szeptember 24., csütörtök

Betegség

Néha elképzelem,
hogy mezítelenül fekszem az ágyon,
takaróra sincs szükségem,
mert szerelmesem forró teste megvéd a megfázástól.
Ilyenkor fogok egy nagy bögre teát,
és beveszek egy lázcsillapítót,
mielőtt még magasabbra szökne a lázam.

2015. szeptember 23., szerda

Pulykák a kelő Napban

Perlekedő pulykák kint, pirkadatkor,
meg amikor erősen tűz fenn a Nap,
és semmit sem ér a fényvédő faktor.
Hogy' a frászban is lehetnél boldogabb?


A Hold reggel is fönn császkál az égen,
és tejfölös képpel pofádba röhög.
Minden majdnem olyan most, mint volt régen,
pedig szétbarmolták már az ördögök.

Vagy talán nem is az ördögök voltak,
hanem csak dolgozott az entrópia,
és élőből így lettek a félholtak,
akiken nem segít más, csak a pia,
mert hiába minden fényvédő faktor,
csak a pulykák perelnek pirkadatkor.

2015. szeptember 22., kedd

Róka az égben

Induljunk el, menni kell,
vár itthon a hat gyerek,
avarban osonva csendben:
mind a hatan éhesek.

Róka réten, erdőszélen.
"Zsákmányillat, szállj nekem!"

Csukott szemmel, orr vezérel,
fenyőtüske-, falevél-,
Zsákmányillat orrba jut el.
Róka mezőn sose fél.

Róka réten, erdőszélen.
"Avarillat szállj nekem!"

"Szögesdrót, ha utam állja,
átbújok alatta én.
Tyúk, kacsa csak jöttöm várja:
én vagyok a fess legény!"

Róka réten, tanyaszélen.
"Csak a csapdát figyelem."

Tiszta tér lett, ahol tegnap
csupa bozót volt a táj.
Róka figyelj, mert itt elkap
aki puskájával jár!

Róka réten, erdőszélen,
aknamezőn védtelen.

Óvatosan szedd a lábad!
Ha hozzáérsz, felrepülsz!
És a róka föl nem támad,
hogyha egy aknára ülsz!

Róka égben, csupa vérben
bundarongyban szállj nekem!
Hat kölyök vár a fészekben,
mind a hatan éhesen.




2015. szeptember 21., hétfő

Közelgő hajó

És egyszer csak fölmerül egy csúcs,
és még nem tudod, hogy mi az,
kereskedelmi bárka,
csatahajó,
vagy kalózok hajójának árboccsúcsa-e,
még nem húzta föl lobogóját,
a többit pedig még eltakarja a feledés görbülete.

Még nem látszik, mivé válik majd;
láttad-e, olvastad-e már valahol,
vagy teljesen új az ötlet,
és majd, amikor közelebb ér,
hogy először távcsővel próbáld kivenni vonásait,
deszkáról-deszkára összerakni fejedben a törzset,
megszámlálni árbocait,
megsaccolni, vajon vannak-e a fedélközben ágyúk,
és ha vannak, akkor hány sorban,
és még akkor sem dereng majd,
hogy ez a hajó most hozza,
vagy elviszi majd tőled az alakját és áruját
a ködök tengerén keresztül.

És amikorra egészen közel érkezik,
és teljes szörnyűségében fedi föl végre valóját,
csak akkor látszik majd,
hogy igen, ez pontosan az a vers,
amelyet tegnapelőtt olvastál azon az oldalon,
abban a folyóiratban,
vagy abban a kötetben,
és már megvan a költő neve is,
vagy,
hogy nem!
Ilyen verset előtted még soha senki nem írt,
mert ez pontosan az a hajó,
amelyet te engedtél útnak hosszú idővel ezelőtt,
és most megjárva a világtengereket,
viharverten, és a sós hullámokon megedződve,
mégis diadalmas ritmusban meglovagolva azokat
hosszú útjáról visszatérvén
újból parjaid felé igyekszik.

Vajon kiköt, és lerakja messziről hozott áruját,
vagy darabokra törik
a parti sziklák éles csúcsait csapkodó viharos vízen?

Vajon árut hoz, vagy felvonja a kalózlobogót,
és oldalra fordulva
három sor ágyujából nyit tüzet rád bosszúból,
mert a mélybe engedted előtte a tengeri aknazárat,
hogy behajózhasson tudatodba?

2015. szeptember 20., vasárnap

Az éjszaka peremén

Állandóan a démonaimmal küzdök.
Elfeledem, hogy milyen is lehet a lét.
Mint riadóban, szólnak nekem a kürtök,
s visszhangot hallok, távoli, nagy falét.

Nem szeretem, ha a sötét erői jőnek,
mégis újból odáig húz a szív,
inkább mennék föl, vártára őrnek;
arra várok, hogy valaki meghív.

Állandóan az éjszaka peremén járok,
és mellettem egyre nő a sötét;
folyton mélyül és vonz a szörnyű árok,
s a Nap már távolodóban járja körét.

2015. szeptember 18., péntek

Átkok Földjén

Sokszor mintha Eliotnak földjén járnék:
akármerre nézek, kopár a mező,
perzselő a napfény, és sehol sincs árnyék,
vagy, ha találsz néha, az meg rettentő:

feketén nyüzsögnek ott az átokfattyak,
élő szívre várván a gödörben lenn,
néha meggondolná,m, hogy mindent itt hagyjak,
de tudom, általuk a Semmi üzen.

Hát dalra fakadok, mint sötétlő éjben
tévelygő kisgyermek, olyan, aki fél.
Otthonát keresné, de ott lenn, a mélyben
vörösen lobog rá pokolbeli fény.

Nincs kiút a létből, nincs jótékony árnyék.
A perzselő tűzben lefoszlik a hús.
Ha vetne árnyékot, én utána járnék,
aki hozná, és nem lenne dalom bús.

Az Átkozott Földön keserves a lét is.
Egyik nap, mint másik, ugyanúgy talál,
de folyton vándorlunk napról-napra mégis,
amíg meg nem állít minket a halál.

A Torony

Akármerre járok,
a Torony vigyázza a tájat.
Tőle nő a szívben
folyton a nyomás:
föltelik nézéssel
sok elrejtett járat,
kanyarokban és ívekben
indul pusztítás.

A korrózióval
megritkuló érfal
a sejtközi űrbe
engedi a vért.
Hogyha elhagyott már,
amiért szív élt-halt,
jó, ha tudod, hogy még
vissza sose tért.

Az álompillangó
nem az égen szárnyal.
Féreggé változván
porban kúszik, lenn,
és álomszívében
küszködik az árnnyal,
amellyel a Torony
csak neki üzen.

A Torony csak áll, és
vigyázza az elmét.
Nem szabadulsz tőle
élve sohasem,
csak, ha a szívedben
kivirul a nemlét.
Általa a Torony
semmiről üzen.

Unokaköszöntő

Fehér, kis sapka, szigorú alvás.
Lazán ökölben az apró kezek.
Életünk holnapra hirtelen más,
mert megszületett egy új embergyerek.


Õ ad jó reményt minden jövõnek,
amikor majd boldogan ránk nevet,
napfényt idéz, búcsút int felhõnek,
gondot és bajt föld alá temet,

hiszen nekünk örömünk nõ benne,
gondok nélkül, mintha érdem lenne,
hogy életünk új szakaszba lépett.

Megint másként kell most tovább menni,
új fény vezérel az égen. Lenni
nagypapának nem csúnya az élet.

2015. szeptember 15., kedd

Beteg vagyok

Beteg vagyok, fekszem és nyögök.
Jogosan csinálom,papír is lesz róla.
Légcsövemben nagyok a rögök,
fullasztó az álmom tegnapelőtt óta.


Vízszintesen érzem magam biztonságban,
de még így is billeg a fedélzet velem,
mintha tengeren lennék, és nem pedig egy ágyban,
ahol takarók közt lázam kiheverem.

2015. szeptember 14., hétfő

Október végén

Október végén elképzelhető,
hogy az erdő fáinak törzse arany,
és amíg a sárguló avaron sétálsz velem,
a délutáni ragyogás
lassan vérvörösbe fordul.

A gyérülő levelek között,
az ágak hálójában
fel-feltűnik egy elhagyott fészek,
amelyet majd a téli szél leverhet.
Ilyen kecses és törékeny vadságot,
mint amelyet ott fönn az ágak szövevénye alkot,
még a porceláncsipkék mesterei sem hoznak létre.

Az egész erdő valami végtelenül megnyugtató
szomorúságot áraszt,
mint amikor készülődsz majd a halálra,
pedig most csak búcsúsétára jöttél velem.

Holnap hajnalra beköszönt az első fagy.

2015. szeptember 13., vasárnap

Napfolttevékenység

A napkorongon sötétlő foltok,
mint testünkön a szeplők pirkadatkor.
Ha összeérnek, nem leszel boldog,
hiába növekszik a fényvédő faktor.

Mágnes mező hűti a plazmát,
ott, ahol a vágy vihara tombol,
a széteső én bűzös miazmát
ereszt az űrbe bomló tudatomból.

A napkorongon izzik a mámor,
a sötétlő foltok nem hűtik agyon.
A szív is tüzet okád, mint hámor
csapoláskor, ha annyiban hagyom.

Esti vihar közeleg

Ahogyan a napfény
kihuny a fűszálak hegyén,
sziromról sziromra lépve sápad,
lenn, a gyepnek hangya-járta tövén
mélyül már a sötét: hosszabbodnak az árnyak.

Az izzó fehér
most narancsba fordul,
majd mélyvörösbe vált a fény.
A hegygerinc fölött az ég megmordul.
A holdfényben vízcsepp csillan egy fűszál hegyén.

Majomcsorda

Elszaporodtak a majmok a bolygón,
és most mindent letarolnak.
Csak tömik egyre hasukat golyhón,
gyermekeikre sem gondolnak.
Irtanak erdőt, irtanak bokrot.
irtanak mást úgy, mint a saját fajt,
Néha a sírra tesznek egy csokrot,
űzni maguktól az égi bajt.

Mi ma is ugyanazok vagyunk,
mint voltunk ezredévvel előbb,
arra a rugóra jár agyunk,
és azért szennyezünk levegőt,
vizet, szerelmet és életet,
mert azt gondoljuk, mindent szabad.
Megkurtítottuk az éveket,
és csak rohan velünk a vonat.

Pedig még ma is azok vagyunk,
a szőrös, két lábú majomhad.
Csak többé már semmit nem hagyunk
másoknak, ha vágyunk felhorgad,
hogy miénk legyen minden, amit
kezünk és fabunkónk megszerez.
Pedig létünk nem erre tanít,
de évezredek óta megy ez.

Ideológiátlanul

A világban nincsenek ideák, csak dolgok,
s viszonyuktól érzem jól, rosszul magam.
Lelépezi őket számomra agyam,
s néha boldogtalan vagyok, máskor pedig boldog.

Én viszek eszméket bele a világba,
sokszor erőltetve: igazam legyen!
Hirdetem őket síkon és hegyen,
mégsincsen megoldás a nagy hibákra.

Miért jó, ha egyformán gondolkodunk,
egy kaptafára te, meg én,
miért járjon egy rugóra mindig agyunk,
hogy el ne csússzunk a lét jegén?
A világban nincsenek ideák, csak dolgok.
Eszméktől nem lett még jóllakott, se boldog
senki sem soha.

Nem csak ölelés

Nem csak az ölelés, nem csak a csók kell,
úgy kívánom mindened én.
Íme a vágy, amit senki se röstell:
jöjj hát, végre légy az enyém!

Nem csak a vágy, és nem csak az érzés
kell ide, szellem kell ide, szó,
hogy a jövõnknek nyisson tért, és
megtarthassuk azt, ami jó.

Nem csak a láz, és nem csak az élet:
kell ide bánat és a halál
a végén, másként attól félek,
a holnapután a magányra talál.

2015. szeptember 12., szombat

Abba kellene hagyni

Abba kellene hagyni a világot,
belőlem már minden szépet kirágott.
Nem marad bennem csupán pár emlék.
Észre sem vennék, ha elmennék.

Abba kellene hagyni a világot.
Rólad sem hiszem, hogy fényesen látod
a jövőt, és benne saját szereped.
Csillogó volt egykor, mára megrepedt.

Abba kellene hagyni a világot.
Olyan mindegy, hogy valaki látott
benne reményt kétezer évvel előbb.
Talán mégis a nemlét megfelelőbb.

Nem kell temetni


Az én lázam is harmincnyolc fokos,
engem sem ápol senki.
Hiába mondja nekem pár okos,
már nincsen hova menni.

Fáj a fej: az oxigénhiány
megtette most a magáét.
Jó, hogy nincsen már amit kihány
a gyomor. Egy kis koplalás ráfért.

Szakad rólam a víz a takarók alatt,
és jó lenne lélegezni,
az életbõl most csak a fejfájás maradt,
de nem kell még temetni.

2015. szeptember 11., péntek

Ugróiskola

Krétakockán kavics koppan.
Ez vonal lett, figyelj jobban!
Ha vonalra lép a lábad,
ismételd az iskoládat!

Három ugrás, meg egy páros.
élettel nem is határos,
amit az iskola tanít.
Az élet majd kijózanít.

Páros ugrás és páratlan,
soha senki nem pártatlan.
Néha megfordul az irány,
az életünk ettől silány.

A szoba kulcsa

Belülről van bezárva a szoba.
Rosszul érzi magát benne,
ha lehetne, ki is menne,
habár nem is vágyakozik oda.

Az asztalon van az ajtó kulcsa,
ha fölvenné, kimehetne.
Mára megnyugodott benne,
nem megy el már innen, bármily furcsa.

Akármilyen sivár ez a szoba,
amit mondott, jórészt állja:
a holnap is itt találja,
hiszen ő tette a kulcsot oda.

Egyetlen reménye maradt csak:
ha kívülről mégis benyitnak.

2015. szeptember 10., csütörtök

Olajban úszni

Ebben a tóban nem lehet úszni.
Víz helyett néha olajjal van tele,
máskor meg higannyal. Nem szólnak: húzd ki,
amikor fuldoklik, vagy lóg a bele.

Néha átlépnek a fejünk fölött.
Ők tudják, hol vannak a cölöpök,
egymást löködik a hátuk mögött.
Leesik valaki? Én csak röhögök.

Cölöpre lépnek, vagy a fejemre?
A kettő néha összefolyik,
biztos, hogy egy sem pályázik helyemre.
Sőt, néha közénk tojik.

De jó lesz, ha vigyáztok, cölöpjárók,
mert lassan a kezemben már a fűrész,
vágni a cölöpöt, és az árok
égő olajjal vár. Vízzel sokra nem mész!

Mozaik

Kirakós játék darabkáit, úgy rakom össze
a világot fejemben, megpróbálom
egymáshoz illeszteni a mozaik
részeit, hol a rajtuk lévő minta,
hol pedig a vágás vonalának formája szerint,
elforgatva, néha a fény felé billentve,
hogy a színek csillogásának hasonlóságát keresve
megtaláljam az éppen vizsgált részlet
legmegfelelőbb helyét a képben.
Időnként kiderül, hogy nem is azt a
képet rakom ki, amelyik korábban
kirajzolódni látszott. Ilyenkor
visszabontom az egészet a gyökerekig,
és újra kezdem a munkát. Máskor
egy-egy nagyobb terület összeállni látszik,
de sehogyan sem illeszthetők össze
egységes képpé.
Vajon hányféleképpen rakható össze
a mozaik? Lehetséges-e, hogy van
egyetlen autentikus összerakási mód,
vagy millióféle különböző, egymástól
alapvetően eltérő kép is kirakható,
és mégis: mindegyik ugyanazt,
az eddig csak részleteiben megismert
világot ábrázolja?
És a kép, amelyet - ha végül sikerül -
én kirakok, mennyire lesz azonos
a mások által kirakott képekkel,
amelyekkel mások ugyanígy, mint én
küszködnek, újra kombinálva a már megismert
részleteket, visszabontva és újraillesztve
a mozaikdarabkákat a rajtuk látható foltok,
és oldalaik mintázata alapján?
Kirajzolódik-e valaha az egész?
Vagy csak részleteiben ismerhető meg?
Helyére kerülhet-e egyáltalán valaha is
az utolsó mozaik darab?
És amely darabkát most leraktam,
hogyan illeszkedik a képbe?


2015. szeptember 9., szerda

Üveggolyók

A távolságot nem üveggolyóban kaptam végül.
Voltam katona, de nem lettem juhász.
Az ember a hidegbe lassan belekékül,
Hogyha melegítő szív rá nem vigyáz.

Hiába alszom. A szakadás csak egyre nő
Közöttem és a gyermekkor között.
Szívembe a hűvösödő idő
Vaskezekkel lyukat szakítva beleköltözött.

A távolságok folyton nőnek, s bár áthidalhatók,
a képzelet nem mindig ugorja át
a szakadékot. A csillogó üveggolyók
elviszik magukkal a harmóniát.

A szürke árnyalatai

Folyton feketét, szürkét,
világosat és sötétet látok,
és azt képzelem, ez a rend.
Elhamvadt tüzek üszkét
nézem. A sárga álmok
sora csak zűrzavart teremt.

Zabolázom az elmét:
dolgozzon csak a valón!
A képzelet az nemlét,
ha töpreng a meg nem valósíthatón.

A feketét, szürkét, fehéret
kombinálgatom tehát:
rendezgetem a foltjait.
Árnyalatuk száma temérdek,
ha csak monokrómban látsz.
Most festettem le egy mait.

2015. szeptember 8., kedd

Feleződő idő

Akár a feleződő idő,
olyan nyomasztó a torony,
ahogyan a sötétből kinő.
Mint égbe vésett horony,
szántja föl a rózsás felhőt
amely a háta mögött
fedi el a Napot,
amint az lassan az égre költözött.

Szürkén csillan a vaspálya,
ha ráesik a fény.
Szürkeség borul még a tájra
a hajnal peremén,
csak keleten, az ég alja dereng
lent, a torony mögött.
A szellem a feleződő időn mereng.
Félig a múltba költözött.

Mértani sorozatban rövidül
a hátra lévő idő.
Feleződik. A Nap majd éjre ül,
s már nem látjuk úgysem, ahogyan kinő
belőle majd a jövő.

2015. szeptember 7., hétfő

Dzsinn a sörben

Kipattintottam egy söröskupakot.
Nem csak sörrel volt az üveg tele,
valami szellem költözött bele.
Ahogyan kiszabadult, rám ugatott.

Miféle dzsinn lehet az üveges sörben,
amelyik ugatva köszöni meg,
hogy végre már nem ott belül liheg
keringve a sörösüvegben körben?

Talán megkérdezhette volna, mi az,
amit értem cserébe megtehet:
kinyitottam neki az üveget!
És erre csak rám ugat ez a pimasz!

Hej te, dzsinn! Én most azt mondom teneked,
ha így kiterjedsz, megritkulsz nagyon.
Hiába ugatsz, ezt nem hagyhatom:
menj vissza, rád zárom az üvegedet!

Oldódj vissza a sörbe majd szépen,
mert buborék nélkül nem jó a sör;
ha úgy iszom, engem majd meggyötör,
így meg jól jársz: nem ritkulsz meg egészen.

Roppan? Nem roppan?

A derekam megroppan,
amint a Napot emelem
magasra, ahol fényesen
süt, melegítsen jobban.

Megroppan a derekam,
a hátamról leég a bőr,
pedig nem is vagyok pozőr.
Tartásból elegem van.

De mindez nem is igaz,
nem is én tartom a Napot,
mindent csak másokra hagyok,
csak lengek: ugaron gaz.

Nem derék roppan bele,
ha a lábat vágja kasza,
hogyha a gazda jön haza,
s nekilát gondos keze.

Fekete bársonyfalak között

Bentről vannak bársonnyal bevonva,
és hangszigetelők a falak,
így lett csöndes, vaksötét a szoba,
mert én nem tartóztathattalak.

Izzó lyukak a végtelen sötéten.
Bekandikál rajtuk a világ.
Bűnös vagy tán? Vagy egészen vétlen,
és azok bocsánatos hibák?

Spotlámpák, vagy rothad már a ház is,
szétesni készül a való?
A túloldalt Budapest, vagy Párizs
dübörög? Ez meg nem mondható.

Mindegy, hogy ott félreértés történt,
vagy előre bekódolható,
volt. Nem kerülhetted el az örvényt.
Szívására a szív horpadó.

2015. szeptember 6., vasárnap

Éden

Megromlik az alma,
barnul piros héja.
A kígyó hatalma
túl erős lesz néha.

Kiszárad az Éden,
halál terjed benne,
mint virágos réten
ha fagyhalál lenne.

Kegyetlenség, jóság, örökkévalóság

Milliónyi papucsállat
lebeg egy csepp tócsavízben,
csak cseppentsd le mikroszkópod
tárgylencséje alá!

Nincs szeretet és utálat
közöttük, de ezer színben
képzeled el, hogyha bókod
fogadásra talál.

Milliónyi papucsállat,
mint a bogarak, hínárok
nyüzsögnek és szaporodnak
tudatlanul.

Te sem vonhatod meg vállad,
akár van, vagy nincsen rá ok:
ha léted látod boldognak,
vagy sírsz vigasztalanul.

A romlás virága

Megromlik az alma,
barnul piros héja.
A kígyó hatalma
túl erős lesz néha.

Kiszárad az Éden,
halál terjed benne,
mint virágos réten
szömörce terjedne.

Így romlik az ember,
hogyha  nincsen párja.
Bánata, mint tenger,
s folyton magát rágja.

A komor sötétség
terjeszkedik benne,
mintha az élet még
előtte nem lenne.

2015. szeptember 5., szombat

Az szerelem dícséretére és hiányára

ad analogiam Balassi Bálint: Hatvannegyedik

Emberek! Mi lehet széles e Föld felett
szebb a szerelemnél,
amikor az ember, bár bánata tenger
de a létre eszmél?


Tavasz hoz örömöt, a létnek köszönöd,
ha szerelembe estél.
Még nem várod ott az őszi bánatot,
amikor melegednél.
Télre a szív kihűl, a Nap is álomra ül,
az ember vékonyabb a szellemeknél.

2015. szeptember 4., péntek

Isten hozzád!

Ölelni tárja ki a kedves
karjait, mint egy hű szerelmes,
de mást ölel velük, nem téged.
A fájdalom most tűzzel éget.

Az ajka forró csók-ígéret,
de csókját már hiába kéred.
Az arcodon a szégyen lángol,
menekülnél ki a világból.

Találkozóra hív ma téged,
csak ne lángolna még a véred!
Hiszen ez lesz majd az az óra,
most hívott fel egy komoly szóra.
Tehát ez lesz majd az az órád,
hogy így szól: mától Isten hozzád!


Beeső fényben

Napfény süt be nyitott ablakomon.
a beeső fényben millió porszem lebeg.
Táncuk leköti figyelmemet nagyon,
bár kint a levegő a hőségtől rezeg.

Napfény süt be nyitott ablakon,
vetít szobám falára mozgó árnyképeket.
Ha nem is szeretném, vagy ha akarom,
is felidézik újra az elveszett éveket.
Most, akár azon a régi tavaszon,
napfény süt be nyitott ablakomon.

2015. szeptember 3., csütörtök

Az Idegenek


Az Idegenek hirtelen jelentek meg.
Nem látta előre őket senki sem.
Harmadnap már hatalmas problémát jelentettek,
amellyel nem birkózik meg emberi értelem.


Talán hajókon érkeztek, vagy egyéb módokon,
de számuk csak napról-napra nőtt.
Nem emberien beszéltek, titkos kódokon,
és átalakították maguknak a levegőt.

Mindig kis csoportokban jártak, sohasem egyedül,
de nagy tömegük mindig együtt maradt,
puszta földön ettek és háltak,
de alig ment át szájukon valami földi falat.

Egyfajta jelre várt mindenki,
senki sem tudta, hogy ez a sok menekült
értelmes-e, vagy nincs ki nekik
mind a négy kereke, ahogyan a földön ült.

Hadsereget mozgósított az ember.
Kerítést emelt, lezárt kaput, hidat,
de a tömeg csak nőtt, akár a tenger,
amikor vihartól a dagály tovább dagad.

Háromszor bővítették a Zónát.
A Város körülötte lassan kiürült,
és nem tudta az ember: jól lát?
amikor a Nap az éjre ült,

mert furcsán derengett fölöttük az égbolt,
noha nem használtak fényt vagy tüzet.
Új félelmek gerjedtek, mint rég volt:
talán áldozni kellene egy pár elsőszülött szüzet?

Még nem dörrent puska, a tankok csöndben vártak,
csak a tüntetők harsogták hangosan,
hogy itt a vég, mert ők már mindent látnak:
ha nem lépünk, világunk a vesztébe rohan.

Transzformációk


Leszakadt a szárnya.
Csak önmagának árnya
fejemben.
És vajon mit tenne,
hogyha most ő lenne
helyemben?


Patám nőtt és karmom
- nem kellett akarnom -,
szemében.
Én vajon mit tennék,
hogyha most én lennék
helyében?

2015. szeptember 2., szerda

Selejtes szatír

Nem vagyok jó szatírnak,
aki elállja utad,
és nem kéred, de mutat:
nem tudom, hogy mit írjak.

Mert nem adhatom alább:
ha nem fog meg írásom,
verssel csak a sírt ásom,
ha zsibbadsz, mint a faláb.

De tudnom kell, mit írjak:
ha rossz útra tévedek,
s mint birka, nem bégetek,
még a végén kinyírnak.

Nem lettem jó szatírnak.
Nem nő szőr a fülemen,
nem lóg ki az ülepem.
Hasznát venném radírnak?

Földrengés

Mozog a Föld,
és választott vezetőink
egymásra mutogatnak.
Nincs cseppnyi zöld
nyomában ennyi
szerencsétlen, emberi
tagból álló sáskahadnak.

Pedig nem Isten csapása,
ami történik,
mindez előre lett volna látható.
Isten képének földi mása
pedig csak néz, mint egy sült tahó.



Earth quakes
and our leaders
blame each other.
There is no green remains
in wake of those
couple of dumb devils.

Although it is not a scourge
what's happening now.
It was a foreseeable scene.
But earthly portrait
of God's pedant
only stare
like she was a dumb beast.

Sörről, gyűlölködésről, emlékekről (A korzó szó kapcsán csapongva)

Már a korzó szóról is az jut eszembe:
mi lenne, ha hideg sörrel lenne tele?
Hogyha leülne még velem egyszer szembe,
bármilyen hűvös, a sört bánná a fene.

Döcög a vonat, a hőség szinte rezeg.
Bár nyitva van az ablak, áll a levegő.
Elmúlik kis idő, gyűlölködő leszek?
Ez borzalmas jövő számomra, leverő.

Utálom az embert: hipokrita állat.
Attól tartok, talán én is olyan vagyok,
aki szebb jövőre csak más kárán várhat,
és a mi jövőnkben csak nőnek a bajok.

Egy korzónyi sört még minden nap meginnék,
bár tudom, van, akinek liter víz se jut.
Azt sem bánnám, ha még valamiben hinnék.
Ha csalódik az ember, mindig ide jut?