Sokszor mintha Eliotnak földjén járnék:
akármerre nézek, kopár a mező,
perzselő a napfény, és sehol sincs árnyék,
vagy, ha találsz néha, az meg rettentő:
feketén nyüzsögnek ott az átokfattyak,
élő szívre várván a gödörben lenn,
néha meggondolná,m, hogy mindent itt hagyjak,
de tudom, általuk a Semmi üzen.
Hát dalra fakadok, mint sötétlő éjben
tévelygő kisgyermek, olyan, aki fél.
Otthonát keresné, de ott lenn, a mélyben
vörösen lobog rá pokolbeli fény.
Nincs kiút a létből, nincs jótékony árnyék.
A perzselő tűzben lefoszlik a hús.
Ha vetne árnyékot, én utána járnék,
aki hozná, és nem lenne dalom bús.
Az Átkozott Földön keserves a lét is.
Egyik nap, mint másik, ugyanúgy talál,
de folyton vándorlunk napról-napra mégis,
amíg meg nem állít minket a halál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.