2009. október 30., péntek

bauxit és a környéke

Időnként az interneten is belefütok olyan "vitákba" melyekben a vitatkozók a legnagyobb egyetértéssel állapítják meg azt a dakota mondást, hogy "nem kell a bauxit, mert az is vörös".
Az én első - már évtizedek óta nem művelt - szakmám geológus, és vagy tíz évet dolgoztam a magyar bauxit kutatásban.
Amióta az ember embernek nevezheti magát, foglalkozik bányászattal - tanítják a közép- és felső szintű geológust képző szakokon egyaránt. Mi másból csinálta volna az ősember a kőbaltát, ha nem kőből?
Egy minap olvasott blogban valaki azt írta, hogy hatalmas hulladék temető van a Balaton-felvidéki karszthegység alá eltemetve. Ez szép lassan szivárog bele a vízbe, nagyon durva ökológiai katasztrófát idézhet elő. A reakciókban előjött a mecseki urán, valamint, hogy a badacsonyi és tördemici hegynek is nekiestek ezek a barbárok bauxit után kutatva. A cikk írója Tapolcán élt, mégsem tudja, hogy nincs olyan hülye geológus, de még bányász sem, aki egy pliocén bazalthegy tetején kutatott vagy bányászott volna kréta vagy paleocén bauxit után. Az sem tűnt föl neki, hogy a környéken egykor minden parasztház lábazata az onnan nyert bazaltból állt... esetleg föl lehetett volna ballagni valamelyik felhagyott kőbányába, és megnézni a még mindíg ott lévő követ, mi a fene is az.
A folytatásból kiderül, hogy a karszthegység alá eltemetett vörösziszapból származó rákkeltő anyag most is szivárog a talajvízbe. Egyébként ezt a rákkeltő vörösiszapot persze a Szovjetúnióból szállították vissza, az alumíniumot meg ,megtartották maguknak. A dolog több ponton sántít: a vörösiszapot mi magunk "állítottuk elő" a bauxitból történő timföldgyártás során. Magyarországon a bauxit minősége olyan, hogy 1 tonna timföld melléktermékeként 0,5-1,5 tonna vörösiszap képződik. Ezeket külső zagytereken tárolják Mosonmagyaróváron és Ajkán, ma már csak az ajkait használják. A vörösiszapban valóban van rádium (mint ahogyan a kutak vizében és a talajban is), éppen ezért nem is szaban 20%-nál nagyobb arányban téglagyártási adalékanyagként felhasználni. Ekkor ugyanis a beltéri(!) sugárzás aránya már 1-2%-kal túllépné a magyarországinál szigorúbb EU-s egészségügyi határértéket. Ezért csak 15%-os arányban engedélyezett a keverés (http://www.google.hu/url?url=http://twilight.vein.hu/phd_dolgozatok/jobbagyviktor/JobbagyViktor_dolgozat.pdf). Magyarországon a felszínen Mátraderecskén(!) mérték a legnagyobb radon sugárzást.
Mellesleg a karszthegységet (értsd: Bakonyt) átfúrni sem próbálták még, nemhogy "alá temetni" bármit is. A vörösiszanak nem ez, hanem az a fő problémája, hogy erősen lúgos marad, mivel a bauxitból tömény NaOH oldattal állítják elő a timföldet, és a szárítás után a lúgy a vörösiszapban marad. Aprócska hiba még a történetben, hogy nem pénzért vettük a kohósított alumíniumot, hanem alumíniumért. Mivel Magyarország köztudomásúlag áramtermelő nagyhatalom volt mindíg is, a timföldből pedig elektrolízissel lehet alumíniumot előállítani, ezért nyilvánvalóan az volt a célszerű, hogy a kint kohósított alumíniummal fizessünk a kint előállított alumíniumért.
Ami az üzlet Magyarország számára való nyereségességét indokolja, az éppen az a tény, hogy mikoron a szovjet "barátok" elkezdték felfelé srófolni a kohósítás árát a 80-as évek közepén, a bauxitbányászat - és ne felejtsük el a rá épülő teljes könnyűfémipari vertikumot a hengerelt termékek gyártásán át a könnyúfém szerkezet gyártásig és a késztermékek gyártásáig - egyre veszteségesebbé vált majd a rendszerváltás idején leépült, munkahelyek százait szüntetve meg:
Az 1985 körül mutatkozó dekonjunktúra következtében az Alumíniumipari Trösztnél is gazdasági zavarok léptek föl, amelyeket az 1986–1988 közötti időszakban még sikerült elfedni pénzügyi műveletekkel. A Magyar-Szovjet egyezményt a magyar alumíniumipar alapjának tekintették és legalábbis a következő 10–20 évre biztos támpontként kezelték. Ezt a helyzetet az 1988.-90-es évekre vonatkozó megállapodások alapjaiban módosították: az 1988. szeptemberében létrejött megállapodás szerint megszűnik a magyar–szovjet timföld-alumínium egyezmény, mint államközi megállapodás és azt a Magyar Alumíniumipari Tröszt 1991–1995 között üzleti vállalkozásként bonyolítja le. Ez a változás a teljes iparágban több évtizede fennállott biztonságot (és ebbe beleértendő az ott foglalkoztatott dolgozók létbiztonsága is) tette semmivé. 1991. március 31-ig a tröszti vállalatok társaságokká, a MAT pedig 1991. december 31-ig, 100%-os állami tulajdonként HUNGALU Rt.-vé alakult át. 1991. június 30-ai időponttal a MAT az Állami Vagyonügynökség (ÁV Rt.) tulajdonába került.

1990-ben bezárt a Nyirádi Bauxitbánya - nem kis részben köszönhetően a megváltozott politikai helyzetnek: "nem kell a bauxit, mert az is vörös!", illetve a kinyílt világpiacnak. 1991-ben leállították a tatabányai és az ajkai alumíniumkohót, 1992-ben befejezték a termelést az Ajka I. timföldgyárban, 1993-ban a még meglévő timföldgyáraknál további kapacitás-csökkentésre került sor. A timföldtermelés korlátozása következtében drasztikusan csökkent a bauxittermelés.

De a tényektől sosem hagyta magát befolyásolni, akinek csak politikai céljai vannak. Ezért mentem én inkább geológusnak...


2009. október 20., kedd

Péntek reggel munkába mentem...

... és éreztem: a bársony nesz ingása helyett, hogy sötét és hűvös a reggel. De nem is ez a lényeg.
Az utcasarkon két, szorosan egymás mellett álló autó között préseltem át magam, szokás szerint, majd pár másodperccel később hallottam, hogy valaki fut mögöttem. Minthogy ötven méterrel odébb, a megállóba éppen akkor húzott be egy villamos, félreálltam az útból, hogy elengedjem a villamos után sietőt - velem is előfordult már hasonló szituáció.
A futó azonban nem ment tovább, hanem megállt mögöttem, és megszólalt:
"Ha még egyszer meglátom, hogy az autómhoz vered a táskádat, lerúgom a fejedet."
Nem volt különösebben indulatos a hangja, nem üvöltözött, nem rikácsolt, mintegy tárgyszerűen közölte velem a rám vonatkozó terveit.
Hirtelen nem igen tudtam, mire vélni a dolgot, aztán eszembe jutott, hogy a két autó közül az egyik, amelyik az utcasarkon állt, valami böhöm fekete kocsi volt, míg a bal oldali csak valami átlagos (vagy az alatti?) járgány lehetett, de euz csak felderengett, mert nem igazán foglalkozom az út szélén szabálytalanul vagy szabályosan egymás hegyén hátán parkoló autókkal, csak akkor bosszankodom, ha a járdán parkolnak, vagy mint legújabb tapasztalatom szerint, a kijelölt gyalogos átkelő helyen.
Megfordultam, és egy nálam kb fél fejjel alacsonyabb, testsúlyban hangyányival talán nehezebb, mindenesetre úgy 10-15 évvel fiatalabb, és mindenképpen jobb kondícióban lévőnek tűnő ürgét láttam magam előtt.
Nem szoktam a verekedéshez, gyermekkoromban sem, és már régen volt, amikor fizikai összetűzésbe kerültem utoljára bárkivel is, ezért rögtön felment az adrenalin szintem, mindazonáltal - némileg szerencsétlenül fogalmazva a következőket modtam.
"Egy: ne tegezzen, mert én sem teszem. Kettő: ne provokáljon, mert én meg orrbavágom. " (így, egybeírva mondtam) "Három: a KRESZ szerint utcasaroktól 10 méteren belül tilos parkolni."
"Négy méteren (vagy ötöt mondott?) belül" válaszolta rá, de nem igazán érdekelt, mert megfordultam, és tovább mentem, úgyhogy vehetjük úgy is, hogy ennyiben maradtunk: végül is akár igaza is lehetett.
Nem jött utánam. Lehiggasztotta volna a KRESZ-szel kapcsolatos pontatlanságom? A fene tudja. Most viszont megint felmerül a kérdés, ami már a besurranó tolvajjal kapcsolatban írt bejegyzésemben is fölmerült: Mi van, ha tényleg tettlegesen támad meg, nem csak szóban?
Az egy dolog, hogy nem vagyok igazán otthon az önvédelmi sportokban, és mostanság már futni sem tudok igazán, de teszem azt: fejbe akar rúgni : mondjuk tegnap óta karateedzésre iratkozott be - régebben nem lehet, mert akkor megtanulta volna, hogy ilyennel nem fenyegetőzik az ember civilekkel szemben - vagy még rosszabb esetben valamelyik ukrán maffia főnökének az ajtónállója, és a hóna alatt ott van egy UZI? Persze ez utóbbi esetre úgysincs mit tenni, ezt ma úgy kell vennie az embernek, mint a virágcserepet az ablakpárkányról, vagy a téglát a kéménybről a fejére: természeti csapás. Ugyanúgy belekalkulálandó a mai magyar valóságba, mint a személyi jövedelemadó.
Na mindegy, azon ellenben eltöprengtem, hogy esernyőm mellett - ez, tudjuk, a nagymamák fegyvere a huligánokkal szemben - egy 3 cm körüli seprűnyelet is hordhatnék a táskámban: a vipera illetve az ólmos bot fegyvernek számít, a seprűnyél maximum boszorkány kellék lehet.
Ellenben egy ilyen seprűnyéllel mért ütés - no nem a fejre, kizárólag a rúgásra lendülő láb sípcsontjára,  vagy az ütésre emelkedő kéz alkarjára csuklójára feltehetően elvenné a támadó kedvét a továbbiaktól. Igen ám, de mi lesz legközelebb?
Hazafelé menet megnéztem, vajon melyik gépkocsi gazdája (tulajdonosa? bérlője? sofőrje? szerelője?) lehetett a hepciáskodó. Arra jutottam, hogy feltehetőleg az azóta 3 méterrel hátrébb állított, rendszámtábla nélküli volvo kombiról lehetett szó, mert hasonló más autót napok óta nem láttam a környéken.
A dologban egyébként, lehetséges, hogy nem vagyok vétlen, ugyanis tényleg lehetséges, hogy a táskám a kocsihoz ütődött. Ezt akár elismerni is hajlandó lettem volna, sőt, még bocsánatot is kértem volna, ha és amennyiben nem a fejem lerúgásával próbál igazságot szerezni magának kedves embertársunk.
Mi ebből a tanulság? Nem sok: nyertesnek kell lenni, volvo tulajdonosnak, fiatal(abb)nak (mint én), többet, és időben kell foglalkozni testedzéssel és lehetőség szerint harcművészetekkel, sokat (legalábbis nálam többet) kell keresni, akkor majd előlem térnek ki mások.

2009. augusztus 28., péntek

Szabadság, szolidaritás

Munkába menet ma reggel újságot olvastam, és egy publicisztikában megütötte a szememet ez a két szó. Mit is jelenthetnek?

Szabadság? Az iskolában tanultak alapján az embernek a szabadság szó hallatán/olvastán - magyar lévén - elsőre valószínűleg a XIX. sz.-i magyar polgári forradalom és szabadságharc, 1848. márciusával kezdődő időszaka ugrik be, majd a mai napi politikai fecsegés, valamint, a régi, a kádár-érából származó cinikus bon mot: "Szabad országban szabad emberek azt csinálnak, amit szabad."

A szabadság szerintem mást jelent. Jelenti ugyan azt, hogy saját döntéseket hozhatok - ebbe beleérthető, hogy arról, mit gondolok, mit mondok a világról, és beleérthető, hogy saját magammal és a környezetem jövőjével kapcsolatban is hozhatok döntéseket, de mást is jelent. Nevezetesen, hogy a meghozott döntéseim következményeiért én viselem a felelősséget, nem pedig más. Ha nincs, aki megszabja, miről mit mondhatok (nincs cenzúra) akkor a kimondott szavamnak - leírt gondolataimnak - súlya van. Ha nincs, aki megfogja a kezemet, mikor aláírom a házam eladásáról szóló szerződést, másnap nem mehetek be a házba, hiszen eladtam. Ha nincs, aki megtiltsa, vagy megparancsolja, hogy molotov koktélt dobjak "jogos" nemzeti felháborodásomtól vezetve egy nagykövetségre, akkor én leszek az oka, ha e tettem következményeképpen kirobbanó háborúban kilövik a fiam szemét.

Persze egy-egy nagyobb horderejű következmény alkalomadtán sok-sok kis okból ered, így könnyű megmagyarázni magunknak, hogy nem az én döntésem, hanem mások okoztak egy adott szituációt. Ez nem szabadság. A szabadságban vállalnom kell a döntéseimért a felelősséget.

Magyarországon 1989. - 90 folyamán rendszerváltás zajlott. Akkor is az zajlott, ha az ennek nyomában megjelenő szabadságban - a döntéseink számára kiszélesedett lehetőségeinkkel - együttesen és sokan egyenként is - nem jól éltünk. Rossz döntéseink gyümölcse előbb-utóbb beérik. Ilyenkor persze lehet lövészárkokba szerveződni, és újabb rossz döntéseket hozni: megvádolni másokat azzal, hogy ők az okai jelenlegi rossz helyzetem(ünk)nek. A kommunisták maguknak harácsolták össze/kiárusították a még megmaradt nemzeti vagyont, az bejövő imperialista (leigázó, hódító) nemzetközi tőke felvásárolta az országot kilóra, a mindíg gáncsoskodó ellenzék meghiúsította a reformok keresztülvitelét, a szomszéd országok nacionalista kormányai lehetetlenné tették a békés egymás mellett élést, és egyébként is országunk határától több száz kilométerre , a Don kanyarnál kellett megvédeni szabadságunkat a ránk támadó "vörös veszedelem" ellen.

A dolgot persze lehet tovább ragozni, de úgy gondolom, felesleges. Ha valaki szabadságról beszél, beszéljen az ezzel járó felelősségről is! Ha valaki szabadságában áll paradicsommal, vagy molotov koktéllal dobálni a neki nem tetsző embereket, vállalja érte, hogy lelövik!

Szolidaritás. Ez egy baromi egyszerű fogalom. Közösséget vállalok egy olyan csoporttal, aminek tagja vagyok. A velem egy csoportba tartozóknak segítek, ha szüksége van rám, cserébe ők is segítenek engem szükségben, bajban. Kivel vagyok szolidáris? Részben szabadságomban áll dönteni, e döntésemnek azonban következményi vannak, amit vállalnom kell. Mikor döntést hozok arról, hogy megházasodom, arról is döntést hozok, hogy szolidáris leszek a feleségemmel/férjemmel, gyermekeimmel. Ez a döntés egyes kultúrkörökben (mint ahogyan nálunk sokan mondják: keresztény országokban például) egy életre szól - de csak akkor, ha szolidaritást vállalok egy másik - a keresztény közösséggel is.

Ha beleszületek egy csoportba, a szolidaritás, nem mindíg jelenik meg saját döntésem következményeként: az emberek túlnyomó többsége azzal a családdal szolidáris, amelyikbe született. Azzal a néppel szolidáris, amelyikbe született. Kivéve, ha döntést hoz arról - ha szabadságában áll a döntés - hogy nem lesz többé szolidáris a közösséggel. Az ilyen döntésnek komoly okai vannak.

Egy FTC törzsszurkoló valószínűleg nagyon kis valószínűséggel hoz olyan döntést, hogy a jövőben nem lesz szolidáris szurkoló társaival, ehelyett az Újpest táborával vállal szolidaritást.

Ám az ember több különböző csoporttal vállal párhuzamosan szolidaritást. Miközben felelősséggel tartozom családom tagjai iránt: ha bajba kerülnek, megsegítem őket, döntéseik - és ez a szolidaritás másik következménye - következményeit magamra is kötelezőnek tartom - közben szolidáris vagyok szurkoló táborommal, választott pártom szavazóival, de honfitársaimmal, nemzetemmel és az emberiséggel.

Hogyan? Ha valaki ismeretlen megsérül, az arra járók többsége szolidáris vele: elsősegélyben részesíti, és hívja a mentőket. Ha az emberek többsége nem így tenne - mert kivételek azért vannak - senki nem várhatná el, hogy hasonló esetben segítséget kapjon.

Előfordul azonban, hogy különböző döntéseim - melyek meghozatala szabadságomban állt - a különböző csoportokhoz való tartozás miatt ellentétbe hozzák egymással szolidáris kötelezettségeimet. Magyarként szolidárisnak kell lennem honfitársaimmal - különben nem várhatom el, hogy hasonló helyzetben ők  is szolidárisak legyenek velem. De szolidárisnak kell lennem a narancsos/árpádsávos/szegfűs/madaras/stilizált tulipános - mi van még?... politikai táborba tartozó társaimmal is, és ez bizony ütközhet az előbbivel: a magyarokkal való szolidaritás magában foglalja-e, hogy egy huszast/ötvenest nyomok a kéregető koldus kezébe? És ha a kéregető koldus cigány? Magába foglalja-e ez a szolidaritás, hogy molotov koktéllal gyújtsam fel honfitásam házát? És ha más néppcsoporthoz tartozik, de - legalábbis eddig - velem együtt szavazott?

 

2009. augusztus 22., szombat

Itthon nem szeretem én a strandot... (kultúrmagyarodunk: mindenkit meghülyít az erőszak?)

Persze nem azért, mert semmi se szép, se jó, bár erről is lehetne mit írni.
Tegnap Velencére (sajna, nem ~-be, csak ~re) mentünk, hogy a nyáron legalább még egyszer (egyszer már sikerült) lubickolhasson egyet (a család, de legfőképpen) legkisebb fiam. Aki ugyan kora szerint már nem éppen kicsike - én már jól emlékszem azokra az időkre, amikor ennyi idős voltam - de, tartok tőle, ő soha nem lesz ennél sokkal felnőttebb, de ez más téma. A tóhoz elutazni, ott belépőket váltani, majd hazajönni, olcsóbb, mintha bármelyik budapesti strandra mennénk (ráadásul jelenleg még egy nem túl rossz szabad strand is van!).
A vonat már majdnem telve volt, mikor szerencsésen találtunk még éppen egymás mellett annyi helyet, hogy mind az öten (ja kérem, így 10% a jegy: 3 "gyerek" és két szülő) elférjünk egymás közelében, és a kocsi többi részében is voltak még jócskán ülőhelyek, bár a szerelvény vége már megtelt. Indulás előtt egy-két perccel egy népes - nálunk, ránézésre is népesebb - család szállt be a kocsiba. Volt vagy 3-4 felnőtt, 8-10 különböző korú, de ahogy oda sem figyeltem :) - többnyire talán maximum kisiskolás gyerek közöttük, talán nem is egy család lehettek, mert annak még a mi viszonyaink között is némileg nagynak számítanának?
A vonat szinte azonnal el is indult, és csak a veszekedésre kezdtem felfigyelni. Valaki egyre nagyobb hangon követelte, hogy legyenek tekintettel a gyerekekre, és hogy nem állíthatja fel őket a helyükről, és már el is könyveltem volna magamban, hogy már megint valami kellemetlenkedő, vénlegénnyel hozott össze egy szakaszba vakszerencsétlenség, amikor a szóváltás immár kiabálásba csapott. Némelyik gyerek is fölsírt, ekkor néztem meg, egy pillanatra, mi a jó fene folyik ejrópa felé haladó országunk vasúti kocsijában (mellesleg ez is éppen nyugat felé tartott). Ráadásul ez volt az egyike azon új szerelvényeknek, amik- legalábbis számomra - újnak számítanak hazai viszonyok között, - húsz éve jártak ilyenek Angliában az elővárosi vonalakon - belsejüket tekintve is inkább modern helyiérdekúre emlékeztetnek, mint a nálunk megszokott vasúti kocsikra, na de hát - ezt tapasztalatból mondom - London és Manchester között (!) - többen ingáztak naponta már a 70.-es évek végén, mint Szentendre és Budapest távolságban Budapestre napjainkban...
Szóval, ahogy hátra (előre, mert menetiránynak háttal ültem) pillantottam, azt láttam, hogy két, kb hasonló súlycsoportba tartozó, nálam, mintegy 15-20 évvel fiatalabb, kb egy korú férfiember próbál ökölharcba fajuló pofozkodós csatát vívni egymással. Szerencsére, az eset mintegy 10 m-rel odébb történt, és az előző szóváltás alapján nem fenyegetett eszkalációval, úgyhogy visszaültem, és a fiam, és feleségem világosított föl az előzményekről:
A család(ok?), ahogy felszálltak a vonatra, elkezdtek letelepedni, és felszólítottak egy egyedül üldögélő utast, aki maga és csomagjai segítségével több ülésen "foglalt helyet", hogy   szedelőzködjön kissé összébb, hiszen a gyerekeknek is le kellene ülniük. Ezt a felszólítást és főként annak hangnemét vette zokon az illető, az ezt követő szóváltásból pedig egy pofozkodással keveredett ökölpárbaj alakult ki. A dolog - számomra alapvetően meglepő - vetülete csak annyi volt, hogy várakozásunkkal(?) ellentétben nem a helyéről elkergetett utas, hanem a saját hordájának életteret biztosítani óhajtó vezérhím lépett föl támadólag először, és a csetepaté végén - átmenetileg - ő is aratott győzelmet. Az erősebb baromnak sikerült megfutamítania ellenfelét, elűzve azt korábban elfoglalt területéről, és így most már, mint sajátját vehette birtokba az üléseket. Az ügy elintézése a a pattintott kőkorszaknak megfelelő keretek között folyt eddig. Folyományaként az elűzött utas a következő - Kelenföld - megállóhelyen ki is szállt a kocsiból, mint feleségem megállapította, a szeme alatt  olyan folt volt látható, mely korábban nem volt ott.
A horda vezérhímje azonban - valószínúleg a kocsiban it-is ott is feltehetően meginduló csöndes vélemény nyilvánítások hatására, mint ahogyan mi is megbeszéltük a történteket, hiszen én alapvetően eleve fordítva képzeltem el az agresszor-áldozat szituációt - a csetepaté hozzám eljutott zajai alapján - a következő megállónál elhagyta a kocsit. Még csodálkoztunk is, hiszen ő látszott a horda vezérhímének, ha ő elhagyja a törzset, mi lesz a nap további részével. A turpisság azonban Velencén kiderült: Emberünk(?) nyilván elszégyellte magát, ezért szállt ki a kocsiból a TESCO :))  megállónál, de annyira nem szégyellhette magát, hogy a hordája hétvégi szórakozását lehetetlenné tegye, ezért csak másik kocsiba szállt át.
Mindebből mi a tanulság? Fene, aki tudja. Számomra csak annyi, hogy lassan-lassan beérik a gyümölcse az egész országban terjedő intoleranciának, növekvő önzésnek és erőszakosságnak. Nevezhetjük ezt az esetet vajon a "struggle for life" darwini megnyilvánulásának, ha szociáldarwinizmus szemüvegén nézünk bizonnyal, akkor is, ha a társadalmat általában mégiscsak más erők (is) mozgatják.
Ja, nem említettem: mindkét oldal "echte" fehér ember volt, ránézésre "északi árja" típus :)))  ámbár én soha nem fogok ehhez a baromsághoz érteni. Ezzel csak annyit akarok jelezni, hogy NEM etnikai összetűzésről volt itten szó egyik oldalról sem, "csupán" a kultúra vékony máza feslett fel. (Talán a sok használat elkoptatta?).

2009. július 21., kedd

Kirándulás (töketlenkedéssel)

A hét végén elvittem két fiamat kirándulni. Ép testben épp, hogy élek jelszóval  - végre! - fölálltam a számítógép mellől. Már ez is nagy szó, még akkor is, ha 1., megígértem kisebbik lányomnak, hogy a nyílt napon meglátogatjuk a cserkésztáborban (aminek most ő volt boldog(talan?) parancsnoka - vagy hogy a fenébe nevezik - valahol a Börzsöny közepén; valamint 2., feleségem csütörtöktől kezdve nem mulasztott el egyetlen találkozásunk alkalmával sem, hogy közölje velem, ha már megígértem, akkor tartsam is be. Ez pedig nem kevés alkalom, lévén, hogy mindketten otthon töltjük napjaink nagy részét :) 3., Mindehhez hozzáadandó legnagyobb fiam lelkesültségét, készen állt a hét végi program.

Mire pénteken délután elszántam magam, és tervezgetni kezdtem a túrát - jobb későn, mint időben - megdöbbenve tapasztaltam, hogy ha azt a fénymásolt térképrészletet, amire lányom rájelölte a tábor helyét, összevetem egy túrista térképpel, olyan helyet kapok eredményül, amihez a legközelebbi lakott település is 12-13 km. No de mi ez egy edzett túristának? Na és egy edzetlennek? Meg kellett ellenben állapítsam, hogy otthon az egyetlen előtalálható túrista térkép, ami a Börzsönyt ábrázolja, immáron 30 évesnél is régebben került kiadásra! Az igazán izgalmas ebben, hogy jóval előtte készülhetett, hoiszen nem ez volt első kiadása, de sebaj: a hegyek nem túl gyakran váltogatják helyüket, hátrametszéssel pedig mindíg meg lehet állapítani a látható hegycsúcsok alapján, hol is vagyunk.

Na ja! Annak, aki ért hozzá. Nem nagy todomány, tanultuk az iskolában: köző, vonalzó, szögmérő meg ceruza kell hozzá. Meg a térkép tájolása (tájoló?). Na nem! Nem Afrikába vagy Új Zélandra, csak a Börzsönybe készülünk.

Reggel néhány tucat szendvics, néhány liter folyadék, indulás a Nyugatiba - pont időben vagyunk, sietségre semmi ok. Pénztárnál alig lézengenek. Autista fiam ingyen közlekedik egy kísérőjével egyetemben, van nálam egy papír, el is hoztam, így az egész út csak a nagyobbik gyerek félárú jegye lesz. Pénztár, kérek egy félárút. - Kérdi a pénztáros. Mondom, a fiamnak diákigazolványa van. És ön mivel utazik? (Zárójelben: és ha nem megyek? Mi köze hozzá? De megyek) Lobogtatom a papírt: ezzel, és benyújtom a forgótálkán megtekintésre. Papír issza, irány a vonat, még van vagy 5 perc, tömeg zéró.

Mennénk be a kerítésen, adom a jegyet meg az utazásra jogosító(?) igazolást, amikor megállít a jegyellenőr. De ez az igazolás nem jogosít ingyenes utazásra, csak 90%-os kedvezményre! Hogy a pénztáros miért nem mondta, mikor ott lobogtattam az orra előtt?! Na mindegy. Futás vissza a pénztárakhoz, tömeg még mindíg nincs - micsoda szerencse - majd vissza a vonathoz. Át a kapun az ismerős jegyszedőnél, még látjuk, ahogyan a vonat elhúz.

Hogy azt a fűzfán fütyülő rézangyalát annak a MÁV-os jegyszedőnek, meg az én idióta fejemnek, hogy nem tudom... Na mindegy, van 50 percünk a következő vonatig. Már bent is áll. Fölszállás, utazás. Vácon átszállunk a kis csühösre - persze már nem csühögnek ezek, mint régen, utazunk Drégelyvár állomásig. Nem igazán ismerem a sorrendet, de szerencsére itt van nálam a térkép, léátom, hol kell leszállni.

Hát nem itt! Megáll a vonat, ez egy megállóhely, az stimmel, mert még a neve sincs kiírva, de hol is vagyunk? Vonat el...

A térkép: kiadva 1976-ban - mutatja, hogy az állomás -megálló - épülettől északra a sorompótól indul két jelzett túrista út, ezen keresztül vagyunk a táborhelyet elérendők: 12 kilóméter, fele majd országúton.

Baktatunk kifelé a településről, de a dolog gyanús: nem olyan a táj, mint amilyennek lennie kéne. Északnyugat felől hiányzik két hegycsúcs. Elérjük a falu szélén lévő házat, az út nem megy tovább a vízmosásba, mint ahogyan azt a (30 éves) térkép jelzi, hanem balra kanyarodik - út a fenét, itt már csak keréknyom, bár jól kitaposva - persze az állomástól idáig túrista jelzés sincs - és a vízmosást, amerre tovább kellene menni, benőtte a gaz. Kérdezzük az utolsó ház udvarán álló atyafit, tud-e róla, hol a túrista út. Ő ilyenről nem tud. Kérdezünk mást is: mondja: arra van egy az erdő szélén (az erdő széle ide kb 2 Km). El lehet menni a szántóföldön addig.

Kis fejszámolás: Borsosberényben vagyunk, nem éppen Drégelyvárnál, ahol leszállni terveztem volt!

No sebaj, bemegyünk egyenesen Nyugatra tartva az erdő széléig,, ott majd a zöld+ - on északra fölmegyünk addíg, amíg meg nem találjuk a Nagyorosz-Bernecebaráti országutat, onnan célegyenesben vagyunk, és már csak 10 km lesz a táborhelyig. 11 felé jár az idő, a táborban a nyílt nap 1 óráig tart...

Ballagunk észak felé, de a zöld kereszt elfordul vissza, keletnek. Igaz, a térképen nem ez szerepel, viszont megy tovább egy szépen járható kellemetes földút Észak felé. Hol is vagyunk? Itt! Ok, ha erre megyünk vagy 5 km-t rövidítünk. A földúton negyedóra multán keresztbe feszülő drótkerítés, mögötte irtás. Tarvágás.Az út megy tovább, látom az irtás túloldalán lévő kerítés mögött folytatódik. Ki az az állat, aki keresztbe húz egy kerítést egy földúton? Hát a tulajdonos! Aki tarra vágja az erdejét. Sehol senki, a kerítés csak hasmagas - ez azt jelenti: elsősorban állatok ellen van? Másutt ez azt jelenti: ez magánterület. Akkor is, ha csak térdmagfas, és nem drót, csak sövény! De erre megy az út. Sehol senki, gyorsan átslisszolunk, mert megkerülni nem tudjuk: oldalra nem sokáig húzódik ugyan, látom végig a szélét, de mindenhol a kerítésig ér a bozótos aljnövényzet. Szerencsésen átjutottunk, és még csak ránk sem lőttek!

Ballagunk tovább az útom - immár azzal a gondolattal: majd csak eljutunk egy térképen is azonosítható pontig, az út egyre csak kanyarodik bal felé, nyugatnak, befelé a Börzsönybe. Pár km után keresztezünk egy széles földutat, amin láss csudát ! kék túrista jelzés díszeleg. Azám! Csakhogy a térképemen az egész Börzsöny területén - legalábbis a keleti felén - nincs kék túrajelzés! Hol a p-*ban vagyunk? És merre tovább? Egy biztos: előbb szálltam le a vonatról, mint kellett volna, tehát észak felé igen messze van Drégelypalánk. Inkább délnek menjünk, a jelzés csak elvisz valami lakott településig. Legföljebb nézegetünk kelet felé az erőből, hol tudunk visszamenni a vonathoz.

Lassan dél van, mikor megérkezünk egy táblával jelzett helyre, ami azt mondja, hogy ő     völgy. Na de a térképemen csak hegy van ilyen nevű! A völgy nyilván mellette van. Na jó! Feleségem ideadta a mobilját - én ilyet egyébként nem tartok - fölhívjuk a cserkész lányomat, mondják meg hol is vagyok?

Ki van kapcsolva. Na majd kélsőbb, most ebéd. Ki ebéd, de a cserkészek még mindig nem elérhetők. Na menjünk tovább dél felé. Egyszer csak kijutottunk az erdőből. Házak, majd betonút, - amin keresztben egy kerítés de nyitott kapuval: átmegyünk. Ez lehetett a TSZ, ott a templom, és ... onnan hallom a vonatot! Most megy el...

A hátunk mögött viszont erősen sötétedik, és mintha nem is lenne már olyan rekkenő hőség, mint három órája, mikor a szántó szélén kutyagoltunk. Irány a vasútállomás. A legközelebbi vonat két és fél óra múlva megy, no akkor irány a resti. Két sör, a kisebbik gyereknek őszibaracklé, de sok pénzem nincs és még csak másfél óra telt el. Ballagjunk körbe a faluban! Fölmegyünk a templomhoz: Jé, milyen szép pincesor van a templomdombra vezető út mentén! Kár, hogy nincs fényképező gépem! De hol a fenébe művelnek itt szőlőt a pincékhez? Körbejárjuk a templomot, nem különösebb, le is van zárva, mellette a temető, vissza az állomásra. Megjött a vonat, és perceken belül itt a vihar, igen sötétellik a Börzsön fölött. Egész cserkészscapat utazik a vonaton velünk. Mozdulni alig lehet a két vagonban, de csak megvagyunk. Vácon leszállás, már mindjárt esik. Ott áll egy vonat, ami pestre megy, most mondták be. De miért csak mi szállunk föl rá? Tele az állomás, a cserkészek sem mozdulnakl, a peronról, de nyakunkon a zuhé.

Beszállunk, elindulunk. Az ablakon ömlik a víz, a "mintha dézsából öntenék" ezúttal szó szerint értendő. Ezt megúsztuk, még csak úsznunk sem kell!

Na de miért nem arra megyünk, amerről jöttünk? Ezek az állomások nem ismerősek! Nagyobbik fiam felvilágosít: mert ez a vonat más úton megy Budapestre, nem a régi Váci vonalon. Na jó. Egyszer csak megállunk, és miután már az eső sem szakad - átvonult a vihar, de a vonat már fél órája áll, csak megkérdezem, mi a túró van. Közlik velem, hogy de hiszen bemondta a hangosbemondó, hogy a vonat bizonytalan ideig vár műszaki hiba miatt: a vihar egy állomással előttünk a sínre döntött egy fát, a tűzoltók most szedik le róla.

Te jó ég! Mi jön még? Végül, 40 perc várakozás után újra indulunk, majd a következő állomáson ismét várunk húsz percet: elengedünk két szembejövő vonatot: persze: ha egyszer egy üzlet beindul...!

Egy óra késéssel beérünk a Nyugatiba: nem is olyan vészes, és letudtuk a mai penzumot. Csak azt hogyan adom elő nagylányomnak, hogy a megbeszéltek ellenére nem látogattuk meg? Persze, ennyire már ismer.

 

 

 

 

 

 

2009. július 9., csütörtök

Bérlet ismét

Úgy tűnik, rohamosan öregszem. Mással nem tudom magyarázni, mint időskori demenciával egyre gyakoribbá váló figyelmetlenségeimet.
Természetesen ismét a BKV bérlet és ennek körülményei a téma. De egy kissé messzebbről kell kezdenem.
Tegnap délután a teljes munkanapon keresztül történő kimerítő billentyűzet püfölés után megérdemelt pihenőidőmet töltöttem otthon a gép előtt ülve és a billentyűzetet püfölve, amikor a jobb lábam bokája környékén szúró fájdalmat éreztem. Közelebbről megvizsgálva a témát, családom más tagjaival együtt arra a következtetésre jutottam, hogy minden valószínűség szerint egy érfal adta meg magát a körülményeknek, más oka nem nagyon lehet a bokám környékén kialakulóban lévő mogyorónyi lilás duzzanatnak. Azt eddig is gyanítottam, hogy lábammal nem nagy valószínűséggel nevezhetnék be a győzelem reményében szépségversenyre, a rajta egyre feltűnőbbé válő kékes-lilás rajzolatok szaporodása mián, de ilyet eddig fel sem tételeztem. A jelenség persze érthető, ha arra gondol az ember, hogy immár két és fél évtizedet töltöttem el mindenféle munkakörben ülő munkákkal, a térképszerkesztéstől kezdve a programozáson és informatikai rendszer tervezésen kívül sok minden egyébbel is foglalkozva, mikor mi jött, és ez idő alatt nem sokat foglalkoztam a mozgással. Előtte - az egyetemi évek alatt - viszont annál többet. A lábamon látható hálózat nem kis részben köszönheti létrejöttét annak a ténynek, hogy csizma híján az ember kénytelen némileg nagyobbat ütni tenyérrel a lábszárára, ha azt szeretné, hógy a csapást hallani is lehessen. Ha ezt valaki éveken keresztül heti 4-5 alkalommal 2-3 órán át rendszeresen teszi, annak - későbbiekben rá kell jönnie - maradandó következményei lesznek.
Persze, egészségére odafigyelő, művelt európai kultúrlényként (lehet, hogy ez egy kicsit
 már túlzás?) az ember tudja, hogy az egészséges életmód nem merülhet ki a 9-10 órán
keresztüli gépelésben, ezért már évekkel ezelőtt beszereztem egy kerékpárt kivénhedt
Csepelemet helyettesítendő. Használtan, persze, igen olcsón, mert többre nem futotta.
A kerékpár az első nyári egy hetes túra második napján kezdte kimutatni a foga fehérjét,
amiből akkor lánccsere, majd később hátsó váltócsere lett. A következő őszre a megrepedt
kormány helyett is újat kapott, és csak azért nem újult meg az első váltó és a fékrendszer,
mert újsütetű tulajdonosa kifogyott a pénzből, meg egyébként is megjött a rossz idő.
A téli időszakot a pincében első kerekénél fogva egy, a téglafalba bevert kétszázas szögre
fellógatva kezdte tölteni több, más, gyermekeim részben használt, részben kinőtt
tulajdonát képező társa mellett. Ez így volt addig a napig, míg egy szomszéd be nem
csöngetett a hírrel, miszerint a pincében több rekeszről lefeszítették a lakatot, és volt ahonnan mindenféle dolgokat, máshonnan Isten tudja miket elvittek szintén csak az elébb említett tudhatja, kicsodák. Tőlunk mindenesetre ezt, a felújítás alatt álló bringát, valamint két
másiknak a nyergét (?) tulajdonította el az illető.
Nem vagyok különösebben bosszúszomjas természet, de. Mint említettem, a kerékpár fékrendszere még felújításra várt - ez gyakorlaban annyit jelentett, hogy nem túl nagy sebességgel gurulva különös elővigyázatossággal 30 méteren belül minden további nélkül meg lehetett állni vele. Ezt a tényt, valamint azt a körülményt figyelembe véve, hogy a házunkból kerékpárral legvalószínűbb irányba történő távozás esetén kissé lejtős úton haladva olyan egyenrangú útkereszteződés következik, ahol 10 balról érkező gépkocsi közül kilenc nem adja meg az elsőbbséget sem a gyalogos átkelőhelyen áthaladónak, sem a jobbról érkező járműnek, némi kárörömet érzek. Mindenesetre a helyi lapok balesetjelentéseit elkerültem
abban az időben.
Tegnap - ezen előzmények figyelembe vételével és tudatosításával családtagjaimmal és
az Internettel történő konzultáció után úgy döntöttem, elsántikálok a "háziorvoshoz",
és megmutatom neki a fent nevezett kékeslila duzzanatot, valamint meghallgatom tanácsait,
melyek minden valószínűség szerint arra vonatkoznak majd, hogy a lábat felpolcolva
pihentessem, esetleg vizes kendővel borogassam. (Nem tudom, próbált-e már valaki úgy írni számítógép - vagy akárcsak írógép - billentyűzetén, hogy közben az egyik lába kinyújtva valami, a fenekénél magasabb helyre támaszkodik, és mivel más ilyen helyzetben nem nagyon jön szóba, ez a valami nyilvánvalóan az íróasztal lesz. Nos én tegnap megpróbáltam. Aztán letettem róla, ugyanis  nem óhajtottam a bokatáji fájdalmat megtetézni egy gerinctáji fájdalommal is.)
Elballagtam tehát a rendelőbe, ahol annak rendje és módja szerint kiderült, hogy a háziorvosom a tegnapi nap folyamán délelőtt rendelt. Ezután hazaballagtam. Az útnak mindenesetre lett annyi hozománya, hogy hazafelé mentemben sikerült szert tennem
két adag seritalra is. Azt ugyan nem egészen értettem, feleségem miért nem fogadta
kitörő lelkesedéssel a neki felajánlott adagot, míg lányom fel nem világosított arról a tényről, hogy két másik, az általam hozotthoz szinte - de csak! - a megszólalásig hasonló adag hűtőzik már a hűtőben. Ez persze - talán férfitársaim egy része belátja -  nem ok arra, hogy jószándékunkat negligálja bárki is, hiszen...
Hazaérkeztemkor letettem az asztalra a tárcámat, amit természetesen ott is hagytam ma reggel. Ez tehát a mai reggeli séta előzménye.
Az írás apropója ugyanis, a bérlet, amit akkor vettem észre, hogy ismételten otthon maradt,
mikor a megállóban a hátam mögött a villamosra fölszálló két személy mindegyike
kezelte a jegyét. Ha ezt ketten teszik közvetlenül egymás után reggel hét óra
magasságában egy negyedéig telt villamoson, és nincs náluk poggyász, amivel
vonathoz igyekeznének, csak egy kisméretű válltáskát hordanak, már a
"jegyeket, bérleteket kérem" előtt is csak BKV ellenőrök lehetnek. Így tehát rögtön
keresni kezdtem a tárcámat, majd, miután rájöttem, hogy otthon van az
íróasztal sarkán (azon a helyen, ahova tegnap a lábamat próbáltam felpolcolni),
leszálltam, és gyalogtúrát indítottam.
Mindenesetre a nap folyamán van némi eldönteni való: átmenjek-e vajon az "üzemi" orvoshoz a másik épületbe - ehhez belépőt kell kunyerálnom az ottani kapuőrtől, akit, mivel ritkán
járok arrafelé, nem ismerek. Alkérdés: rendel ma délelőtt a doki? Vagy: visszamenjek-e
délután a háziorvosomhoz, akit immár egy éve - szerencsére - nem láttam (bár, sajnos,
az utóbbi 2-3 évben többször, mint előtte tíz éven keresztül, összesen), és töltsek másfél-két órát a váróban, vagy hagyjam a fenébe az egészet, hiszen már ma reggel is gyalog tettem meg az utolsó másfél kilómétert.

2009. június 18., csütörtök

Híreket olvasva


Két hír ragadta meg a figyelmemet a ma reggeli lapokból. Az egyik: egy ismert humoristánkat "többmilliós adócsalás miatt" két évre felfüggesztett, egy év szabadságvesztésre és 300 000 Ft pénzmellékbüntetésre ítélte az ítélőtábla, jogerősen.
Mindez azt jelenti, hogy a több millió forintnyi kárt 300 000 Ft megfizetésével a magyar igazságszolgáltatás helyreállítottnak tekinti, amennyibnen az illető a következő két év során nem követ el kihágást. Ellenkező esetben egy év szabadságvesztéssel is sújtják, aminek anyagi haszna (az okozott kár helyreállítása szempontjából) abban jelentkezik, hogy isamét a közösség - azaz az adófizetők által a közösbe adott - vagyont károsítja.
Ennyit a magyar igazságszolgáltatás "helyreállító" szemléletéről. Ha engem kérdeznek, nem ítélném sem letöltendő, sem felfüggesztett szabadságvesztésre az illetőt, hanem az okozott "többmilliós" kár napi kamatozással való kamatos kamattal történő megfizetésére (úgyis, mint a következmény helyreállítására), valamint mellékbüntetésképpen hasonló nagyságrendű pénzbüntetés (nem háromszázezer Ft!) kamatos  kamattal történő megfizetésére. Természetesen a fizetést lehetővé tenném számára a következő évtizedek alatt törleszteni, de az adósságot az örökösök is örökölnék! EZT nevezném "helyre állító igazságszolgáltatásnak".
A másik hír a szegedi gondolat bűvköre: nyilván nem véletlenül Szegeden fogalmazták meg a hagyományőrző testületek a magyar alkotmánnyal ellentétben álló megállapodásukat. Mivel országunkban a gyülekezési jog alkotmányos alapjog, minden ennek megakadályozására irányuló szándék alkotmányellenes. A Magyar Gárda, a 64 Vármegye és több más mozgalom megállapodása, miszerint együttesen lépnek föl bárminemű felvonulás megakadályozásáért így eleve a Magyar Köztársaság legfőbb jogszabályával, az Alkotmánnyal ellentétes, akkor is, ha ebben az ügyben  a továbbiakban szavakon kívül más nem történik. Ahogyan azonban ennek a fastisztoid félkatonai szervezetnek a múltját végignézzük, logikusan adódik, hogy a Magyar Köztársaság Alkotmányának védelmére felesküdött erőszakszervezeteknek fel kell készülniük magyar állampolgárok alkotmányos jogainak védelmére.
Ja, nem védekezésképpen, csak félreértések elkerülése végett jegyzem meg: több gyerekem van, mint a magyar családok 96%-ában.

2009. június 1., hétfő

Setét gondolatok

Ma már egyszer nekiugrottam, majd kitöröltem, amit írtam. Tudom, ez sem lesz jó, sem megfelelő kifejezése a gondolataimnak, de nem hiszem, hogy nem kellene megírnom őket.
Magyar vagyok. Ez nem érdem, és nem bűn, egyszerűen ide születtem, és nem én tehetek róla, sőt apám és anyám sem tehet róla, hogy magyarnak születtek.
A 70-es évek közepe táján, amikor éppen nem volt divat magyarnak lenni, de már lehetett, engem is magával ragadott a Tímár -féle bartókos szórakozásból kinőtt szórakozás forma, és több éven át a magyar népzene és néptánc határozta meg életem egyik pólusát.
Ma sokszor gondolok rá, hogy szégyellnem kell magyar voltomat. Olyan emberekkel kell együtt élnem, akik ahelyett, hogy magyarságuk értékeit mutatnák föl, harci fegyverként használják más honfitársaik ellen. Én azt is megtanultam, hogy nem csak az én népem dalai és zenéje, hanem a velünk élőké is szép, nem csak a mi szokásaink méltók a megörökítésre és mindennapjainkba való modernizált beépítésre, hanem a velünk élő más ajkú, más vallású népek hagyományai is izgalmas és érdekes dolgok, amik kel nem szegényebb, hanem gazdagabb lesz, aki megismeri. Tanultam cigány és jiddis dalokat, jártam szerb és román táncházba, táncoltam görög és szlovák zenére.
És mindezt a "kommunizmus" idején tettem. Amióta szabaddá váltunk, egyre több gyűlöletet látok magam körül, aminek csak részben értem az okát.
Tudom, nem tanulhatott mindenki, és azt is látom, hogy sok olyan ember van, akinek kár volt több éven keresztül az iskolák padjait koptatnia, ha annyit is képtelen volt felfogni a sok éves tanulás eredményeként, hogy elválaszthatatlanul összenőttünk a környezetünkkel, minden vonatkozásban, legyen az a tárgyi, vagy társadalmi környezet. Aki saját népét, a vele közösen, egy hazában, egy földrészen, egy emberiségben élőket támadja, az nem rendelkezik józan ésszel. Most is csak a római kor óta ismert "oszd meg és uralkodj" logikája szerint hatalomra törő rövidlátó érdekek vezetnek bennünket. Nem vagyok jogász, de a római jog fő kérdését én is ismerem "Kinek használ?".
Biztosan megoldja a gondjainkat, ha visszajön egy "igaz magyar" vezető, vagy egy annál még magyarabb vezér, akinek parancsára ismét el lehet majd kezdeni a népirtást.
És az, hogy nekem szüleim is magyarok voltak, nem számít. Te is lehetsz még cigány, vagy zsidó, ha egyszer a pokol elszabadul, és rossz pillanatban tartózkodsz rossz helyen.
Nekem már volt rá időm, megtanulni, hogy nem mindig mondhatom ki a gondolataimat, nem mindig mehetek oda saját hazámban, ahova és amikor akarok. Hamarosan ismét ilyen idők elé nézhetünk. Amikor paramilitáris rohamosztagosok garázdálkodnak hazánkban a kommunista és náci párthadseregek terrorját idézve, semmi jó nem néz ki. Magyar országon a történelem megismételni készül önmagát, és ez további évtizedekkel visszevethet bennünket - függetlenül a közvetlen életünk legközelebbi jövőjét febyegető sötétségtől.
A méreg mindent átitat. Ahogyan az inbox bejegyzéseire esik a szemem, egyre több a vésztjósló jövőt ígérő, és egyre kevesebb a kultúrára, értékeink átadására irányuló magyar nyelvű bejegyzés. Ha az ezerszer elátkozott "kozmopolita" televízió csatornák hírmúsorait nézem, a Kádár rendszert megszégyenítően direkt módon próbálja meg egyik-másik "kereskedelmi" csatorna az új rend eszméit sulykolni a fejekbe, és fenyegetéseket küldeni az új rend ellenzőinek.
Én soha nem tagadtam, hogy a szívem bal oldalon dobog. Volt, fiatal kormban, amikor még azt is elhittem, hogy a "proletár diktatúrára" szükség volt. De arra, hogy egy magát "polgári"-nak nevező oldal a munkás őrség hagyományait átöltöztető szervezetet hozzon létre a XXI. század Magyar országán, nem gondoltam volna; mint ahogyan arra sem, hogy mindezt a "demokratikus álla,rend" pillérei a köztársasági elnöktől a törvényhozókon keresztül a jogalkotókig tétlenül nézzék. Az önbíráskodás az önbíráskodás. Amennyiben ennek bármilyen haélvány lehetősége fölmerül, már nem beszélhetünk jogállamról, bármi megtörténhet. Ma ilyen, holnap olyan célok elérésére lehet mozgósítani az erőszak szervezeteket, és, mint azt eddigi történelmünk többnyire fényesen igazolta, nem lesz erő, ami megálljt parancsolhatna.
Nem kell más, csak egy ügyes, saját pecsenyéjét sütögető önjelölt vezető, akinek van olyan tehetsége a tömeg egy részének fanatizálására, mint a huszadik század diktátorainak volt. Ez a nép, aki egyre azt hangoztatja, mennyire rossz volt neki a Kádár rendszer elnyomása alatt, nem veszi észre, hogy ismét olyan vezetőt választ magának, amilyentől megszabadult. Még egy kis nyomorúság, még egy kis káosz, és lesz itt olyan magyar rend, hogy mindenki belerokkan, aki "másként" mer gondolkodni.
Még azt is meg kell gondolni, ide mit ír az ember, mert azonosíthatók vagyunk, és ki tudja, hány hónap múlva lesz kinyitni elég ok a kartotékot, mely  - ma még úgy gongoljuk - majd jogunk sérti meg. Akkor már nem lesz rá jogunk. Egyébként is: a magyar törvényhozásban visszamenőleges hatállyal jogszabályt alkotni nem példa nélkül álló eset. És tessék csak vigyázni! Többször hallottuk, hogy nem volt még rendszerváltás. Az csak ezután jön!

2009. április 23., csütörtök

13. havi

Nem ez az első eset, amikor azt olvasom, hallom, hogy "miért sírnak a köztisztviselők (közalkalmazottak), hiszen milyen jó fizetésük, biztos állásuk van. (Meg sem érdemlik)".
Ha csak a közalkalmazottakat nézzük, ebbe a körbe ugye gépkocsi vezetőtől fűtőn keresztül sokan tartoznak, például tanárok, orvosok (egy része), nővérek stb. stb. tehát nem csak "levet hűtő" (=léhűtő) irodai könyökkoptatók.
Konkrétan a 13. havi zsozsóval az a helyzet, hogy  anno,  még dacumál, :) amikor a köztisztviselők jogállásáról szóló törvényt a parlament elfogadta, éppen mindenki, aki élt és mozgott, (és volt persze egy kis esze, meg képzettsége), kézzel-lábbal menekült a közhivatalokból, mivel abból nem lehetett megélni. Az üzleti szférában ugyanis a 90-es évek első felében még infláció-követő volt a bér, a közszférában pedig nem.
Ezt utóbbi állításom igazságát a saját bőrömön tapasztaltam, mert '91.-'96.-ig köztisztviselőként dolgoztam, és csak mire a lakásomat is kisebbre kellett cserélnem, szántam rá magam, hogy átmenjek egy magáncéghez (tehát most volt egy kis eszem: öndícséret - hiszen elmentem, vagy eszetlen voltam (vagyok), hiszen csak akkor, amikor már nem tudtam mást csinálni?).  Ez a váltás akkor 40% (mondom: negyven százalék!) fizetés emelést eredményezett egyik hónapról a másikra. Az ilyen jellegű "agyelszívás" csökkentésére találta ki a kormány 1992.-ben (tehát még a "polgári" - MDF), hogy a köztisztviselői pályát élethivatássá teszi. Mivel a törvény egy hadsereg kötelezettséget írt elő (amelyek mindegyike ma is hatályban van), adott néhány kedvezményt is: így pl. csak akkor szabad kirúgni köztisztviselőt, ha nem dolgozik :), vagy, ha megszűnik a munkahelye, és nem fogadja el a számára felkínált másik, hasonló munkakört a lakóhelyétől 200 km-re :) stb...)
Ekkor szavazta meg a "polgári" parlament a "polgári" Boros kormánya által előkészített törvényt 13. havi fizetésestül.
A 90-es években osztánnék a meglóduló inflációt - az akkori "üzleti szféra" fizetéseivel ellentétben - nem követte a közszféra fizetése. Mint mondtam, ezért kellett eladnom lakásomat, kisebbet venni és a különbözetet (ugye adózás után!) a felgyűlt közüzemi tartozások kifizetésére fordítani. Valamint, persze, otthagytam azt a munkát, amit egyébként szerettem is, mert mindkét tanult mesterségemet alkalmazhattam (egy fizetésért).

Most valami hasonló következik: még meg sem indultak a beharangozott szigorítások, már megint adósságspirálba kerültem a közüzemi tartozásaim miatt. Már ismét fölvetődött, hogy kisebbre kellene cserélni a lakásunkat (két diplomám van, az elmúlt 28 évben folyamatosan dolgoztam).

Az illetményalapot 1992.-ban a törvény 15000 eFT-ban állapította meg. Ebből számítják a köztisztviselő illetményét, a végzettségtől és a munkában eltöltött évektől függő szorzókkal. Ettől csak igen ritkán lehet eltérni; max 20%-ot,  igen kevesek esetében fölfelé, de lefelé szabad, hiszen ma már "bértömeg gazdálkodás" van a költségvetési intézményben: ennyi az éves összeg, amit illetményre fordíthatsz, aztán majd második félévtől csökkentjük is a keretedet. 

Na szóval, az illetményalap 2000-ben 28150 Ft volt, 2002-ben (10 év után) 33000 Ft-ra emelkedett. Ekkor a végzettségtől és szolgálati időtől függő szorzók módosultak, így a köztisztviselők esetében 50% körüli illetmény emelésre került sor.
Idén az illetményalap 38500 Ft. 6-8 szolgálati év után ennek 3.8-szorosa az illetmény (tessék kiszorozni, ha érdekel az összeg!).
 2006 óta a köztisztviselők reálbére is csökken, csak 2008-ban volt emelés (annak idején a törvény évenkénti felülvizsgálatot irányzott elő, a "lehetőségekhez képest"), de a 2008-as emelés is csak infláció-követő volt, az én esetemben havi 5000 (!) Ft.

Na most egy kicsit a saját munkahelyemről és számolgassunk!

Az elmúlt évben 2-en mentek el a 10 fős osztályunkról; év végéig további 2 fővel csökken a létszámunk. Ugye, ha a munka mennyisége azonos (vegyük 1-nek) , ez (1/(10-4))/(1/10)=10/6=5/3-os teljesítményt, azaz 66%-os teljesítmény növekedést kíván a megmaradók esetében (általános iskola 7. oszt matematika :) ) - hiszen létszámstop van. Erre még mondhatnók, hogy egyéni szoc.-pol. probléma, csak a mi osztályunkat érinti, de nem, hiszen máshol is mennek nyögdíjba emberek, és helyükre máshol sem vesznek föl új dolgozót, tehát ha maradna a munka mennyisége, akkor is nő az elvárt teljesítmény, azaz csökken az egységnyi munkáért fizetett járandóság a közszférában. Eddig követhető?
Az éves fizetés mindemellett csökken - ha a 13. havi fizetést nézzük, 1/13-ával: Ez 7,7%-os nominál jövedelem csökkenést jelent 66%-os teljesítmény-követelmény növekedése mellett.
A 7,7%-os nominál illetmény csökkenés azt jelenti, hogy ha a tavalyi teljesítményt nyújtanánk (és ezért nem rúgnának ki), akkor is 7,7%-al kapnánk kapnánk kevesebb illetményt, egységnyi elvégzett munka után, mint tavaly. Ez minden, a saját területén jó teljesítményt nyújtani képes, gyakorlott köztisztviselőre vonatkozik, aki már vagy 6-8 évet eltöltött a közigazgatásban, hiszen az ő havi illetményük, nem a kezdő 1-2 éves gyakornokoké megy 150000Ft fölé.
Ha a munkamennyiség a tavalyihoz képest állandó maradna, e két szám egybevetéséből számítható, hogy az egységnyi munkamennyiségért (bármi is legyen az) fizetett nominális illetmény a mi osztályunkon minden dolgozója esetében (egyenletes terhelésnél)
                                            100/160*12/13=0,57
a tavalyihoz képest!
Érdekesek a számok? Tessék utána számolni!
És , ugye az infláció mértéke csökken (ez a hír), csak az árak emelkednek folyamatosan (hiszen nem az árak, hanem az áremelkedés mértéke - első derivált! - csökken).

Ezt a jelenséget régebben a kizsákmányolás mértékének növekedésének szokták nevezni. És ebből a tekintetből tökmindegy, hogy a munkáltatód magánvállalkozó, magántulajdonban lévő egyéb vállalati forma, vagy az állam.

A jelenlegi tervek alapján (4 napos munkahét) a közigazgatásban 20%-kal fog csökkenni a munkaidő (persze az illetmény is!), azaz a teljes közigazgatásban minimum 20%-kal megnő az egyes ügyek átfutási ideje. Ez hagyján, de a tűzoltók csak a hét 5 napján mennek tüzet oltani, vagy minden héten egy napot ingyen dolgoznak? Hová tetszenek vinni a gyereket pénteken, ha csak csütörtökig tart nyitva az óvoda, bölcsőde vagy iskola (most csak az állami intézményekről beszélek, nem a magán- és egyháziakról, rájuk nem vonatkozik kötelezően a munkaidő csökkenés)? A háziorvosoknál már jelenleg is mindig munkaidő vége utánra csúszik a rendelés befejezése. Ha a heti öt munkanapból egy kimarad, torlódás lép föl: hiszen csökken az áteresztő képesség, azonos áramlat mellett, egyértelműen folyamatosan növekedni fog a várakozási sor. Ugyanez érvényes a különböző fontosságú műtétekre, köztük az életmentő beavatkozásokra is. Vagy azokat is fizetés nélkül lássa el a sebész? Tessék csak tovább gondolni más területeken!
 

2009. április 19., vasárnap

Ami leginkább zavar


Apr 18, '09 4:51 AM
az, ahogyan árad a szenny. lassan már nem is csak a számig ér, de a torkomba folyik, és fuldoklok tőle. Én 28 éve folyamatosan dolgozom, azok a szerencsések közé tartozom, akiknek kis hazában mindig volt munkájuk - és fizetésük is - ráadásul (nagy) megalkuvásokat sem kellett tennem, mert (többnyire) mindig valamely tanult mesterségemet folytathattam. Igaz, ebbe az is beletartozott, hogy menetközben egyszer alaposan irányt váltottam - hogy ez jó vagy rossz ötlet volt-e, soha sem derül ki.
Elég nagy családom van, és - részben ennek következtében - a legutóbbi időkig én voltam az egyetlen kereső. 3 gyereket juttattam el a diplomáig, 2 fogyatékos gyereket nevelek, legalább egyiküket életem végéig kell tartanom.
Több krízist megéltünk a "rendszerváltás" óta eltelt években, volt, amikor csak úgy úsztuk meg az összeomlást, hogy eladtuk a lakásunkat, kisebbet vettünk, és a különbözetből kifizettük a közüzemi tartozásainkat. Most megint valami hasonló elé nézek. Mindezt úgy, hogy sokak által irigyelt munkahelyen - eddig még - stabil, és nem rossznak mondható (?) jövedelemért dolgozom.
Mindeközben mindenféle orbánok és gyurcsányok szörföznek a szenny hullámain, váltogatják egymást a bársonyszékekben, mint a gatyát szokta az ember, de mire ismét lecserélik, már bűzlenek. Talán használni kellene a papírt!
Az utcákon a "takaroggy" harsog, és Isten nevében fröcskölő indulattal verik be egymás fejét az emberek, ütlegelik az "Őrzünk és védünk" feliratú pajzsokat, amelyek kit is őriznek és védenek?
Lassan, vagy már régebben ismét a "fortélyos félelem igazgat bennünket, nem csalóka remény", és "hálnak az utcán". Szó szerint visszatérnek a Hazám szavai a népbetegségektől a csecsemőhalálig, és "szájam szélén árad már a sár", mint Villonnál. "Ránk lehel a tátott tőke sárga szája és párás büdösségfelhő lep bennünket el". Ez képes beszéd? Nem: szó szerint igaz és folyamatosan látható.
EZT hozta a szabad, demokratikus rendszer. Az elmúl 20 évben lehetett építeni autópályát és völgyhidat, de nem lehetett értelmes életet teremteni ebben az országban. Lehetett vásárolni plazmatévét és autót, de nem kapsz a pénzedért hó végén kenyeret, mert "kuncog a krajcár: ennyiért dolgoztál, nem épp a semmiért".
A szüleimnek már a hatvanas-hetvenes években, nekem a nyolcvanas évektől folyamatosan azt harsogják "vezetőink", hogy dolgozzunk jobban és többet. Ők is, én is világ életünkben beosztottak voltunk, mindig azt a munkát végeztük, amit a főnökünk ránk bízott. Akkor hol is van a gond? Esetleg nem olyan embereket kellene végre megbízni ennek a közösségnek - mert égiscsak közösség ez a többfelé szakított társadalom - vezetésével, akik nem csak saját kőbányáikat, szőlőhegyeiket és pénztárcáikat nézik?
Nézhetik miattam azt IS, de a munkájukat végezzék el, legalább olyan színvonalon - vagyis a tökéletesség nem követelmény(!) - ahogyan én végzem a sajátomat!
Ha én egyszer elrontok valamit, megkapom érte a letolást. Ha kétszer-háromszor rontok el dolgokat, ezt a jövedelmem bánja. Ha rendszeresen, tíz tizenöt éven keresztül dolgoztam volna eredménytelenül.... Hopp, ez ugyebár az én esetemben nem lehetséges, mert már az első pár hónap múlva elküldenének...melegebb éghajlatra.
Nálunk a vezető közgaszdászok, politikusok és képviselőink 25 éve dolgoznak(?) eredménytelenül. Időnkent lecseréljük őket, majd visszajönnek más néven, aspirálnak más alakban, alakot és színt váltanak, mint a kaméleon.
A "baloldali" párt bohócot csinál a jelöltjéből, mikor szerencsétlennel ország-világ előtt énekelteti azt az Internacionálét, amiben már a párt balos része sem hisz, ez a szerencsétlen meg soha meg se tanulta a szövegét. A "jobboldali" párt vezetője előbb a "csuhásokat" mocskolja az ország házában, majd pár évre rá a szagos misén feszít az első sorban, és a lagundorítóbb papos kenetteljes módon osztja az "erkölcsöt" a pódiumról. Ja kérem, ha Isten valakinek pozíciót ad, rögtön ihletet is ad hozzá. Így lesz Saulusból Paulus, aki ismét szirénhangokkal próbál újabb szőlőhegyeket varázsolni magának. Ez volt az a politikus, aki úgy adott lakástámogatást, hogy annál többet kapott valaki a "közösből" - hiszen az államnak csak annyi pénze van, amit az adófizetők összeadnak - minnél több "saját ereje" volt a kérelmezőnek.
És az inga a kútban csak leng tovább... A baj, csak az, hogy mi fekszünk az alján, és már nem is centiméterekre van a penge a testünktől, de bele is mar.
Még egy libikókát nem bír ki ez az ország. Én meg lassan ismét csődöt jelentek, vagy fogom a családom és új életet kezdek valahol a világ másik, élhetőbb végén.

2009. április 6., hétfő

Futóbérlet


Apr 6, '09 8:07 AM

Tudjuk, hogy a mai kor emberére - kivált a nagy városokban lakókra - jellemző, hogy egyre kevesebb testmozgást végeznek. Ennek számos egészségügyi következménye van a légzőúti megbetegedésektől kezdve a szív- és érrendszeri betegségeken át a mozgásszerviekig sokféle rendellenesség kockázata megnő a mozgásszegény életmóddal. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy pár hét, és indul a strandszezon: itt az ideje tehát, hogy a téli  henyélés során felszedett kilókat leadjuk. Ennek egyik módszere a Bajnai féle bokros csomag, míg a Budapesti Közlekedési Vállalat - úgy tűnik - más megközelítést alkalmaz.
Minden jel arra vall, hogy a BKV, nagyszerű, új egészségvédő programmal támogatja a kormány egészségvédő intézkedéseit. Ezt az új, altruista programot olyan önzetlen módon, minden hírverést nélkülözve indította, hogy semmilyen sajtóesemény nem előzte meg a program indítását, sőt a vállalat alkalmazottai is példás fegyelemről tettek tanubizonyságot, hiszen a program pontos céljairól, és elemeiről semmi nem szivárgott ki a mai napig.
Meg nem erősített forrás szerint a bérlettulajdonosok a személyszállítási szerződés mellé egy ideje futóbérletet is kapnak. A tömegközlekedési járatok a továbbiakban minden - vagy egyes kijelölt - vonalakon havonta egy-két alkalommal, előre nem látható időpontokban üzemzavart szimulálnak, lehetőleg a kora reggeli órákban, hogy az utazó közönségnek legalább néhány tagját sikerüljön rábírni a testmozgásra. Így történt ez egy hónapja is, és a mai napon is. A villamos szinte méterre az előző alkalommal egyező helyen szimulált üzemzavart, így nem volt vitás, ahhoz, hogy munkaidő kezdetére a munkahelyemre érjek, a már évezredek óta bevált módszerhez kellett folyamodni. Ez a módszer már azok az idők előtt is évezredek (évmilliók?) óta használatos volt, mielőtt elnevezték volna: még tervezve sem voltak a majdani apostolok, mikor az emberek (már amióta a Földön megjelentek) az ő majdani lovukat használták közlekedésre. Nem is híztak el!
A fenti következtetés helytállósága nyilvánvaló: Bizonyításához a matematikából ismert indirekt módszert alkalmazzuk, és feltételezzülk a tétel ellenkezőjét: Tegyük tehát fel, hogy a sorozatos meghibásodások nem előre tervezett, szándékos események. Ebből az következik, hogy
1., a Budapesti Közlekedési Vállalat járműállománya olyan mértékben leromlott műszakilag, hogy vonalanként minimum havi egy meghibásodással kell számolni statisztikai átlagban.
2., mindemellett a Budapesti Közlekedési Vállalat vezetője magasan tesz rá, hogy a közlekedés biztonság megőrzése érdekében - tekintetbe véve járműállománya leromlott műszaki helyzetét - napi szinten műszaki átvizsgálást végeztessen a forgalomba állított járműveken.
Mivel e két premissza külön-külön is képtelenség, együttesen pedig elképzelhetetlen, a leírt jelenségre nem marad más magyarázat, csak az általam a fentebbiekben vázolt. Qoud erat demonstrandum (Íme, ami bizonyítandó volt).
Ugyan egy kérdés még nyitva marad, de az én szellemi kapacitásom véges, ezért a BKV illetékesének válaszát várom: vajon ez az immár rendszeressé váló reggeli testmozgás használ-e annyit az egészségnek, mint amennyit a csúcsforgalomban araszolgató gépkocsik kipufogó gázainak belélegzése árt? Feltehetően a program bevezetése előtt e kérdést is megvizsgálta a Budapesti Közlekedési Vállalat méltán elismert szakgárdája, és a legközelebbi jegyellenőr-eligazítás után minden ellenőr részletekbe menő tájékoztatást fog tudni nyújtani a program egyes elemeinek egymásra épüléséről és a várható eredményről.
Hajrá BKV!

2009. április 5., vasárnap

Szabad hazában szabadon

Ez az a "másik" történet, ami az eszemben jár egy jó ideje, bár volt már, hogy elfeledtem egy időre. Előre bocsátom, hogy különösebb "célom" nincsen közlésével, de nem akarom, hogy elszálljon teljes egészében, mert amellett, hogy saját naivitásomat tükrözi, számomra ez volt az a pillanat, amikor nem csak "tükör által, homályosan", hanem a maga pőre valóságában pillantottam bele hazám működésének zsigereibe.
Most, hogy nekilátok leírni, döbbenek rá, nem tudok visszaemlékezni, mikor is történt ez a történet. Maradjunk annyiban, hogy a 70-es évek közepén jártunk, és én valamiféle táborban voltam almát szedni a felső Tisza vidékén (már amit mostanság itthon felső Tiszának nevezhetünk). A második hét végére esett egy unokahúgom lakodalma, amelyre a családunk hivatalos volt az ország átellenes végében lévő Csurgóra. Ezért én egy nappal a tábor vége előtt Budapestre utaztam, hogy másnap tovább mehessek, mert szüleimet egyik nagybátyám családja vitte el már péntek reggel, de én nem fértem volna be már a kocsiba, így az volt a terv, hogy vonaton megyek utánuk.
Igen ám, de mire szombaton reggel fölébredtem, minden normális vonat elment. Ja kérem, eléggé későn "találtam elaludni".  Így dél elmúlt, mire vonatra szálltam Szombathely felé, ahonnan busszal terveztem tovább menni. Ahogyan elhagytuk a Balatont, határőrök szálltak a vonatra, és végigigazolták a - ki tudja, milyen szempontok szerint - gyanúsnak talált embereket. Például engem is. Kérdezték, hova megyek, mondtam, hogy Nagykanizsára, onnan busszal csurgóra lakodalomba. A személyi igazolványom mellé rögtön adtam a meghívót is, hogy erre a címre megyek, és hogy várnak. Nem kekeckedtek, hanem tovább mentek. Ahogyan befutott a vonat Kanizsára és leszálltam az állomáson, egy kis mitugrász határőr hadnagy - lehetett tán 2 évvel idősebb nálam - és egy kíséretében lévő határőr - ő fegyveres volt - lépett hozzám. Bevillantotta a BM-es igazolványát, arra emlékszem, hogy egy piros csíkkal volt átlósan áthúzva, és elkérte az enyémet. Mármint a személyimet. Közben kérdezte, hova tartok. Neki is mondtam, hogy Csurgóra az unokahúgom esküvőjére. Erre közölt velem, hogy menjek utána. A kísérő pedig beállt mögém, így libasorban masíroztunk be az állomás épületbe. Úgy emlékszem, a fő várócsarnok egyik sarkában volt egy ajtó, ami úgy maradt meg az emlékezetemben, hogy gyalulatlan, göcsörtös deszkákból volt összeróva, átlósan rájuk szegezett deszka tartotta össze őket, szabályosan, mint a jobb budik ajtaját a kert végében. Ezen az ajtóm ment előre a hadnagyocska. Ahogy beléptünk rajta, a kísérőm kint maradt, de az ajtó másik oldalán megláttam egy páncélszekrény méretű embert, aki ahogyan becsukta mögöttünk az ajtót, beállt elé, enyhe terpesben, készenlétben. Nyilván arra készült fel, hogy a veszélyes rendszerellenség esetleg kitöréssel próbálkozik. Az ajtótól egy lépcső vezetett fölfelé, ha jól emlékszem, jobbra elkanyarodva, és ablakai nem voltak az egy ember szélességű lépcsőháznak, csak alulról, a deszkaajtó résein a várócsarnokból szűrődött be a fény, de azért nem volt koromsötét. A lépcső tetején egy üres iroda-félébe jutottunk. Egy íróasztal volt az ajtóval szemközti fal előtt, a mögötte lévő falon egy a "Magyar Népköztársaság" közigazgatási térképe lógott - pont olyan, vagy legalábbis igen hasonló a földrajz órákról ismerthez. Az asztal mögött egy tiszt ült, a rendfokozatára már nem emlékszem, lehet, akkor sem jegyeztem meg, mert meg kell vallanom, kezdtem beszarni. Nem tudtam, miért, és mi történik. Alighanem még középiskolás lehettem, ha most jól belegondolok.
Az asztalon egy az ócskábbik kémfilmekből és a "Tavasz tizenhét pillanatá"-hoz hasonló vackokból ismerős ernyős olvasólámpa volt, amivel a gyanusított szemébe lehet világítani, miközben a cigarettafüstöt az arcába kell fújni... A szobában - bár odakint harsogó nyári délután volt - félhomály uralkodott, mert a balra lévő falon ugyan volt két ablak, de a vászonroló mindkettőn olyannyira le volt húzva, hogy kívülről egy árva fénycsík sem hatolt be rajta, és az egyetlen fényforrás ez a lámpa volt. Volt még az asztalon egy piros színű telefon is, aminek különös jellegzetessége volt, hogy nem volt rajta tárcsa.
A kihallgatás során, miután ellenőrizte a tiszt, hogy jól tudom-e nevemet, anyám nevét születési dőmet és lakcímemet, amit ő a személyimből puskázott ki magának, ő is megkérdezte, hova megyek, minek jöttem, és mit akarok. Neki is elmondtam, hogy Csurgóra megyek az unokahúgom esküvőjére. Ezután jöttek a keresztkérdések: Hogy hívják a családot, miért egyedül utazom, és csurgón pontosan hol is lesz az esküvő. Tudnak-e róla a szüleim, hogy oda utazom, és egyáltalán tud-e róla valaki, hogy most hol vagyok? Mondtam neki, hogy csak annyit tudok, hogy Csurgó föterén van egy vendéglő, ott várnak, a család nevét nem tudom, mert az unokahúgom Füredről megy férjhez csurgóra, így az ő családja - akiket ismerek, nem számít, egyébként is tucatnév. A szüleim tegnap autóval oda mentek, stb... De van-e, aki mindezt igazolni is tudja? van-e valaki otthon nálunk, és van-e telefonunk?
Na most. talán más pontosabban belövi az időpontot, hogy mikor lehetett Magyarországon automata hívásokat bonyolítani először telefonon. Én tudom, hogy amikor otthonról valamelyik vidéki rokonnal beszéltünk telefonon, ritkán, abban az időben még nem a rokont, hanem a postát hívtuk fel, majd mintegy húsz perc várakozás után csörögtek vissza a postáról, hpgy kapcsoltáka kért számot. Ebben az esetben ez nem így ment.
Miután közöltem a tiszttel, hogy a szüleim és testvérem nincs otthon, de van egy hetven év körüli nagyanyám, a tiszt fölvette a kagylót, és beéeszólt, hogy kéri a .... számot. Két perc múlva a nagyanyámmal beszélt. (Kellett a két perc nagyanyámnak, mire a kis szobából, vagy a konyhából a telefonhoz ért). Kérdezte tőle, tudja-e hol van az unokája? Háromszor kérdezte meg, mire a nagyanyám megértette, hogy mire kíváncsi, de akkor közölte vele, hogy ő úgy tudja, Csurgón vagyok, lakodalomban, mert miért, a tiszt úrnak valami más információja van, és mi baj történt, és... Alig tudta megnyugtatni.
Elengedtek, simán, mielőtt jól "megmosta a fejemet" a pasas: hogyan lehet valaki ilyen felelőtlen, hogy így elinduljon otthonról, hogy azt sem tudja, kikhez megy, pontosan hova megy, és igazolni sem tudja, mert mi lett volna, ha nincs otthon a nagyanyám, aki igazolt....
Felbátorodva már meg mertem kérdezni, mielőtt eljöttem, hogy merre kell menni az autóbusz állomásra, amit el is magyarázott - nem bonyolult, de eléggé ritkán jártam addig Nagykanizsán.
Persze már csak az utcán jutott eszembe, hogy de hiszen a zakóm belső zsebében ott van a meghívó a csurgói címmel, a vőlegény nevével, talán még telefonszám is található benne a táviratcím mellett...
Tényleg meg voltam ijedve, na.
A buszpályaudvarra érve, miután - természetesen - a pénztárak zárva voltak, az "Információ" ajtó mögött ugyan ült valaki, vagy három méterre az ablaktól, de rám sem hederített, és a menetrendből hiába próbáltam kideríteni, hogy melyik állásból indul busz Csurgó felé - nem igazán volt tapasztalatom távolsági busz menetrendekkel - odamentem az egyetlen értelmesebbnek tűnő párhoz, akik a néhány csellengő utas közül a legreménytelibbnek látszottak. Egy kimenő ruhában lévő katona beszélgetett ott egy busz mellett egy hasonló korú fiatalemberrel. Köszöntem nekik, és udvariasan megtudakoltam, mondanák meg, hogyan tudhatom meg, milyen autóbusszal jutok el innen Csurgóra.
Válasz helyett a civil ruhás fiatalember bemutatta a már ismert, piros sávos átlóval áthúzott BM igazolványát, és miután - ezúttal ő - hagyta, hogy tüzetesebben is szemügyre vegyem, cserébe elkérte az én igazolványomat. Mondtam neki, hogy a pályaudvaron a kollégái már ellenőriztek, de azt mondta, nem baj, menjek csak vele. Elmentünk valamiféle forgalmi irodához, nem tudom van-e még Szombathelyen a busz pályaudvaron ilyen, úgy él az emlékeiben, mintha egy ftorony lett volna, egy emeleti üvegablakos irodával. Oda ment be az ürge, engem meg kint hagyott a határőrrel, aki szerintem nem volt szolgálatban, bár most már sok minden részlet kiesett, nagyon meg nem óhajtok hozzákölteni.
Valószínűleg tényleg az állomási BM-esekkel beszélhetett telefonon a civilruhás BM-es, mert nemsokára visszaadta az igazolványomat, sőt udvariasan azt is megmutatták, melyik buszra kell szálljak. Közölték velem, hogy ugyan közvetlen járat nem megy Csurgóra, de egy csatlakozás van, ami megvárja ezt a Pécsre(!) induló járatot, és egyébként is, szóltak a kalauznak, szóljon nekem, hol kell átszállnom.
Pénzem kb annyi volt, hogy az útiköltségre elég legyen odáig, hiszen vissza már rokonokkal mentem volna, autóval az előzetes tervek szerint. Megváltottam teahát a jegyemet a bekötő elágazóig, és én is megkértem a kalauzt, szóljon, mikor kell leszállnom. A busz elindult, ment, megállt, újra ment, megállt, már ahogyan a távolsági buszok szoktak. A délutánból közben este lett, majd még estébb, a szürkületből sötét... , amikor egyszer csak egy megállónál minden utas fölállt, elindult az ajtó felé, és kiszállt a buszból, utánuk a kalauz és a sofőr is, majd mindannyian irányt vettek a megállóban lévő vendéglátóipari egység felé. Utolérve a kalauzt, megkérdeztem tőlem, messze van-e még a csurgói csatlakozás, ahol le kell szállnom, és egyébként most mi történik?
Erre a fejéhez kapva mondta, hogy elfelejtett szólni, olyan sokan voltak, egy faluval előbb kellett volna leszállnom, és hogy a mai utolsó járat onnan az a busz volt, amire nem szálltam át...
Gőzöm sincs, ma sem, hol voltam ebben a pillanatban széles e hazában, csak annyit tudok, hogy valahol Kanizsa és Pécs között félúton, egy kocsma előtt, durván egy 50-60 Km-es buszjegyre elegendő pénzzel a zsebemben. Kitalálni sem tudtam, mit csináljak.
Egy, a buszmegállóban álló, idősebb hölggyel beszélgetve meséltem neki a sztorit. Alighanem, azt próbáltam megkérdezni tőle, van-e valami mód innen Csurgóra eljutni. Azt tanácsolta, miután semmi más lehetőséget nem látott, menjek vissza a szembe jövő busszal - amire az a busz várt,  amivel eddig jöttem - Kanizsára, aztán meglátom, mit tudok tenni. Esetleg kerítek egy taxit, és elvitetem magam Csurgóra. Dehát csak annyi pénzem van, ami épp elég Szombathelyig a buszjegyre! Majd csak kifizetik a szüleim Csurgón, ha végre odaérek...
Így is lett. Visszamentem Nagykanizsára a busszal, ahol a hölgy azt is megmutatta, hol van a taxi droszt, és - ugye, kicsi a világ, - szólt a taxisofőrnak, hogy vigyen el Csurgóra: ismerte a sofőrt.
No azért ehhez kellett egy kis szerencs, meg bizalom. Az első "taxis" gyilkosság óta még nem telt el egy-két évnél több, és mondta a hölgy is, meg a taxisofőr is, hogy ha én állítottam volna meg bármelyik kocsit Kanizsán, ki nem visznek a városból...
Így azonban - hogy-hogynem - a kedves hölgy szavára hajlandó elvinni. Soha sem tudom meg, kik voltak ezek az emberek, akik segítettek rajtam. Ekkor már igencsak meg voltam ijedve. Mi lesz, ha nincs is ilyen vendéglő Csurgón? Mi lesz, ha van, de tök sötét, minden zárva, mire odaérünk? Pénzem egy szál sem, a viteldíjamat sem tudom kifizetni, nemhogy hazamenni...
Hamar odaértünk az elágazáshoz, a taxis tudta az utat, rákanyarodtunk a Csurgó felé vezető bekötő útra - azért én eredetileg azt gondoltam, legalább Nagykanizsáról közvetlen buszjárat megy ide - amikor egyszer csak zseblámpával körözni kezdtek előttünk. A taxi megállt, két határőr járőr az országúton, az egyik az én oldalamon lépett az ablakhoz.
Szólnia sem kellett, tekertem le az ablakot, adtam ki rajta a személyi igazolványomat és mellé az esküvői meghívót, mondván, hogy lakodalomba megyek, ide, csurgóra, a főtéri vendéglőbe....
Megnézte a személyiben a képet, meg engem, visszaadta a papírokat, és intett, hogy mehetünk.
El nem tudtam képzelni, mi történt.
Ezután esemény nélkül odaértünk. A násznép a levest fejezte be éppen, mikor megkésve bár, de megérkeztem a lakodalomba. A taxist kifizettük, és ezután tudtam csak meg, miért engedtek be ilyen simán Csurgóra.
Nagybátyám és a szüleim kikombinálták, hogy csak azzal a busszal jöhettem, amivel valójában jöttem is, és kijöttek elém az elágazóig autóval. Miután nem szálltam le a buszról, úgy kalkuláltak, hogy valami miatt lekéstem a buszt - késett a vonat vagy valami hasonló. Vissza, Csurgóra menet igazoltatta őket a határőr járőr, akiknek szóltak, hogy ha másfél-két óra múlva egy taxi jön egy fiatalemberrel, aki azt állítja, Csurgóra jön, lakodalomba, nyugodtan engedjék tovább, mert valóban Csurgóra jön, lakodalomba. Azok meg egy órával később engem igazoltattak.

2009. április 4., szombat

Gázboyler


A második tűzifa fuvar kitartott idén is tavaszig, és némi maradt is belőle novemberre - ha megérjük -, úgy néz ki. De a lányok szobájában már másfél hónapja elromlott a gázkonvektor. "Szerencsére" már nincsenek itthon, legalábbis szorgalmi időszakban, mindazonáltal csak meg kellett javíttatni. Ez 30000-embe került. Két hétre rá - e hét elejére - a meleg vizünk tűnt el: a 8 éves gázbojler adta meg magát. Ismét a "szokásos" iparos, aki évek óta rendszeresen visszatérő vendég nálunk; szerelt már gázbojlert,  gáztűzhelyt, vízvezetéket, vízcsapot, WC lefolyót és konvektort, valamint mindezt többszörösen és ismétlődően, és most "hitelbe" dolgozott. Fizetéskor 30000, és legközelebbikor megint 30000. Holnap viszem neki az első részletet.
"Kuncog a krajcár".
Feleségem számára egy éve keresünk munkát.

2009. április 3., péntek

Bokros-Bajnai-Reform csomag a bokor alján

Sem közgazdász, sem politikus nem vagyok, e szakmákhoz affinitásom sincs, így nem érzem magamat hivatottanak arra, hogy kiutat mutassak hazánk jelenlegi helyzetéből. Ez az egyik oka a többi között, hogy sem az eddigiekben nem próbáltam, sem a jövőben nem óhajtok részt venni a politikai csatározásokban. Meg kell azonban jegyeznem, hogy míg józan eszem azt mondja Bokros Lajos és a (tegnap megszűnt?) Reform-kör kör gazdasági-politikai javaslataira, illetve jelenlegi kormányfő-jelöltünk programjának ismertetett elemeire - ezek a programok, tudvalevőleg, mutatnak "némi" hasonlatosságot egymáshoz képest - , hogy előbb-utóbb minden valószínűség szerint le kell nyelnünk valami ilyen keserű pirulát, a gyomrom szorul össze arra a gondolatra, hogy eddigi tudatos életemben szinte semmi másban nem volt részem, mint "megszorításban" - akárhogyan is nevezték.
A pirulára visszatérve: számomra tökmindegy, milyen színű lesz az a néhány marékra való pirula, amit letuszkolnak a torkomon. A kimenetele - eddigi tapasztalataim szerint így is, úgy is három esélyes: vagy belehalok, vagy meggyógyulok tőluk - ezt tartom legkevésbé valószínűnek - vagy - és ez a legvalószínűbb - ugyanígy vegetálok krízistől az egyre súlyosabb következő krízisig, mint az eddigiekben.
Mikor gyerek voltam, ösztönösen is tisztában voltam vele, pedig soha, senki nem mondta, hogy semmit nem kérhetek szüleimtől, mert úgysincs miből adniuk. Örülnek, ha fizetés előtt még van miből ebédet főzni.
Mire dolgozni kezdtem, örültem, hogy hónap végén - feleségem ügyességének és leleményességének köszönhetően - volt mit enni adni a családnak, pedig éppen azért mondtam le a "tudományos" kutatási pályáról, és mentem, dolgozni "az iparba", hogy leendő családom megélhetését biztosítsam.
Első szakmámat a rendszerváltás mosta ki alólam.
 (Igazság szerint ez egy kis csúsztatás: mert több dolog is egybeesett ez idő tájt, de annyiban igaz, hogy ha a többi tényező nem jött volna közbe, akkor valószínűleg igen hosszú időn át lettem volna - vagy lennék ma is munkanélküli, illetve kényszter vállalkozó)
Ekkor szembesültem először azzal a lehetőséggel is, hogy egy munkahely váltás akár 40%-kal is növelheti jövedelmemet egyik napról a másikra. Ez a 40% olvadt semmivé az ezt követő 5 év során, hogy mire felocsúdtam, és ismételten munkahelyet - és ezzel pályát is - váltottam, fenntartani nem bírván, lakásomat is kisebbre kellett cserélnem. Ez volt a tesze-fosza Antall - kormány utáni első "Bokros-csomag" ideje.
A következő időszak sem volt könnyebb, és a reformokból számomra és családom számára mindíg csak a neheze jutott. A kedvezmények soha nem érintettek, hiszen soha nem voltam vállalkozó, így a mindenféle Széchenyi hitelek engem nem befolyásoltak, a "ötkeréknyolcgyerekhússzoba" (vagy nem pontosan így hívták azt a hablatyot?) sem rám volt kitalálva, bár majdnem minden eleme megvolt.
A gazdasági kanyaroknak mindíg csak a farvize érintett, ami a szennyet sodorta, bár nekem eddig még mindig volt munkám - tehát nem számítok az elesettek közé - két szakmám is van, és jelenleg egy negyediket művelek ötödik éve, miután egy harmadik szakmámal űzött munkahelyemet akkor "szervezték ki alólam", mire professzionális módon beletanultam önerőből.
Itt vagyok ötvenegynéhány évesen, 5 munkahellyel és négy szakma művelésével a hátam mögött, amikor 3 főiskolára/egyetemre járó gyerekemet és valamint egy súlyosan és egy kevésbé súlyosan fogyatékos gyerekemet kell eltartanom egy jövedelemből úgy, hogy ma, amikor megkaptam havi fizetésem (tudjuk: "kuncog a krajcár: ennyiért dolgoztál, nem éppen semmiért") már tudom, 20%-át holnap ki kell fizetnem egy - tényleg - kedves iparosnak egy halaszthatatlan javítás ellenértékének első részleteként, és azt olvasom, hogy áldozatokat kell vállalnom.
Tudja, tisztelt Antall, Bajnai, Bokros, Gyurcsány, Medgyesi, Orbán elvtárs és úr, és valamennyi "felelős" magyar politikus és közgazdász szaktanácsadó széles szép hazánkban: a tököm tele van veletek! Tetszettetek volna megdolgozni a fizetésetekért. Volt rá immáron 20 évetek.

2009. március 30., hétfő

"Ment-é a világ sorsa elébb?"

Két dolog zavar hosszabb ideje újra és újra, visszatérően. E hosszabb idő alatt az utóbbi pár évet kell érteni az alábbi problémakört illetóen.

A másik dolog egy elmesélésre váró történet, amit még hagyok egy kicsit érlelődni.

Amikor 1945-ben véget ért a II. világháború, Magyarország - miután hadszíntérré vált - teljesen leromlott állapotban, idegen hatalom által megszállva kezdett neki az újjáépítésnek. Ma nagyjából talán egyet lehet érteni abban, hogy a rendszerváltás előtti időszak tévútnak bizonyult országunk számára, még akkor is, ha az okokat illetőleg megoszlanak a vélemények (és akkor még igen szerényen fogalmaztam). Ami engem konkrétan zavar, hogy amikorra első emlékeim vannak fővárosunk utcáiról, tehárt olyan nagycsoportos óvodás, illetve kisiskolás koromtól, már csak egyetlen híd nem állt: az Erzsébet híd. A városban eltünedeztek a háború pusztítása nyomán (de szépen írtam! Írhatom így is: az amerikai bombázások nyomán) keletkezett üres házhelyek. Az emberek tömegesen lógtak - ezt most szó szerint tessék érteni! - a villamosok ütközőin és lépcsőin, és szardíniás dobozokban utaztak autóbuszok helyett.
De a villamosok jártak, a vonatok jártak - miután a háború végén egyetlen működő mozdony sem volt az országban - , a hidak álltak. Mindezt úgy, hogy közben volt egy elhibázottan erőltetett nehézipari fejlesztési időszak, egy forradalom, majd annak leverése.
Pedig a 2. világháború vége óta - amelyből, mint tudjuk, országunk vesztesként került ki - még csak 20 év telt el.
1989 környékén rendszert váltottunk. Hogy miért? Sokan azért, mert különböző okoból meg akartak szabadulni egy igazságtalannak és rothadtnak tartott elnyomó rendszertől, melynek súlyát saját bőrükön érezték. Mások azért, mert belátták, az eddig működő "szocializmusnak" nevezett rendszer, melyet sokan "kommunista rendszerként" aposztrofáltak korábban is és azóta is itthon is éps szerte a világban is, igazságtalanságai mellett még nem is hatékony, és a gazdasági csőd szélére vitte az országot. Mások pedig azért, mert úgy gonbdolták, hogy lesz rá elég erejük, hogy kifacsarják saját zsebük hasznára azt a kevés vagyont, amely még megmaradt az országban.
Azóta eltelt 20 év. Rendszerváltáskor ugyan nem állt jó helyzetben gazdaságilag ez az ország, de az az érzésem, annyira rossz helyzetben sem állt, mint 1945.-ben. Azóta mi is történt? Az új rendszer növelte az addig felhalmozott adósságot, racionalizálta az ország termelését a modern tőke által bevezetett szervezési elvek (a piac) segítségével. Ennek eredményei mára beértek.
Rekordot dönt a munkanélküliség, az ország a csőd szélén tántorog. Kiveszett a munkamorál, társadalmunk politikai eszméknek álcázott érdekcsoportokat támogatva szakadt részekre, miközben a hidakat és az ezerszer elátkozott lakótelepeket - melyek mégiscsak emberi körülmények között tették lehetővé a lakhatást százezreknek valaha - felépítő emberek százezreit sodorta kilátástalan helyzetbe.
Ez a társadalmi és gazdasági katasztrófával fenyegető helyzet, ami mára kialakult, egyedül s kizárólag a rendszerváltás után pozícióba került gazdasági és politikai irányító csoportok felelőssége.
Én világ életemben - szerencsés - beosztottként dolgoztam. Szerencsésként, mert eddig folyamatosan volt munkám, és el tudtam tartani családomat. Beosztottként - azaz távlati ügyekben döntési lehetőségekkel nem bíró végrehajtóként.
Amikor demokratikusan megválasztott döntéshozóink politikai vagy / és gazdasági döntései következtében eltűnt alólam egy-egy munkahely, eddig szerencsésen találtam másikat magamnak. Amikor lehetetlenné vált, hogy 20 éves autóm mellett a gázszámlát is kifizessem, megváltam az autótól, és kisebb lakásba költöztem. Amikor azt mondták, hogy keressek egy kötelet, ha nem tetszik a rendszer,  csak köptem egyet a volt bolsevik (az MSZMP Központi Bizottsága Ifjúságpolitikai Kutató Intézete egykori szocioplógus gyakornoka) véleményére , és dolgoztam tovább, mert a gyerekeimnek enni kellett adni. És még szerencsésnek is tartom magam, hiszen most itt ülök, és a világhálóra írom a blogomat.
Közben egyre jobban kapkodom a fejemet az újonnan felmerülő kanyarok kapcsán: Hogy is van ez? A nemzeti jobboldal támadja az állítólagos baloldalt balról? A baloldal, mint a finánctőke kiszolgálója? Vagy megszűntek ezek a fogalmak? De hát a tőke ma sem azok kezében van, akik a munkát végzik? Fiamnak azt tanítják az egyetemen, hogy nincs olyan, hogy értéktöbblet-elsajátítás. Akkor miből is lesz (lenne) a profit? Akiknek az az elemi érdekük, hogy jól fizető, stabil munkához jussanak, a (névleg) baloldali politikai/gazdasági tömörülést támadják. És még sorolhatnám a kérdéseimet.

De a fő kérdés, amire ez a szedett-vedett, és nem túl összefüggő blog kifut, a madáchi kérdés: "ment-é a világ dolga elébb" a rendszerváltás óta?
Hasonlítsuk már össze a 1945-1965 közötti gazdasági teljesítményét ennek az országnak az 1989-2009 közötti teljesítményével!
Igazam van? Nincs igazam?

2009. március 24., kedd

BKV szerződés




A BKV-vel kötött szerződés 1/12-ed részének 1/31-ed része.

Fizetési felszólítás BKV Rt vezérigazgató részére

Tisztelt cím!

Felszólítom, hogy köztem és a Budapesti Közlekedési Vállalat között fennálló személyszállítási szerződés folyó év március 24.-én reggel 7:15 - kor az Ön társasága által történt egyoldalú megszegése következtében a vonatkozó szerződés (éves bérlet) 1/12 részének (márciusi szelvény) 1/31 részének (március 21.-ére eső rész) az éves banki átlagos alapkamat 1/365 részével a fizetésig eltelő napokkal alkotott szorzatával (kamattal) együtt 30 napon belül fizesse meg.

Felszólítom továbbá a szerződésszegésből eredő erkölcsi károm: 2.5 km-es gyalogtúrám végén - másként nem volt lehetséges folytatni  utamat - 2 percet késtem munkahelyemről; mintegy 20000 Ft, valamint anyagi károm - esett az eső, sáros lett a kabátom a gépkocsik fröcskölésétől; a felmerült tisztítási költség 1500 Ft - a banki alapkamat napi 1/365 részével napi módon kamatozó 30 napon belül történő megfizetésére.

Emlékezttetőül tájékoztatom, hogy a jelzett időpontban műszaki hibás lett a 18-as villamos, és az Ön vállalkozása a megfizetett viteldíj ellenére sem biztosította a célállomásig történő tovább szállításomat, ezzel szerződésszegést követett el.

Szerződésem bemutatására - a fényképek között:http://fabijoe.multiply.com/photos/album/8/8  - mellékelem az Ön vállalkozásával kötött szerződésem (éves bérletem) március hóra eső részének (márciusi bérletszelvény) 23.-ára eső részének (1/31 rész) fénymásolatát.

 

Javaslom, vitás ügyünk rendezésére kérje föl az Ön által megbízott ügyvédi iroda vezetőjét.

 

Tiszetelettel

fabijoe

 

 

2009. március 12., csütörtök

Mese a bölcs(?) specifikáció-királyról és a rendszer-leányról




Mar 12, '09 8:10 AM

Egyszer volt, hol nem volt élt egyszer egy bölcs, öreg specifikáció Mátyás király.
Az a feladat szerepelt benne az okos rendszer-leány számára, hogy az vigyen ajándékot számára: a egyfajta tevékenységgel foglalkozó szervezetek jogutódos megszűnése esetében mondja meg neki, ki(k) a szervezet jogutódjai. De ne minden ajándékot adjon oda neki: Csak azok a szervezetek kerüljenek be a kincseskamrájába, akik ezt a fajta tevékenységgel végzik.
Hogy a jogutódok közül ki foglalkozik ilyen tevékenységgel, azt majd időről-időre (általában minden év elején) ő majd megmondja.
Amikor a rendszer-lány megmutatta a királynak, milyen jogutód-ajándákot adna, majd mégsem adta oda azt, mert nem volt neki ismert olyan tevékenysége, a király mérgelődni kezdett:
Ejnye-bejnye, miért csak megmutatod az ajándékot, és soha nem kapom meg?
A rendszer-leány erre így válaszolt: de hiszen királyom, Te kérted így: itt van az írásos rendszer specifikáció:
Csak azokat kéred ajándékba, akiknek van ilyen tevékenysége,
De ha van jogutódjuk, tudni akarod, kik azok.
Hogy egy újonnan létesült jogutódnak van-e ilyen tevékenysége, azt Te mondod meg, sokszor fél évvel a születése után.
Hát akkor honnan tudhassam én azt, hogy oda kell-e adnom Neked a jogutódot, vagy nem? Hiszen a tevékenység nem olyan, mint egy ház: nem öröklődik automatikusan a jogutódra.
Erre a specifikáció király nem tudott mit mondani. Súlyos gondokkal terhelten bólintott, és azon kezdett gondolkodni, hogy örökösre lenne szüksége. Azóta is tervezi az örököst, amíg csak meg nem hal, vagy a rendszer-királylány meg nem öregszik túlságosan ahhoz, hogy vendégségbe járjon hozzá.

2009. március 8., vasárnap

BKV strikes again (A BKV újra támad)

Mar 7, '09 4:45 PM

Ezúttal jogtalanul.
Fiam kapott egy felszólító levelet egy ügyvédi irodától, amiben 2004 óta mintegy 10 alkalommal kapott helyszíni bírságainak befizetését követelik tőle 15 napon belül. Az ügyvédi iroda mellékelte a megbízó levél fénymásolatát. Ez nincs cégszerűen aláírva, mert eltekintve a BKV jogi igazgatójának és egy főosztályvezetőjének nyomtatott neve (ők léteznek, a BKV-nál, ellenőriztem) fölé írt olvashatatlan krix-kraxtól, nem szerepel rajta a vállalat béjegzője. Így még én sem kötök szerződést senkivel, pedig én nem vagyok ügyvéd.
A felszólítások 2004. óta állítólag megesett időpontokat tartalmaznak, holott egy rendelet a közlekedési bírságok tekintetében buszon és villamoson, buszon 1 éves elévülési időt ír, metrón 5 évest.
A bírságolások pedig a megadott időpontokban meg sem történtek.
Elképzelhető-e, hogy a Budapesti Közlekedési Vállalat, mint jogi személy, okirat hamisítással foglalkozik, így próbál bevételt szerezni? Ha ez így van, hogyan bizonyítom, hogy az adott időpontban NEM bírságolták meg fiamat, tehát a követelésük jogszerűtlen és rosszhiszemű?
Elképzelhető-e, hogy egy ügyvédi iroda alkalmazottjai nem ismerik az elévülési jogszabályokat? Ha ismerik, elképzelhető-e, hogy egy ügyvédi iroda rosszhiszeműen küld ki elévült követelés behajtására felszólítást, feltéve, hogy nem tud az - egyébként elévült - követelés rosszhiszeműen jogtalan voltáról?
Mi a fenét tehetek ebben az ügyben, és mi a fenét tehetek, ha holnap ugyanilyen felszólító levelet küd  - ezúttal mondjuk számomra - az ügyvédi iroda, melynek én most nem írom ide a nevét, nehogy egy polgári vagy személyiség jogi perrel elárvereztesse a lakásomat, de kis kereséssel bárki könnyedén rá lehet. Mondjuk gugli és ha tippeket adhatok: BKV ügyvédi iroda pótdíj kereső szavak magas rangsorban  hozzák le.
Tehát: Figyelem, ügyvéd úr! Én NEM mondtam meg, kicsoda Ön! Én Nem éltem vissza az Ön adataival.
Azóta fiam megkapta a második felszólítást is az ügyvédi irodától. A 2007. évre vonatkozó dátumok között 3 db szerepel egy héten, amelyik héten nem tartózkodtunk Budapesten. Vajon hogyan bizonyítom, hogy azon a héten a Bakony hegység területén túráztam teljes családommal, amerre eddig még nem jár metró?

2009. február 10., kedd

Naivitas Simplicissimus

Rá kell döbbennem, tulajdonképpen csodálnom kell azokat az embereket, akik hisznek a  mesékben. Sokan vannak ilyenek. Időről-időre belefutok egy-egy fanatikus weboldalba, akinek tulajdonosa erőszakkal boldogító igéket hirdet, mintha az erőszakos boldogításból nem lett volna még elege ennek a vidéknek.
Boldogított itt már erőszakkal a kereszt, a félhold, nyilas kereszt és a sarló meg a kalapács is, mégis akadnak olyanok, akik azt képzelik, hogy majd a turul, vagy a nemzet táltosa hozhatja el a boldogságot az egész nép számára. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy' nem lehet átlátni az újabb és újabb szédítéseken, és hogyan nem lehet felfogni, hogy mindenféle, értsd: mindenféle megváltó eszme kizárólag prófétá(i)(já)nak hoz megváltást.
Csodálom azokat az embereket, akik elhiszik, hogy szellemi vezetőik a vízen járnak, és vakon mennek utánuk, nem ismerve sem szülőt, sem barátot, aki mást gondol a körülöttük lévő világról, mint amit szellemi instruktoruk a fejükbe vert. Ezek azok, akik nem nőttek ki a gyermekkorból.
Mindegy is tulajdonképpen, hogy a szellemi vezető a gyűlölt diktátor, aki megszabja, mit csinálhat, vagy gondolhat valaki, vagy a jóságos apa, a nemzet, a nép, vezetője, (de még jobb, ha egyben spirituális, lelki vezető is), hiszen ő teszi lehetővé, hogy továbbra se kelljen felelősséget vállalni saját sorsunkért.
Csodálom, de sajnálom őket, hiszen nem nőttek ki a gyermekkorból. Nem tudnak döntéseket hozni, és nem merik vállalni a felelősséget saját döntéseikért. Magyarországon már két évtizede megtörtént a "rendszerváltás" és mégis milyen jó mindennek az okát a gonosz elnyomóban megtalálni, nem pedig saját élhetetlenségünkben keresni.
Milyen jó is hinni, hogy csak akarni kell, megtisztítani az országot az idegenszívűektől, kommunistáktól, hazaárulóktól, magyarkodóktól, fasisztáktól, nacionalistáktól, zsidóktól és cigányoktól, hogy csak azok maradjanak, akik az ÉN szellemi vezéremben hisznek, csakúgy, mint én, és attól kezdve a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez.
Innen érthető, hogy az Únión kívül is van élet, hiszen sokkal könnyebb a homokozóban az óvó néni hangjára figyelni, mint felnőtt emberekkel egyezkedni, velük szemben polgár módjára kiharcolni érdekeinket. Különösen, ha valamilyen óvó bácsi még azt is bizonyossá teszi, hogy lesz még szőlő, négy kerék, három szoba, és tizennegyedik havi nyugdíj, és egyébként is a mi fajunk a legnagyszerűbb ember a világon - ha nem kell magunkat másokhoz mérni.
Ha pedig mégsem jön el egy csapásra a kánaán, azért sem én vagyok a felelős, hanem ő. A GONOSZ, akinek egyetlen célja, hogy a becsületes polgárt/magyart/vállalkozót/dolgozót/embert (nem kívánt törlendő) ellehetetlenítse, kisemmizze, kitúrja, megfossza ősi/szerzett jogaitól/javaitól stb. Ez a gonosz a kecskebak, akire ráruházzuk minden esendőségünk, gyávaságunk, tétovaságunk és bűnünk. Ezután nincs más dolgunk, hogy kiűzzük ezt a gonoszt magunk közül, hogy igazainkat így megszabadítván azonnal elérhessük a kánaánt.
És van, aki felnőttnek gondolja magát, és mégis teljes szívével hisz ezekben a dajkamesékben.

2009. február 5., csütörtök

A BKV változott királylány esete

Többszörösen kell elnézést kérnem attól, aki arra vetemedik, hogy beleolvasson ebbe a bejegyzésbe. Először is, a címnek vajmi kevés köze van a füstölgés témájához, aztán meg ha valaki, mint én, hülye, az forduljon föl, és ne mást hibáztasson, valamint ne harmadik felet terheljen a hülyeségével. De hát valahogyan csak ki kell füstölögni magam...
Mintegy 15 éve járok éves bérlettel dolgozni. Volt, amikor a munkahelye(i)mtől, volt amikor saját forrásból származott az évenkénti egyszeri befektetés. Idén a munkahelyemtől származik, és már év elején feltűnt, hogy az eddig megszokott - változó küllemű és árú - ámde egyetlen szelvény helyett 12 db-ot kaptunk. Természetesen arra is felhívták a figyelmemet, hogy az "éves" havi bérlet szelvények (mi a lópikula ez a fából vaskarika) nem 5.-éig, hanem csak a hónap végéig érvényesek. Ezek után már csak természetes, hogy elfelejtettem cserélni a bérletszelvényt, miután az elmúlt 15 éveben sohasem kellett. Ez a feledékenység most 3000 Ft-omba kerül.
Van egy néhány javaslatom további bevétel szerzésre a BKV számára: Kis ráfordítással a 12 db "éves" kedvezményes bérletszelvény helyett az "éves" bérletet 36 db-ban is ki lehet adni, mondjuk minden szelvény a holdhónap első illetve utolsó negyede előtti napig lenne érvényes. Ez rögtön bevétel növekedést okozhatna, hiszen havonta kétszer lehetne megbírságolni a mind a 36 db "éves" bérletszelvényt egy összegben előre megvásárolók túlnyomó többségét. További bevétel növekedést eredményezhetne az a kizárólag a BKV bérletpénztáraiban megvásárolható holdnaptár, amelyik feltüntetné, hogy az adott évben milyen dátumokra esik a hold első illetve utolsó negyed fázisa, azaz milyen napokra figyelemmel kell cserélni az éves bérletek szelvényeit. Különösen akkor jelent bevétel növekedést, ha ez a naptár csak az első büntetés befizetése után, kizárólag az Akácfa utcai bérletpénztárban lenne megvásárolható.
A bevétel realizálásához természetesen tovább kell növelni a BKV produktív létszámát. Ez úgy oldható meg, hogy tovább csökkentik a járatok számát, és az ily módon felszabaduló vezetőket jegyellenőrként alkalmazzák. Ha pl. - ezt nem tudom - tegyük fel a BKV jelenleg 1000 járatot üzemeltet átlagosan naponta, és dolgoztat naponta 250 jegyellenőrt, az 1000 járat felére csökkentésével 750 ellenőr szabadul föl.
Optimalizálási számításokkal kikalkulálható, mi a helyes járat csökkentési arány, hogy az ellenőrök még kiszámíthatatlanul jelenjenek meg - ne figyeljenek fel erre az utasok - de bevétel maximalizációt eredményezzenek. E feladat megoldása nem tűnik túlságosan bonyolultnak még egy közlekedési vállalat menedzsmentje számára sem, főként, ha valami tanult embert bíznak meg elvégzésével.
Az igazság, hogy baromi pipa vagyok, hogy az "éves" bérletszelvényem megvásárlása után bírságot is fizettet velem az a cég, aki az elmúlt év végén úgy összekeverte a járatokat, hogy egészen más utazási szokásokat kellett kialakítani, mint az elmúlt 15 évben. Lehet, hogy itt lenne az ideje egy konkurrens városi közlekedési társaság megalakításának?
Na "persze" a dolog itt nem ért véget. Miután elslattyogtam a cég központi pótdíj pénztárába a meglévő, szabályosan kitöltött (nem utólag vásárolt, hiszen ezt meg sem lehet venni, külön, csak egyben, mind a tizenkettőt - vagy ezt is rosszul tudom?) bérletszelvénnyel ellátott igazolvánnyal, valamint 3000 Ft-tal és személyi irataimmal fölszerelkezve, és némi sorbanállás után az ablakhoz jutottam, ott közölték velem, hogy ezt a bérletet nem mutathatom be, mert lejárt (?). Mondom, hogy járt volna le, itt van rajta, hogy 2009. február. Nem a szelvény, az igazolvány. Menjek el egy bérletpénztárhoz, csináltassak új igazolványt, azután jöjjek vissza az új bérletet bemutatni. És mi lesz a bérletszeklvénnyel, amire - természetesen már rávezettem az igazoplvány számát? Ha megvan még a fedőlapja, kicserélik.
Hazafelé beballagtam egy bérletpénztárba, ahol megérdeklődtem, mit csináljak, ha új igazolványt csináltatok, vegyek újabb 1/12-ed éves bérletet? Merthogy ezen a régi (még meglévő) bérletigazolványom száma szerepel. Nem, hangzott a válasz. Ha még megvan a teljes bérletszelvény - tömb - tudjuk: a 12 db-ból álló éves bérletszelvény, melynek egy darabja tehát 1/12 bérletszelvény, akkor azt vigyem be a központi jegypénztárba, ahol kicserélik.
Namármost, tavaly ősszel, miután elvesztettem (vagy ellopták) egyszer a tárcámat csináltattam egy új bérletigazolványt. Aztán két hét múlva egy "becsületes megtaláló"-tól szinte minden iratomat visszakaptam - miután már megcsináltattam az új személyi- és lakcím kártyámat, munkahelyi belépőmet ésa bérletigazolványomat is, csak a bankkártyám hiányzott a tárcámból. Mostz tehát hazamentem, elővettem a tavaly ősszel elkészített igazolványt, és gondosan körbevizslattam: vajha lehetne-e ebben valami kivetni valót találni.
Hát hogyne lehetne! Természetesen nem szerepel rajta a kiállítás dátuma, és az érvényesség határideje, mint ahogyan ezek az adatok a régi igazolványomon sem szerepelnek - ennélfogva le sem járhatott az érvényessége. Hiszenb vagy nem is volt soha érvényes: akkor a vállalat alkalmazottja munkaköri mulasztást követett el, amikor kiállította azt számomra, vagy meghatározatlan ideig érvényes, hiszen nincs rajta a lejárat dátuma, akkor a BKV pótdíj irodájában szórakoztak velem fölöslegesen. No mindegy, a teljes bérletszelvény tömböt, a régi és új  (mivel a dátumokat a pecsét alatt egyik helyen sem tölktötte ki a BKV, egyaránt érvénytelen) igazolványokat, a kapott csekket és némi kpő-t magamhoz véve ismételten megjelentem az irodában, ahol némi várakozás után rendezhettem adósságomat. Távozás előtt azért megkérdeztem, hogy akkor most mi is légyen a két igazolvány és a régi szám, meg az új igazolvány ügyében? UGYE nem azt akarják mondani, hogy az éves bérletem mellett februárban járjak jeggyel, vagy vegyek még egy bérletet? Nem, februárban tartsam magamnál mindkét igazolványt, és azokkal el kell fogadniuk az ellenőröknek a bérletszelvényt. - Csak ők is tudjanak erről!
Még van némi hozzáfűzni valóm a fentiekhez.
1.,Szó volt már róla, intézkedés még nem, hogy a BKV - tehát egy vállalat - alkalmazottjai hatósági: értsd: közhatalmi - jogosítványokat kapnának. De mivel nincsen nekik, vajh mi alapon kérték el a személyi irataimat?
2., Amikoris befizettem - az egyébként általam nem vitatott - pótdíjat, a pótdíj pénztár alkalmazottja szintúgy elkérte a személyi azonosítómat és lakcímemet tartalmazó iratokat, anélkül, hogy bármiféle őt erre feljogosító igazolványt mutatott volna nekem.
Ismétlem: aki nem fizeti meg a viteldíjat, fizessen pótdíjat, ha a szolgáltatást igénybe veszi, ezzel nincs bajom. De én miért is vagyok köteles olyan iratot átadni valakinek, akinek nincs erre hatósági felhatalmazása, amely iratot jogszabályaink szeriont csak hatósági személy kérhet tőlem?
3., Tessék nekem megmondani: Hol, melyik járművön van kihirdetve, hogy a le nem járt határidejű (mert nincs is rajta határidő feltüntetve) régi típusú bérletigazloványokat milyen határidővel kell újra cserélni?
4., Tessék megmondani nekem: Ha a jegyellenőr észrevette, hogy előző havi bérletszelvényem van, azt nem látta, hogy a bérletigazolványom is régi típusú? Igazán figyelmeztethetett volna erre a körülményre is, akkor megtakarított volna számomra egy felesleges utat, és nyert volna számomra kb másfél órát az életemből.
De azt hiszem, ettől még messze vagyunk.