Bérlet ismét

Úgy tűnik, rohamosan öregszem. Mással nem tudom magyarázni, mint időskori demenciával egyre gyakoribbá váló figyelmetlenségeimet.
Természetesen ismét a BKV bérlet és ennek körülményei a téma. De egy kissé messzebbről kell kezdenem.
Tegnap délután a teljes munkanapon keresztül történő kimerítő billentyűzet püfölés után megérdemelt pihenőidőmet töltöttem otthon a gép előtt ülve és a billentyűzetet püfölve, amikor a jobb lábam bokája környékén szúró fájdalmat éreztem. Közelebbről megvizsgálva a témát, családom más tagjaival együtt arra a következtetésre jutottam, hogy minden valószínűség szerint egy érfal adta meg magát a körülményeknek, más oka nem nagyon lehet a bokám környékén kialakulóban lévő mogyorónyi lilás duzzanatnak. Azt eddig is gyanítottam, hogy lábammal nem nagy valószínűséggel nevezhetnék be a győzelem reményében szépségversenyre, a rajta egyre feltűnőbbé válő kékes-lilás rajzolatok szaporodása mián, de ilyet eddig fel sem tételeztem. A jelenség persze érthető, ha arra gondol az ember, hogy immár két és fél évtizedet töltöttem el mindenféle munkakörben ülő munkákkal, a térképszerkesztéstől kezdve a programozáson és informatikai rendszer tervezésen kívül sok minden egyébbel is foglalkozva, mikor mi jött, és ez idő alatt nem sokat foglalkoztam a mozgással. Előtte - az egyetemi évek alatt - viszont annál többet. A lábamon látható hálózat nem kis részben köszönheti létrejöttét annak a ténynek, hogy csizma híján az ember kénytelen némileg nagyobbat ütni tenyérrel a lábszárára, ha azt szeretné, hógy a csapást hallani is lehessen. Ha ezt valaki éveken keresztül heti 4-5 alkalommal 2-3 órán át rendszeresen teszi, annak - későbbiekben rá kell jönnie - maradandó következményei lesznek.
Persze, egészségére odafigyelő, művelt európai kultúrlényként (lehet, hogy ez egy kicsit
 már túlzás?) az ember tudja, hogy az egészséges életmód nem merülhet ki a 9-10 órán
keresztüli gépelésben, ezért már évekkel ezelőtt beszereztem egy kerékpárt kivénhedt
Csepelemet helyettesítendő. Használtan, persze, igen olcsón, mert többre nem futotta.
A kerékpár az első nyári egy hetes túra második napján kezdte kimutatni a foga fehérjét,
amiből akkor lánccsere, majd később hátsó váltócsere lett. A következő őszre a megrepedt
kormány helyett is újat kapott, és csak azért nem újult meg az első váltó és a fékrendszer,
mert újsütetű tulajdonosa kifogyott a pénzből, meg egyébként is megjött a rossz idő.
A téli időszakot a pincében első kerekénél fogva egy, a téglafalba bevert kétszázas szögre
fellógatva kezdte tölteni több, más, gyermekeim részben használt, részben kinőtt
tulajdonát képező társa mellett. Ez így volt addig a napig, míg egy szomszéd be nem
csöngetett a hírrel, miszerint a pincében több rekeszről lefeszítették a lakatot, és volt ahonnan mindenféle dolgokat, máshonnan Isten tudja miket elvittek szintén csak az elébb említett tudhatja, kicsodák. Tőlunk mindenesetre ezt, a felújítás alatt álló bringát, valamint két
másiknak a nyergét (?) tulajdonította el az illető.
Nem vagyok különösebben bosszúszomjas természet, de. Mint említettem, a kerékpár fékrendszere még felújításra várt - ez gyakorlaban annyit jelentett, hogy nem túl nagy sebességgel gurulva különös elővigyázatossággal 30 méteren belül minden további nélkül meg lehetett állni vele. Ezt a tényt, valamint azt a körülményt figyelembe véve, hogy a házunkból kerékpárral legvalószínűbb irányba történő távozás esetén kissé lejtős úton haladva olyan egyenrangú útkereszteződés következik, ahol 10 balról érkező gépkocsi közül kilenc nem adja meg az elsőbbséget sem a gyalogos átkelőhelyen áthaladónak, sem a jobbról érkező járműnek, némi kárörömet érzek. Mindenesetre a helyi lapok balesetjelentéseit elkerültem
abban az időben.
Tegnap - ezen előzmények figyelembe vételével és tudatosításával családtagjaimmal és
az Internettel történő konzultáció után úgy döntöttem, elsántikálok a "háziorvoshoz",
és megmutatom neki a fent nevezett kékeslila duzzanatot, valamint meghallgatom tanácsait,
melyek minden valószínűség szerint arra vonatkoznak majd, hogy a lábat felpolcolva
pihentessem, esetleg vizes kendővel borogassam. (Nem tudom, próbált-e már valaki úgy írni számítógép - vagy akárcsak írógép - billentyűzetén, hogy közben az egyik lába kinyújtva valami, a fenekénél magasabb helyre támaszkodik, és mivel más ilyen helyzetben nem nagyon jön szóba, ez a valami nyilvánvalóan az íróasztal lesz. Nos én tegnap megpróbáltam. Aztán letettem róla, ugyanis  nem óhajtottam a bokatáji fájdalmat megtetézni egy gerinctáji fájdalommal is.)
Elballagtam tehát a rendelőbe, ahol annak rendje és módja szerint kiderült, hogy a háziorvosom a tegnapi nap folyamán délelőtt rendelt. Ezután hazaballagtam. Az útnak mindenesetre lett annyi hozománya, hogy hazafelé mentemben sikerült szert tennem
két adag seritalra is. Azt ugyan nem egészen értettem, feleségem miért nem fogadta
kitörő lelkesedéssel a neki felajánlott adagot, míg lányom fel nem világosított arról a tényről, hogy két másik, az általam hozotthoz szinte - de csak! - a megszólalásig hasonló adag hűtőzik már a hűtőben. Ez persze - talán férfitársaim egy része belátja -  nem ok arra, hogy jószándékunkat negligálja bárki is, hiszen...
Hazaérkeztemkor letettem az asztalra a tárcámat, amit természetesen ott is hagytam ma reggel. Ez tehát a mai reggeli séta előzménye.
Az írás apropója ugyanis, a bérlet, amit akkor vettem észre, hogy ismételten otthon maradt,
mikor a megállóban a hátam mögött a villamosra fölszálló két személy mindegyike
kezelte a jegyét. Ha ezt ketten teszik közvetlenül egymás után reggel hét óra
magasságában egy negyedéig telt villamoson, és nincs náluk poggyász, amivel
vonathoz igyekeznének, csak egy kisméretű válltáskát hordanak, már a
"jegyeket, bérleteket kérem" előtt is csak BKV ellenőrök lehetnek. Így tehát rögtön
keresni kezdtem a tárcámat, majd, miután rájöttem, hogy otthon van az
íróasztal sarkán (azon a helyen, ahova tegnap a lábamat próbáltam felpolcolni),
leszálltam, és gyalogtúrát indítottam.
Mindenesetre a nap folyamán van némi eldönteni való: átmenjek-e vajon az "üzemi" orvoshoz a másik épületbe - ehhez belépőt kell kunyerálnom az ottani kapuőrtől, akit, mivel ritkán
járok arrafelé, nem ismerek. Alkérdés: rendel ma délelőtt a doki? Vagy: visszamenjek-e
délután a háziorvosomhoz, akit immár egy éve - szerencsére - nem láttam (bár, sajnos,
az utóbbi 2-3 évben többször, mint előtte tíz éven keresztül, összesen), és töltsek másfél-két órát a váróban, vagy hagyjam a fenébe az egészet, hiszen már ma reggel is gyalog tettem meg az utolsó másfél kilómétert.