2014. március 31., hétfő

Észt nem oszt az idő sem

Észt sem oszt az idő;
akár összezáruló,
vagy megnyíló is lehet.
Amire a tavasz kifő
a Nap tüzén, az áruló
elfelejti az őszt és a telet.

Ész az van vagy nincsen,
ennyi évesen már
nem is remélheted,
hogy oszt még ész-lapot Isten,
és még ezután várhat rád
más, mint végső eszméleted.

Csavargasd tehát a kávéfőzőt
reggel, és este az agyad,
hogy kiírd magadból versben,
hogy kiengedd minden gőzöd!
Az alap-bánat úgyis bent marad,
és szemedbe röhög nyersen.

Mára elrontottál
mindent, amit lehet,
hiába hitted azt,
hogy a boldogság ott vár,
mert van szíved és eszed;
sokszor voltál csak sült paraszt.

Észt később sem oszt már
az elfolyó idő,
akkor sem, ha ez zavar.
Ha régen is buta voltál,
ne várd, hogy tavaszra kinő
eszed, ha borítja avar!

Széljegyzetek Sághy András: Ottlik szép (szabadság-) illúziója (ÉS,2014.március 14.) feuilletonjára.

1., Sághy idézi Szilasi László Anakin című tárcáját:

"... a szocializmus negyven éve alatt jószerivel teljesen elfelejtettük, hogy tulajdonképpen hogyan is kellene viselkednünk egymással, és hiába hitegettük magunkat azzal, hogy egy túlzsúfolt, titkos szobában még minden megvan."
Megjegyzésem: a helyzet a szocializmus bukása óta kétségtelenül és egyre rohamosabb mértékben romlott.
2., A Homo eticus egy lehetetlen állatfaj. A Homo sapiens Homo eticussá való alakításának kísérletei szükségszerűen aHomo brutalisban végződnek.
3., Ha az életem (valamilyen okból) nem teljesedhet ki a valóságban, akkor azért, hogy kiteljesedhessen, annak "felépítményében", a valóság égi másában - gondolati tükörképében -, a művészetben kell kiteljesednie, hátha az majd visszahat a valóságra.
Az a tudat (hit) mozgat, hogy igen, visszahat.

2014. március 30., vasárnap

Ne hagyj az árokparton!


Öljön meg engem a verseny,
dögöljek árokba halkan,
hiszen már majd' belehaltam,
abba, 'mit rám hozott versem!

Mindegy, hogy mi lesz itt holnap,
ha múltamba belevesztem,
nem lesz több nyugodt estem,
mert hittem egy hívó szónak.

Hogyha majd az árokszélen
fekszem egy tüskés bokorban,
rongyom is bűzlik a szélben,
s bánatom szétfolyt már borban,
ha te az úton mész szépen,
rúgj egyet rajtam, és jól van!

Hang és visszhang

Ne csábíts, ne lódíts,
ne hazudj, csak valódit
mesélj, hogy hihessem!
Emelj föl, hogyha földre estem!

Ne gyűlölj és ne üss vissza,
s bár véredet már más issza,
mégis higgyél bennem!
Mert hited nélkül már elvesztem.


---

Ne állj meg, menj tovább,
és ne játszd az ostobát,
hogy szebb is lehetne!
Túlélésre lettél teremtve.

Ne kússzál a porban,
és ne hidd, hogy úgy jól van
minden, hogy keserű!
Jöhet még fájdalmadra derű.

Vázák egy huzatos szobában

Huzatos lett létünknek szobája,
átjár rajta a semminek szele.
Életünk meg nemes porcelán váza,
amelyet mi magunk töltünk tele.

Magas polcokra tesszük a vázát.
Csattanva törik széjjel a kövön,
ha szívünk semmi korlátján ágál,
s elszivárog belőle az öröm.

Tedd följebb más vázáját a polcon,
furán majd tiéd is följebb kerül!
Beszáradt bút majd öröme oldjon,
hogy megmaradjon vázád emberül!
Nem hiszem, hogy kell még igazolnom:
léted a semmitől csak így menekül.

2014. március 29., szombat

Ne sugdoss!

Ne sugdoss fülembe semmit!
Csörömpöl, zakatol agyam,
nem talál mást, aki felnyit,
benne: létet, boldogtalant.

Ájulás kerülget éjjel,
a nappal újra megaláz.
Hiába villogott vészjel,
lassan már elemészt a láz.

Kiszáradt álmok zizegnek
koponyám boltíve alatt;
nincs pihenése idegnek,
szívnek, a lázból ez maradt.

Nem súghatsz örömhírt, semmit.
Azt csak lázálmom képzelte,
hogy jó szerencsém majd felnyit
egy ajtót, s szabadul elme,
szív, és lélek; él csipetnyit,
mert a halált átvészelte.



Ott kívül tavasz van

Íme, ott kívül már tavasz van,
és én őszbe burkolózom:
nincsen részem még a vigaszban,
pedig kívül dől az ózon.

Sivár a puszta lét nekem már,
mióta kihűlt a parázs.
Megújulás rám többé nem vár,
lefoszlott rólam a varázs.

Megjött a csend, a zaj csitult,
jaj, e némaság most gyötrelem.
Még egyre csak kísért a múlt,
a boldogság újra nincs velem.
Ott kívül száz virág virul.
s nem bont ki engem már senki sem.

2014. március 28., péntek

Sivatagosodva

Bal, jobb, sehova se' mész,
elmenekült már messzire az ész.
Bal, jobb, egyes-egyedül,
füledbe már csak  szél hegedül.

Bal, jobb, sehova se' mész,
körben zakatol a józan ész.
Bal, jobb, céltalan a lét,
elszórsz minden csecsebecsét.

Odafenn ragyog a szigorú mosolyú ég.
Sehová se' megyek, kicsikét maradok még.
Elesett szívemet, ha valaki fölemeli,
szabadulnék.

Bal, jobb, a lélek elalél,
mert talpad alatt ott kavarog a szél.
Bal, jobb, de nem adod alább,
száraz ágról kalimpál a láb.

2014. március 27., csütörtök

Új tavasz a Vérmezőn

A Vérmezőn a fák ma
mind virágban állnak.
Ezüst-arany ágaikon száz rigó dalol.
A télbe öltözöttek
mind tavaszra vártak,
csak én nem szabadulok jégpáncél alól.

A Vérmezőn a varjak
örülnek a tavasznak.
Egykettőre messze száll a varjú sereg.
Vége lett a télnek,
vidám rigók zenélnek.
A fák alatt csak az én szívem kesereg.


Száraz ágon

Elszáradt fa tar ágán
kiégett mezők fölött
az én szívem ott ágál.
Bele semmi költözött.

Fölötte fütyül a szél,
alatta ág zörög,
a Lét csak hideg acél,
amellyel én is ölök.

A tavasz sem varázsos

Áporodott bűz szállong
a bokrok alól a parkban,
bár a tavasz ott már zsong.
Más országot akartam.

Mennyi emberi élet
hullott már szanaszét!
Egyre csak attól félek,
ennyi "még nem elég".

Messze morajlik a város,
itt csend van a lombok alatt.
Már a tavasz sem varázsos:
a nyomor velünk maradt.

2014. március 26., szerda

Elűzni minden szépet.

Kamaszkorom óta
semmi sem változott:
ugyanaz a nóta.
Gondolom, átkozott
lehet az életem.
Nincs örömöm benne.
Csak esz a félelem,
mintha sajtból lenne
kerek, fehér lelkem,
s a félelem egér.

Lyukakat rág bennem.
A Semmi belefér
azokon keresztül
elrongyolt szívembe.
Többé meg se rezdül,
nem kérik: eressz be!

Akit beengedtem,
messzire menekült,
mire megszerettem.
Lelkemen kereszt ült,
árnyat vetett arra,
aki felém lépett.
Nem mászom a falra:
én űztem el a szépet.



Útilapu


Lajtai Gábornak Csontpalást című kötete megjelenése alkalmából

Háj, háj, varjúháj,
a legényszív értem fáj.
Cukorsüveg, törökméz,
megvakul, aki rám néz.

Szél, szél, őszi szél,
aki csókol, nem beszél.
Ha csókom kifecsegem,
elrepül a szerelem.

Tél, tél, hideg tél,
de keveset öleltél!
Vigyázz, jön a kikelet,
elkergeti a telet!

Ég, ég, tiszta ég,
ölelésből nem elég.
Öleletlen maradok,
puszta létbe ragadok.

Mammutok

Kettő Mammut áll az úton.
Egyik nagyobb, mint a másik.
Előttük az orrom húzom,
elmém ebbe belevásik:

honnan jöhet ez a szarszag?
Ki csinálta azt a halmot?
A mammutok rég kihaltak!
Idehajtottak pár barmot?

Nagy a bűz a Mammut előtt,
trágyahalom az úttesten.
Jól belengi a levegőt
nyitás előtt, Budapesten.

2014. március 25., kedd

Nem érdekel

Hogy alattam a Föld fordul el,
vagy pofán vág egy nagy szívlapát,
s üvöltve mondok jó éjszakát,
engem kurvára nem érdekel.

Engem mindenki megalázhat.
A beszédnek semmi értelme,
ha magányba őrül az elme:
én már nem nyitom ki a számat.

Nem vagyok létre való, tudom.
Inkább megmaradok olyannak,
aki falnak megy vagy folyamnak,
tudásom sem kamatoztatom.

Én saját mocsaramba veszem.
Ha bántanak, vissza sem ütök,
tudom, mindenki rajtam röhög,
de forogjon a Föld nélkülem!

Porrá széthullni

Azt mondják, kőléthez nem kell soha semmi:
könnyű dolog lenne kemény kővé lenni.
Koptatna esővíz, csiszolhatna a szél,
egy darab andezit a magánytól sem fél.

Jó lenne, ha szívem kővé válna végre,
nem várnék már híven a jóra, a szépre.
Minek várni arra? Soha nem jön többé,
hát váljak én magam rideg, kemény kővé!

A kőszívnek nem fáj, ha repeszti bánat.
Sivár, puszta a táj? Csak hideg szél támad?
Nap tüze hevíti, fagy repeszti széjjel,
homokká elporlik csillagtalan éjjel.

Azt mondják, a kőszív élete kietlen,
de ha kőből lennék, nem kéne szenvednem.
Semmi nem fájhatna. Sötét, sivár éjjel
csöndes magányomban porrá hullnék széjjel.

2014. március 24., hétfő

A hiány dala

"Fáradt vagyok, és te oly messze vagy",*
és nem is jössz már soha vissza többé.
Az árnyak nagyok, és minden cserben hagy,
Vígságom, és eszem porladt köddé.

Nem értem azt, hogy miért ily szürkén élek,
hogy miért vagyok mindig szomorú,
nem értem, hogy miért leng alacsonyan a lélek,
hogy miért terem borúra ború.

Fáradt vagyok, és fáj nagyon a szívem,
úgy hiányzik már egy ölelés.
Elátkozott valaki, úgy hiszem, régen,
a pusztaság, ami hátra van, nem kevés.

Nem értem azt, hogy miért kell  ily siváran, szürkén élnem,
hogy miért üres napom, éjszakám,
nem értem, hogy miért kell az éjszakáktól félnem,
hogy miért nem várok már jobbat holnapután.

Fáradt vagyok, és minden messze szállt.
Távolodik tőlem a világ.
Fáradt vagyok, rám már csak a semmi vár,
a hiány belőlem mindent kirág.

Nem értettem soha, miért  ilyen szürkén élek,
miért nem talált meg a szerelem,
nem értettem sosem, hogy a jövőmtől miért félek,
hogy miért nem jön senki sem velem.



 * A Korál együttes A Kőfalak leomlanak című számának első sora.


2014. március 23., vasárnap

Nyolc tanka

(kísérlet)


Az én szerelmem
mint a bambuszerdő-tűz,
az égre lobog.
Mint madár szárnya abban,
úgy perzselődsz meg benne.

A te szerelmed,
mint a hűvös tó vize
frissíti lelkem.
Ringó hullámaiba
belefulladni vágyom.

Az én szerelmem
mint kút vizének tükre,
sötét és komoly.
Mint a Nap fényét a víz,
tükrözi a tiédet.

A te szerelmed
mint kútból húzott friss víz,
szomjoltón üde.
Iszom és főzök vele.
Lelkem tisztára mossa.

A te szerelmed
mint pacsirtadal réten,
az égben szárnyal
forró mezőink fölött
izzó augusztusban.

Az én szerelmem
mint sötétedő felleg,
amely vihart hoz,
de záporrá csendesül,
és szivárványként végzi.

A te szerelmed
mint a kinyíló rózsa,
üde, harmatos.
Alkonyattájra sárban
csizma tapossa el.

Az én szerelmem
mint sivatagi kaktusz,
kemény és tüskés.
Ha kezeddel érinted,
vércseppjeid táplálják.

Amikor a léted alapja a semmi

Amikor a léted
alapja a semmi,
majd megtanulsz végleg
szeretetlen lenni,
de amikor csalnál,
vagy téged csalnának,
esélyt mégse adjál
a fehér halálnak!

Amikor a szíved
fúrják fehér férgek,
s hited elveszíted,
még ne hidd, hogy véged!
Amikor azt hajtod
egyre, hogy hiába,
akkor legyen ajtód
szélesre kitárva!

Entrópia

A létben nincs egyensúlyban semmi.
Folyton nő a kín, a fájdalom.
Az örömbe munkát kell fektetni,
különben szíj hasad hátakon.

Mindaz, amit csak sajátként élsz meg,
mások szenvedésén alapul,
s amit egyszer átadtál a télnek,
nem csalod tavasszá ravaszul.

Munkát kell fektetni az örömbe,
a gyötrelem magától terem.
Csak boldogság juthat be körömbe,
fájdalom ne gyűljön idebenn,
de ha önzésemet nem töröm le,
csak a sötétség marad velem.

2014. március 22., szombat

Kemény telem

Én kegyetlennek érzem a nyugalmat,
mert reménytelen:
már nem langyosítja tavaszi fuvallat
kemény telem.
Az orkán elcsendesült ugyan, kifújt
a Napnak heve,
lejjebb szállt az égen, bealkonyult.
Elfolyt leve.

Nincs új látomás a szürkületben
- veszett fejszenyél -,
az ember csak néz rettenetben,
nem remél.
Csak járja útját reggeltől estig,
akár a marha,
barát nincs, kedvre nem derítik;
nem fakad dalra.

Lehetne áldás a nyugalom talán
- csak nem nekem -,
ha nem állna az emlékek falán:
reménytelen,
fekete bazalt betűkkel írva.
Volt egy esély,
amely mindenkinek megadatott.
És most sekély
a víz, amely mégis a számig ér.

2014. március 20., csütörtök

Virrasztó

Mesélnék bizony róla, habár tudom,
hogyha nekem mesélik el, én unom,
hogy az éjjel nem aludtam túl sokat.
Lehet, hogy ez nem érdekelhet másokat,
de mondanám, hogy miért, ha meghallgatod.
Jól tudom, hogy nincs rá semmi jó okod,
csak annyi, hogy ma erről mesélek neked.
Ha elég volt, hát itt be is fejezheted.

Szóval, álom híján voltam ébren én,
szívemből megint hiányzott a remény.
Noha tudom, hogy az éjre jő a nap,
létem e tudástól nem lesz boldogabb.
Csak forgolódtam álmatlan az ágyamon,
és már-már arra gondoltam, hogy elhagyom
a kis szobát, a lakásból is kimegyek,
s meg nem állok, amíg csak az istenek,
vagy létem vége meg nem állít végre már,
amíg el nem jön értem majd a halál.

Hogy’ kerül halál a képbe, kérdezed,
olyan közel a vég még nem érkezett,
hogy azon járjon minduntalan eszem.
Napközben ebédelek, vagy nem eszem,
ha eszem is, hát akkor sem nagyon sokat
de ha éjszakázom, fejem hasogat.
De mindegy is, a halál ide úgy kerül,
hogy a szív a búbánatban elmerül.
Tudja: magát sajnálni nem érdemes,
a fájdalom mégis sajnálatot keres.

De ha nem is megyek tovább utamon,
legalább megállok kint, a teraszon,
ahová a sápadt Holdnak fénye süt.
Jobb lenne, ha állhatnék így egyebütt,
hogy kiszellőztethessem ott fejemet,
ne zümmögjék tele azt a döglegyek.
Zavart, amit eddig leírtam, nagyon,
mivel tudtam azt, hogy így nem hagyhatom
életemet, mert így hagyni nem lehet:
csak kóválygok végig, mint a részegek.
Ha nincs szeretet, az maga a halál.
Az ember kereshet pótszert, de nem talál.
Írhatja rogyásig csak a verseket,
nincs vers, ami űzné a rettenetet.

A „faszi”, a Logodi utcai hajnalon
magához beszélt, bizony csak egykoron.
Úgy tett, mint ahogy nyomában én teszek,
talán elnézik nekem az emberek.
Lehet, a faszi már részeg volt talán,
én azt hiszem, nem talált rést a sors falán.
Testében már benne volt a fájdalom,
hogy milyen volt, talán jobb, ha nem tudom.

Új felé ment imént versem, jól tudom,
de most talán majd tovább megyek utamon.
Ébren voltam éjfél után, annyi szent.
Nem engedtem gondjaim közé idegent,
mint ahogyan most a versben teszem.
E kitérőt megbocsátja Istenem.

Mi volt, ami ébren tartott, kérdezed.
Ha kíváncsi vagy sztorimra, jól teszed.
De történet nincsen itt, csak hangulat,
aminek át kéne adnod magadat.

Sötét volt már belül is, mint odakint.
Bár a Hold szeme az éjjel ránk kacsint,
de más szem az, mint kacsintana párunk ránk,
ha levehetnénk magunkról az álruhánk.
Mert álruhában éljük végig életünk
és saját arcunk elmaszkolva szenvedünk.
Az álruha csak páncél, amely védene,
de kizárja létedből az életet.
Hát jó lenne szabadulni tőle már,
és ledobni ezt a merev álruhát.

Én nem voltam fönn az éjjel reggelig,
amikor az ég a fénnyel föltelik.
Megmondom most őszintén, férfiasan,
késő éjjel álomba sírtam magam.
Miért kellett így szenvedni, kérdezed,
hiszen ha helyembe magad képzeled,
semmi ok nincs a sírásra igazán.
Te sem látsz rést sehol álruhám falán.

Az égboltot felhő fedi, s nem esik.
Én hiába bámulok itt reggelig,
akkor sem láthatom meg a sok csodát,
ami beragyogna ablakomon át.
Nem épült az égen kristály palota,
engem senki nem is hívott meg oda.
Nem lobbant fel tűzcsóva felhők fölött,
a szívembe boldogság nem költözött.
Nem volt fátyol. Hiányzott egy drága nő,
akinek a két szeme izzó ékkő,
aki felderítené éj sötétjét
mert elhozza a szívedbe a békét.

2014. március 19., szerda

Rovarrágta szívvel

Rovarok rágják egyre a szívemet.
Persze ez csak olyan költői kép.
Nem tépek szirmokat: szeret vagy nem szeret.
Virágok nélkül is tudom azt rég.

Napfényes délutánt kellene élnem,
tündöklő alkonyt. Pontosan tudom.
Valami elromlott már nagyon régen.
Páros magányban járok utamon.

Minden estére jönnek a bogarak.
Fejemben szinte ezer zsibong,
és nem látok semerre mást, csak mocsarat,
amelyből kiáll pár égett facsonk.

Teljes a pusztulás és káosz bennem,
alig tart össze már a bőr.
Más úton kellene tán továbbmennem?
Minden kaput lezárt a kapuőr.

Bogarak eszik folyton a lelkem,
húsevő, szent szkarabeuszok.
Milyen a boldogság? Már elfeledtem.
Fülembe megint a semmi szuszog.

Nő a nyomás

 "Ad notam" Vörösmarty Mihály: Fóti dal

 
Fölfelé megy a pumpa a
fejemben.
Azt nem értem, józan hogyan
lehettem.
Ég felé tör a vérnyomás,
ha iszom,
nem is tör rám olyankor más:
víziszony.

Nem eszem, mert nem mozgok, csak
keveset.
Nem bírom a szilárdat, csak
leveset.
A léből is ami legjobb,
az a bor,
azt issza az igaz is, meg
a lator.

Akár lobog a szerelem,
akár nincs,
ha van egy jó pohár bor, az
drága kincs.
Borba fojtod, az élet,
ha keserű,
felvidít, ha úgyis kerülget
derű.

Érted emelem poharam,
jó barát,
aki megosztja most vélem
jó borát.
Veres a bor, akár a szívben
a vér,
nem, pedig mint a halál,
ami fehér.

Bort iszik a magyar ember,
nem vizet,
azután meg bódulattal
megfizet.
De ha kimérten fogyasztod
borodat,
akár meg is háromszorozod
korodat.

Dicsérte a jó bort már a
vén Mihály,
bort ivott Petőfi, és
Mátyás király.
Sokkal kisebb őnáluk
én sem vagyok:
én is iszom. Igyunk együtt
magyarok!

Irigykedem

Úgy irigylem a Napot, mert rád ragyog!
Irigylem a Holdat is, mert rád nevet,
a szelet, amely suttogja nevedet,
körül ölel, és a szíve sem sajog.

Irigylem a harisnyát a lábadon.
Szempilládon a hópelyhet kérlelem,
röpke percre cserélhetne énvelem:
olvadását ott boldogan vállalom.

Mint az alvadt vérdarabok, a szavak
kapcsolatot zárnak le, mint véreret.
Elraboltak tőlem minden életet,
ajkaimról már hiába hullanak.
Találnék szívhez szólókat, szépeket:
nem használnak, sokkal többet ártanak.

Fontos

Én tudom, hogy amit írok, fontos,
akkor is, ha senkinek sem az.
Általa lehet tudásunk pontos,
széppé csak így válhat az igaz.

Értem én, hogy írnak mások szebben,
pontosabban, mint én tudhatok,
szívem e tudástól mégsem retten:
ilyen verset csak én írhatok.

Nem számít, ha nem olvassa senki.
Mindegy, hogy vannak benne hibák,
hogy nem fogok verssel díjat nyerni,
hogy léteznek erősebb imák;
és enélkül sem történne semmi.
Csak szegényebb lenne a világ.

2014. március 17., hétfő

Ősvadonban

Az este hazafelé mentem,
mintha munkába mennék, oda.
Sötét dzsungel volt a lelkem,
fojtó, kusza, és fájón ostoba.

Tudom, hogy a dzsungel képet
felhasználta egy nálam nagyobb,
mert átélt ő is ilyen sötétet,
mint amilyenben most én vagyok.

Nem találom az utat a fényre.
Dante bolygott így a Kapu előtt.
Nincs okom örömre, reményre,
felirata már a szívemre nőtt.

Vezetőm elment tőlem végleg,
megbántottam őt, hát itt hagyott.
s én a sötétben várom a szépet,
az emberit, és a holnapot.


Nyomorult állat

Pusztába kellene üvölteni menni.
Hogyan lett belőlem nyomorult állat?
Tévedésem nem volt a jóslatban semmi,
megmondtam a nyáron: vonyítok utánad.

Üvöltésem csöndes, csak magamat tépem.
Égre száll a kínom, nem hallja senki,
felhőkön visszhangzik, meg az üres égben:
meguntam nagyon szeretetlen lenni.

Ki kellene állni bősz tenger partjára,
vagy erdőbe menni sötét, holdas éjen,
Holdra üvölteni vérfarkas módjára,
ha van, aki hallja, mind rettegjen, féljen,

s pusztába kellene üvölteni menni.
Szakadjon meg torkom, öljön meg a bánat,
amiért nem tudtam igaz ember lenni:
mint toportyán féreg vonyítsak utánad!

Sötétben


A szobába befolyik a sötét,
amióta nem tart már meg karod.
Én úgy hittem, hogy te is akarod,
hogy karomat én fonjam köréd.

Nagy a csönd énnálam, hogy elmentél,
a zárt ablakokon kívül lárma
zakatol, de belül, mint egy tárna,
ásít a hiány, és még tart a tél.

Nem tudom, hoz-e fényt rám a tavasz,
vagy csendembe fagyva élve halok
újra; ez már egyszer átélt szakasz.

Minden levegőmmel árnyalakok
libbennek, lélegzetük behavaz.
Meleged nélkül halálra fagyok.

2014. március 16., vasárnap

Homokra alapozva

Végig tudtam:
homokra alapoztam,
és most nézek
csalva, csalatottan.
Nehéz a lélek,
nincs társ, nincs barát.
Legyőzni félek
még a szív baját.

Ledől a házam,
omlanak a falak.
Emészt a lázam,
csak sorvasztanak
emlékek egyre.
A völgyben járok.
Nem megyek hegyre,
mélyül az árok.

Kihúzták alólam
mind a talajt.
És nem is tudtam,
mit is akart
az izomcsomó
a bordák mögött.
Mára a hó
beleköltözött.

Végig tudtam:
homokra alapoztam.
Elkábultan
újra aranyoztam
mindent, ami
még megmaradt.
Csak tartani
tetőt, falakat!

Madár a holdfényben

Tarka madár ült oda párkányomra.
Tolla sok színes tintát freccsent,
de csak a Hold néz ide az álmokra:
hogyan élhetnék jobban, szebben.

A holdezüst csak lecsorog a falon,
szinte felizzik már a madár.
Lantomon mindig hangtalan a dalom;
ölelés énrám már rég nem vár.

Fekete felhő fedi el a Holdat,
a madár messzire elrepül.
Hamarosan újra itt van a holnap,
s én verset írok itt egyedül.

Reggel a parton

Még látszik a víz színén az az ív,
amit a kis hajó csavarja kavart.
A reggel új utazásra hív,
bár az elme még álomtól zavart.

Árral szemben köt ki a hajó
a parton, az úszó stégnél,
az ívet elmossa már a folyó.
Nincs nyoma, hogy éjjel féltél.

Az éji lidércek a semmibe tűntek,
a vízen ott rezeg a fény,
szikrázik a lét, jele nincs a bűnnek,
a Földre leszállt a remény.

Még érzed a kötést a múltból, ahogy'
a mélyből jelenedbe nyúl,
lehúzna, ne hagyd! Most újra ragyog
a napfény, a lét nem a sötétbe fúl.

2014. március 15., szombat

Kikötő utas nélkül

Az ív még látszik a víz színén,
ahol a kis hajó a kikötő pontonja felé fordult,
hogy árral szemben, a motort járatva
tartsa helyét, amíg a jó ötvenes matróz
ki nem dobja a kötelet a kikötő cölöpre.

Az ívet azután elsodorja, szétzilálja az ár,
amely elviszi a város szennyét,
és a hajóból a vízbe csorgó motorolajat is
messze, a tenger felé.

De a víz azután is piszkos barna marad.

Itt sincs utas a parton.

Ki sem száll senki,
a hajón sem utazik senki.
Egyedül csak én nézem a jelenetet,
mintha tükörben.

A hajó vár egy percet,
majd a matróz eloldja a pontontól,
hogy lassan ismét ívbe kanyarodva
tovább berregjen az ár irányában,
lefelé.

A forduló nyomában látszó ívet
elsodorja, szétzilálja a víz.

Hideg van

Kurva hideg van már így estefelé idebent is.
Fázom, bár a fiam köpenyét hátamra terítem:
megmelegít, hogy a gépem előtt dideregve ne üljek,
mégis az ujjaim is merevednek már, ahogy írok.
Ágyban kellene lennem ilyenkor. Nem hagy a vérem.
Mint ahogyan sok más estén sem tudtam aludni,
nékem nem jön az álom máma se még a szememre.
Várom az egykori szót még egyre, de jól tudom, elmúlt,
s vissza se tér soha többé. Csend van, már csak a gép zúg
itt a szobámban, mások alusznak a paplanos ágyban.
Fázom. Haj, pedig úgy melegített régen a láz, hogy
hajnalig ültem a gépem előtt, várván csak a választ,
nem jön már soha. Miért van ez így, ne keresd az okát, mert
úgyse' találod! Add fel az összes álmodat immár!

2014. március 14., péntek

Esik

Eső esik, vagy süt a Nap,
egyedül járod utadat.
Nem kísér senki jó barát,
szerelem már nem vár reád.

Hold sem süt, csak eső esik,
nincs veled senki reggelig.
Hiába széles fekhelyed,
az éjt egyedül töltheted.

És hallgathatod reggelig,
a hulló eső cseppjeit,
ahogy az ereszről csepeg
csendben, mint szívverésedet.

Szavad nincsen, hogy mondja el,
hiszen rá senki sem felel,
hogy hull a zápor ott belül.
Amíg élsz, már nem csendesül.

Nincs jövője az életnek

Már fölkelni sincs értelme.
Mit érhet a holnap?
Egyhangúan jön a halál
fényes síneken.

Nincs jövője az életnek.
Nincs hitele szónak.
Életet senki sem talál,
ha nincs szerelem.

Halálból halálba

Derekamra fond a lábad!
Két karoddal fogj szorosan!
Megölellek százszorosan,
ne szomorítson a bánat!

Mellkasodban szíved szárnyal,
szinte csapong, mint a lepke
bordák alatt eltemetve,
feltelítve boldogsággal.

Csúcsra jár a test motorja,
a lélek a véget várja,
hogy az érzelmeknek árja
kis halálba elsodorja.

Aztán, ha vége a vágynak,
gödröt újra árnyak ásnak.

2014. március 13., csütörtök

Adtál egy kezeddel

Adtál egy kezeddel,
visszavett a másik.
A szív belevásik
ebbe, ne feledd el!

Amim csak nekem volt,
odaadtam mindent.
Most káromlom Istent.
Lettem élőből holt.

Egy ház az utcasarkon

Egy ház állott az utcasarkon szépen
(ahol nem áll, ott nincs is sarok).
Elmémben, mint beleégett képen
látom, ha csak arra gondolok.

Nagyon régen nem járok már arra,
a lépcsőkorlát nem rám sziszeg,
nem borzong a kőlépcső, ha rajta
lépek. Ebben már rég nem hiszek.

Az a ház még ma is áll a sarkon;
szobáiban sosem jártam én.
Életemben nem volt semmi pardon:
hogyha volt, elhagyott a remény.

Csak egyedül sétálok a parton,
bár már régen nem vagyok legény.


2014. március 12., szerda

Kemény tél után

Amit átéltem, örüljek azon,
vagy elvesztésén bánkódjam?
Nem tudom sosem.
Síeljek-e a jéghideg havon,
vagy sorsomat átkozzam?
Maradjon totem
az, ami egyszer boldogság volt,
és vissza sohasem térhet?
Ne piszkítsa soha sárfolt!
Hajlítsak előtte térdet?
A nyár elmúlt. Vissza nem tér soha.
Tavasz van. Véget ért immár
kemény telem.
Tudom, csak én vagyok ilyen ostoba
de az élet amely megint vár,
reménytelen.

Fekete tárnák során át

Álomba hullok, mint pokolba hullnék
sötét tárnák során át minden este.
Álmom mintha szénporral lenne festve,
csak magasan fenn világít egy emlék,
gyorsan zsugorodva távolodik, már
nem is világít, csak kis pontként csillog,
mint fényt veszítő, halványuló csillag
a végtelen égen, ahol nincs határ.

A tárna mélyében csak magam vagyok.
Ha reggel egy újabb napra ébredek,
fölöttem a vastag kőzetrétegek
takarják előlem a fénylő Napot.
A mélyből felszínre jönni semmi ok:
a főte majd leomlik, és eltemet.

Józsefnek hívnak

Ne szólj senkinek se róla,
engem Józsefnek hívnak.
Némán ülök itt azóta,
hogy a virágok elnyíltak.

Négy évig aludtam szalmán,
mégis hármat szült meg nekem,
még egy ilyen Isten barmán
nekem sem akadt meg szemem.

Most már telve mind a jászol:
minden évre újabb gyermek.
Áldás ez? Vagy velem játszol,
Uram, mint régi istenek?

Én egyszerű ács vagyok csak,
köznapi, és nem szent lélek.
Isten köve majd agyon csap,
elítélnek a bölcs vének.

Senkinek egy szót se rólam!
Én vagyok József, az ács.
Mára kikopott alólam
minden ágyba rakott forgács.

Felkérés korrupcióra

Új munkát kerestem egy cégigazgatónál,
de ő pénzt ajánlott helyette.
Én munkát kerestem az igazgatónál,
így ezt már a fene megette:
egy pályázatot kellett volna megírnom,
amelyet régi munkahelyem hirdetett.
Ezért fizetett volna az új igazgató.
Hogy nem lett új munkám, hát így esett.

Almádiból Prágába

Prágába indultam,
de késett a tapolcai vonat.
Két órát vesztegelt a sínen.
Prágába indultam,
de lekéstem a csatlakozásomat.
Így nem jutottam el Prágába mégsem.
Megvettem a jegyeket oda-vissza útra,
nem voltak túlságosan drágák,
de nem vállalkoztam már elutazni újra:
azóta sem láttam Prágát.

2014. március 11., kedd

Tényleg találkoztam a Macska Asszonnyal

Tényleg találkoztam a Macska Asszonnyal,
sokkal szebb volt, mint álmaimban láttam őt.
Vicc a bajusz, na persze, az nem volt rajta,
és a testén sem volt semmiféle szeplő.

Nem is villamoson láttam, máshol esett;
nem hittem volna, de tényleg vannak csodák.
Az életem lehet bármily szedett-vedett,
de ezután már másként folyik majd tovább.

Az illat tényleg megvolt. És ott volt derű.
Öleltem, mint aki volt holt, életre kelt,
ez új élete boldog, és nem keserű,
mert a magány és bánat ideje letelt.
Azután elment, elhagyott.
Fénylő Napom akkor leáldozott.

Sárba taposva

Mázsás súly húzza vállam.
Hiába szállnék, a sárba tapos.
Éveken át kiabáltam:
Sötétedik! Már nem napos
világom! Senki nem hallja.
Vagy csak nincsen, akit érdekel.
Ez még nem az alja.
Ennyire könnyen azt nem érem el:
süllyedni bármeddig lehet.
Mélyebb a szakadék, mint a hegyek
amilyen magasak.
Van még alattam pár emelet,
amelyen majd belepnek a legyek
és átdöfnek izzó vasak.

Mázsás súly nyomja a vállam.
Szájam széléig ér néha a sár,
csak nézem halálra váltan
mivé lett életem. Milyen kár.
Minden ajtó újra zárult,
amely valaha megnyílt nekem.
Más nem marad kárpótlásul,
 ócska rímekbe szedhetem életem.


Kitaszítva

Patkányt ettem,
szemétben kotorásztam
megvetetten,
kinn, az esőben áztam.

Elkergettek,
hogyha padra feküdtem,
csíptek a tetvek.
Mámorban részegültem.

Hevertem sárban,
nem leltem sehol helyem.
Elhagyott társam,
máig sem feledhetem.

Ver az eső,
kék égről süt rám a Nap.
Míg van erő,
mégsincs, aki boldogabb.

2014. március 10., hétfő

Kemény telem

Én kegyetlennek érzem a nyugalmat,
mert reménytelen:
már nem langyosítja tavaszi fuvallat
kemény telem.
Az orkán elcsendesült ugyan,
kifújt a Napnak heve,
lejjebb szállt az égen, bealkonyult.
Elfolyt leve.

Nincs új látomás a szürkületben
- veszett fejszenyél -
az ember csak néz rettenetben,
nem remél.
Csak járja útját reggeltől estig,
akár a marha,
barát nincs, kedvre nem derítik;
nem fakad dalra.

Lehetne áldás a nyugalom talán
- csak nem nekem -,
ha nem állna az emlékek falán:
reménytelen,
fekete bazalt betűkkel írva.
Volt egy esély,
amely mindenkinek megadatott.
És most sekély
a víz, amely mégis a számig ér.

2014. március 9., vasárnap

A Kossuth térre indultam volna

A Kossuth térre indultam volna,
de életvitel-szerűen ott tartózkodott a tömeg.
A Kossuth térre mentem volna,
de akkor már rajokban jöttek a legyek.

Felbujtójuk a Rádió ellen küldte őket,
mint fülkeforradalmi sereget.
Most a Szabadság térre mennék újra,
de ott a felbujtó meg Horthy-emlékművet emeltetett.



A cinege dala

A napsütésben szinte szédelegve
frissen írott verset olvasok.
Tavasz van: vígságra volna ok,
s az embernek, lám, mégis elmegy kedve.

Az ég vakít. Nincs semmi felhő rajta.
A villamos lassú és zörög.
Hiába fény, mogorván ülök:
én nem vagyok sosem jókedvű fajta.

Táj a lapban, meg Páris és Heléna,
megborult szeszgyár-úti kukák.
Az emberek, mennyire buták!
S közöttük én: a bánat el nem hagyna.

A tűzfalon méteres plakát.
Zaj nyomja el a cinke dalát.

Elmepenge?

                                         Szilágyi Ferenc Hubart versére :Lángpallos (alternatívák)
Zsarnoktól nem védett elmepenge soha.
Lehet bármily éles, ha hatalom oda
van letéve türannosz kezébe.
Nincs bírája annak, hogy állna elébe.

Szájalhatsz napestig, hogyha nincsen fegyver:
ha erő nincs benne, az igazság sem nyer,
írhatod a verset, hányhatsz sok keresztet.
Sorsod fogd kezedbe, vagy megleled veszted!

Űzd el a zsarnokot, űzd ki a világból,
a vers pedig szóljon fénylő szabadságról!
Az eszme nem elég: a tett is kell oda,
máskülönben sorsod marad csak mostoha.


2014. március 8., szombat

A fényfolt

Szürke szobánkban a padlón fényfolt cincog.
Ha rálépnénk, tovaszökken, ránk nevet.
Incselkedésében nincs semmi indok,
ha kiterülnénk, majd jön egy új menet.

Ágy alá surran, hogyha sarokba szorítod.
Utána másznál: a plafonra fölrepül.
Falon kúszik a zugba, ahol a síbot
tüskés vége örömtől fényre derül.

Kedves fény! Te drága, ragyogó gyermek!
Gyere, ne hagyj itt, játsszál még velünk!
Nélküled újra sötétek lesznek a termek,
és gyászba borul megint az életünk.

Svábbogarak

Svábbogarak mászkálnak a kádban
mindig, amikor nem vagyok jelen.
Ha belépek a fürdőszobába,
kitakarodnak. Közöttük még van fegyelem.

Svábbogarak eszik a zománcot.
A kád széle már kicakkosodott.
Éneklik a svábbogár-románcot,
de csak akkor, ha nem vagyok ott.

2014. március 7., péntek

Kristály világok

Kristály világok nyílnak bennem szertelen',
amerre járok. Létem mégis fertelem:
vad érzelmek rezgetik meg a rácsokat,
hogy néha szinte szétesik az ácsolat.

Ha megsimítod, minden kristály hangot ad:
ionsíkot finom rezgés szétrázogat.
De jól vigyázz, ha megütöd a tengelyén,
mert elhasad, lehet akármilyen kemény!

Kristály világok törik meg a fényt nekem.
Kettős törésük fénybe vonja életem.
De ha keresztbe forgatom a két Nichollt,
a fény kialszik, csak a kristályszív sikolt.