A napsütésben szinte szédelegve
frissen írott verset olvasok.
Tavasz van: vígságra volna ok,
s az embernek, lám, mégis elmegy kedve.
Az ég vakít. Nincs semmi felhő rajta.
A villamos lassú és zörög.
Hiába fény, mogorván ülök:
én nem vagyok sosem jókedvű fajta.
Táj a lapban, meg Páris és Heléna,
megborult szeszgyár-úti kukák.
Az emberek, mennyire buták!
S közöttük én: a bánat el nem hagyna.
A tűzfalon méteres plakát.
Zaj nyomja el a cinke dalát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.