hogyha nekem mesélik el, én unom,
hogy az éjjel nem aludtam túl sokat.
Lehet, hogy ez nem érdekelhet másokat,
de mondanám, hogy miért, ha meghallgatod.
Jól tudom, hogy nincs rá semmi jó okod,
csak annyi, hogy ma erről mesélek neked.
Ha elég volt, hát itt be is fejezheted.
Szóval, álom híján voltam ébren én,
szívemből megint hiányzott a remény.
Noha tudom, hogy az éjre jő a nap,
létem e tudástól nem lesz boldogabb.
Csak forgolódtam álmatlan az ágyamon,
és már-már arra gondoltam, hogy elhagyom
a kis szobát, a lakásból is kimegyek,
s meg nem állok, amíg csak az istenek,
vagy létem vége meg nem állít végre már,
amíg el nem jön értem majd a halál.
Hogy’ kerül halál a képbe, kérdezed,
olyan közel a vég még nem érkezett,
hogy azon járjon minduntalan eszem.
Napközben ebédelek, vagy nem eszem,
ha eszem is, hát akkor sem nagyon sokat
de ha éjszakázom, fejem hasogat.
De mindegy is, a halál ide úgy kerül,
hogy a szív a búbánatban elmerül.
Tudja: magát sajnálni nem érdemes,
a fájdalom mégis sajnálatot keres.
De ha nem is megyek tovább utamon,
legalább megállok kint, a teraszon,
ahová a sápadt Holdnak fénye süt.
Jobb lenne, ha állhatnék így egyebütt,
hogy kiszellőztethessem ott fejemet,
ne zümmögjék tele azt a döglegyek.
Zavart, amit eddig leírtam, nagyon,
mivel tudtam azt, hogy így nem hagyhatom
életemet, mert így hagyni nem lehet:
csak kóválygok végig, mint a részegek.
Ha nincs szeretet, az maga a halál.
Az ember kereshet pótszert, de nem talál.
Írhatja rogyásig csak a verseket,
nincs vers, ami űzné a rettenetet.
A „faszi”, a Logodi utcai hajnalon
magához beszélt, bizony csak egykoron.
Úgy tett, mint ahogy nyomában én teszek,
talán elnézik nekem az emberek.
Lehet, a faszi már részeg volt talán,
én azt hiszem, nem talált rést a sors falán.
Testében már benne volt a fájdalom,
hogy milyen volt, talán jobb, ha nem tudom.
Új felé ment imént versem, jól tudom,
de most talán majd tovább megyek utamon.
Ébren voltam éjfél után, annyi szent.
Nem engedtem gondjaim közé idegent,
mint ahogyan most a versben teszem.
E kitérőt megbocsátja Istenem.
Mi volt, ami ébren tartott, kérdezed.
Ha kíváncsi vagy sztorimra, jól teszed.
De történet nincsen itt, csak hangulat,
aminek át kéne adnod magadat.
Sötét volt már belül is, mint odakint.
Bár a Hold szeme az éjjel ránk kacsint,
de más szem az, mint kacsintana párunk ránk,
ha levehetnénk magunkról az álruhánk.
Mert álruhában éljük végig életünk
és saját arcunk elmaszkolva szenvedünk.
Az álruha csak páncél, amely védene,
de kizárja létedből az életet.
Hát jó lenne szabadulni tőle már,
és ledobni ezt a merev álruhát.
Én nem voltam fönn az éjjel reggelig,
amikor az ég a fénnyel föltelik.
Megmondom most őszintén, férfiasan,
késő éjjel álomba sírtam magam.
Miért kellett így szenvedni, kérdezed,
hiszen ha helyembe magad képzeled,
semmi ok nincs a sírásra igazán.
Te sem látsz rést sehol álruhám falán.
Az égboltot felhő fedi, s nem esik.
Én hiába bámulok itt reggelig,
akkor sem láthatom meg a sok csodát,
ami beragyogna ablakomon át.
Nem épült az égen kristály palota,
engem senki nem is hívott meg oda.
Nem lobbant fel tűzcsóva felhők fölött,
a szívembe boldogság nem költözött.
Nem volt fátyol. Hiányzott egy drága nő,
akinek a két szeme izzó ékkő,
aki felderítené éj sötétjét
mert elhozza a szívedbe a békét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.